A jó kopás -és hőálló tulajdonságok miatt bizonyos esetekben szélsőséges körülmények között is használhatók.
rostos betétes horganyzott acélsodronykötél.
Sokoldalú kötélvég kialakítással rendelhetők.
A standard változatok normál, ill. A kötélfüleket - a kopás csökkentése és a kötélfül deformálódás elkerülése érdekében - kötélszívvel szereljük.
Alkalmazásuk általában jobb egyensúlyt és terhelés-szabályozást biztosít, mint az 1 ágú függesztékeké.
1. Egyenes ágon a kötözőelemek közvetlenül 1-1 csatlakozási ponthoz kapcsolódnak.
2. 3. vagy az emelőgép horgához csatlakoznak.
4. Az alumínium préselés helyett a kötélvégek kézi fonással is rendelhetők.
Egyéb esetekben a terhelés aszimmetrikusnak nevezhető.
- A horog kinyílására utaló jel mutatkozik (a megengedett max. elemi szálak csoportos törése; pászmaszakadás; kötélátmérő csökkenése (max.
A karbantartás során rendszeresen meg kell tisztítani a függesztéket az esetlegesen rátapadt szennyeződésektől olyan módszerrel, amely a függeszték anyagát nem károsítja.
Sokszor hangzik el a kérdés munkavédelmi szakemberek körében, hogy honnan tudjam, hogy amivel „varázsolnak” az alpinisták, az megfelelő és biztonságos-e?
A kötelek valószínűleg egy idősek az emberiséggel.
A korai időkben természetes növényi szárak, rostokból készülhettek.
Értelem szerint a teljesen természetes mivoltuk miatt nem igen maradt ránk tárgyi emlék ebből a korból, de azért akad néhány.
A hajózás miatt szükség lett hosszabb kötelekre is, amiket hosszú folyosókon fonatoltak.
„A kötél fonalak ill. fémhuzalok összesodrásával, esetleg fonatolásával készült erős, vastag termék.
Készülhet textilipari szálasanyagokból, ezen belül elsősorban háncsrostokból, szintetikus szálakból, vagy acélhuzalokból, illetve ezek együttes használatával.
A köteleket nagy húzóerő felvételére készítik és alapvetően mozgatásra vagy nagy erők folyamatos statikus kifejtésére használják.
Az előbbieknél fontos, hogy hajlékonyak legyenek, a tartóköteleknél viszont a korrózióállóság és a nagy húzószilárdság a legfontosabb.
Az emelőgépeken, szállítóberendezésekben, hajózásban használt kötelek hajlékonyak, kötéldobra felcsévélhetők, kis átmérőjű csigán, kötéldobon átvethetők.
Ma már számtalan helyen alkalmazunk köteleket és nemcsak a hajózásban.
Az igényeinknek megfelelően körültekintően válasszuk meg a köteleinket!
A továbbiakban kizárólag munkavédelmi célú kötelekkel és azok csomózási fortélyaival fogunk foglalkozni.
Alapanyaguk leggyakrabban poliészter és poliamid, attól függően, hogy mi a kívánt tulajdonság, amit elvárunk tőlük.
Mindkét alapanyagból létezik erősített verzió is.
Kialakításukat tekintve a kötelek lehetnek fonatoltak és körszövöttek is.
A gyártástechnológia fejlődésével a fonatolt kötelek egyre inkább kiszorulnak a munkavédelemből.
A csomókat a kötelek végtelenítésére, végzárásra, szakaszolásra (pl. sérült rész tehermentesítése) és több kötél összekapcsolására is használhatunk.
A munkavédelemben alkalmazott csomók mindegyike a barlangászatból és a sziklamászásból eredeztethetőek.
Fontos információ, hogy minden csomó csökkenti a kötél eredeti teherbírását, ez akár 30% is lehet.
Tovább csökkentheti, ha az adott csomót rosszul, illetve a csomóban futó párhuzamos szálakat rendezettlenül hagyjuk és így terheljük.
Figyelem! Ízelítőnek a lehető legegyszerűbb csomót mutatjuk be.
Ezt hívják közép csomónak.
Ezt a nevetnek: tehénfarok vagy „Mari néni csomója”.
Ez utóbbi elnevezés valószínűleg, hogy a „marine knot” magyarul tengerész csomó elnevezésből eredhet, hiszen ezt a csomót kötötték a tengerészek a sebesség, illetve a vízmélység mérésére használt kötelekre is.
Megkötése végtelenül egyszerű, valószínűleg óvodás kora óta mindenki ismeri és alkalmazza.
Munkavédelmi jelentősége elhanyagolható, mivel amilyen könnyű megkötni, olyan könnyen lazulhat is.
A kötelek szakítószilárdságát mindig daN egységben adják meg - ez az egyik alapvető jellemző kötél vásárlásakor.
Ez az az erő, amely N (Newton) mértékegységben hat a kötél elszakadásakor.
A kötelek szakítószilárdságát mindig daN egységben adják meg - ez az egyik alapvető jellemző a kötél vásárlásakor.
Ez az a Newtonban (N) mért erő, amely a kötél elszakadásakor keletkezik.
Kulcsfontosságú különbséget tenni a kötél maximális szakítószilárdsága és a teherbírása között.
Azt is figyelembe kell venni, hogyan használjuk a kötelet.
Állathajtó és terelő eszköz, amely fa nyélből és a ráerősített szíjból vagy kenderkötélből áll.
A karikás ostor nyelét és az ostorszíjat összekötő fém karika miatt lett karikás a karikás ostor.
Lehet olyan változata is, amelynél az ostorszíjat megtoldják egy vendégnyakkal, amit szintén karikákkal kapcsolnak össze.
A fém karika megkönnyíti az ostor járását és jobban irányítható lesz tőle.
Az alföldi csikósok készítettek ilyen ostorokat először.
Hátránya, hogy a karikáknál jobban használódik a bőr, valószínű emiatt a csikósok körében új típus kezdett elterjedni a XIX. század vége felé, amelyet még mindig karikás ostornak hívtak, jóllehet már egy szem karikát sem tartalmazott.
Tájegységenként más-más díszítési szokások terjedtek el.
A nyél anyaga fa, lehetőleg gyümölcsfa, de legjobb a szilva.
A nyelet új állapotában még nem díszítették, mert lehet, hogy később megrepedt.
Hozzávetőleg fél évig egy régebbi ostort kötöttek rá és úgy használták.
Ha addig nem repedt meg, akkor kezdtek hozzá a díszítéséhez és a hozzá való ostor fonásához.
az alföldi karikás része lehet.
díszítik.
a telek segítségével itt rögzítik az ostort a nyélhez.
a nyaklót (ostorszíj végét) és a nyél fejét köti össze.
Általában bőrből készül.
A telek a nyél végén faragott gömbhöz van erősítve, a fúrt lyukba fűzve vagy a beöntött karikára kötve.
A csikósok fém karikát használtak, így könnyebb és jobb volt az ostor járása.
Sintén a csikósoktól származik a telek rögzítésének új módja, miszerint a telket mélyen a nyélre kötözték rá, majd díszítéssel eltakarták.
két része van: karika és vánkos, ezek ismétlődhetnek és tovább könnyítik az ostor járását.
díszítések a nyél derekán és felső részén és az ostor fonott részén.
Továbbá az ostorkészítés során alkalmazott egyes technikák, kötések eltakarására is szolgál.
ez egy kenderkötél, amelyet bőrrel körbefontak.
A legjobb, ha hasiból, az állatok hasa alján található vékony bőrből vágott bőrszalagokat használják a fonáshoz.
A karikást 6, 8 vagy 12 ágból fonták, de különlegességnek számított a kígyóhát fonás, amely 16, 18, 20, 24 és 32 ágú is lehetett - nézd meg nálunk!
Fontos követelmény fonás alakjával szemben, hogy a vége felé vékonyodnia kell, így sokkal kezelhetőbb lesz.
A fonás végétől a csapó következik.
a fonott rész végére kerülő a vége felé elvékonyodó szíj, ami 1 vagy akár 3 szálból is állhat.
ez adja a hangot.
Régebben lószőrből készült, újabban rafiából.
Amikor az ostort készítik, akkor a végére az ún. sudárt kötik.
Megfelelő technikával használva a sudár átlépi a hangsebességet (330 m/s) és hangrobbanás keletkezik.
Sokféle csoportosítás lehetséges, de ami talán az egyik legjellemzőbb, ami a használatukat és alkalmazási területüket befolyásolja az a nyél hossza.
A rövid nyelű ostorok között nagy átfedések vannak, emiatt nehézkes tovább bontani.
A pásztorok használták csorda, gulya, konda stb. terelésére.
A kötélostorok legegyszerűbb fajtája a bivaly, vagy lusta kettős ökörfogat hajtására szolgál.
Ez a legnagyobb méretű ostor.
A nyele legalább olyan hosszú, mint maga az ostor.
6 ökörhöz két öles nyél, négy ökörhöz 1 1/4 öles nyél való.
A nyél a felső végén villa alakban, ún. szarvaságban végződik, alatta két bunkó van, melyek közé farkas hurokkal hurcolják rá az ostort a nyaklójánál fogva, ahol az szabadon foroghat, mozoghat anélkül, hogy leesne.
Ezt a fajta ostort kötélből fonják, de módosabb helyen szíjból is készült.
A szíjból készült változat fonása, szerkezete hasonló a szíj karikáséhoz, de annál sokkal hosszabb.
Egy ilyen ostor megfonásához sokkal több bőrre volt szükség, ezért csak a módosabb gazdák engedhették meg maguknak.
A szekerezők-kocsizók használták, amely nyele hosszabb, vékonyabb és hajlékony is.
Szíjból készítették.
Az ostor a lóhajtás egyik nélkülözhetetlen segédeszköze, a lovak egyenletes menésének biztosítása, főként a jó indítás és a fordulatok végrehajtása, valamint az állatok fegyelmezése céljából.
A szép ostor nem csak munkaeszköze, hanem dísze is volt a pásztoroknak, de elsősorban állathajtásra és terelésre használták, ahhoz is inkább a hangját.
Az állatot csak akkor ütötték meg vele, amikor távolabb került a gulyától, csordától stb., ekkor a pásztor ráütött az ostorral.
Néhány alkalom elég volt, hogy az állat megtanulja csattanás = fájdalom = vissza a többiekhez.
Más-más állatfajtához más-más típust használtak, mivel egyik állatnak érzékenyebb a bőre, mint a másiknak (Nem a sérülés okozása volt a cél!).
Pl. Az állattartás visszaszorulása miatt már alig maradtak pásztorok, akik „élesben” használnak ostort.
Ezzel szemben a népi hagyományőrző csoportok és a barantások körében alapfelszerelés.
A Hoppál Mihály írja a Jelképtárban: „A fáraók korából ismert uralkodói jelvény szimbolikus jelentése tömören: uralkodás valami felett (emberen, állatokon).
Az egyszerű hajtószerszám fokozatosan emelkedett az erő, a hatalom jelképének rangjára.
Attilát Isten ostorának nevezte el a középkor, s a türk Ilterisz kagán neve magyarul annyit tesz: „népterelő”.
A nomádok kezében ma is mindennapi segítőtárs a korbács, a rövid nyelű ostor.
kenderkötélből készítik, 9 szálban végződik és karmoláshoz hasonló nyomokat hagy, valószínűleg innen ered a neve.
A haditengerészetnél volt használatos és az engedetlen matrózokat büntették vele, később börtönökben használták.
A szálak végén ólommal borított hegyek vannak.
A hiedelem szerint Jézust is ezzel büntették meg.
Skót eredetű fenyítő eszköz.
Egy vastag bőr csík, amely egyik végén 1 vagy több hosszanti irányú bevágás van, ezzel nyelveket kialakítva.
Írországban, Skóciában és Angliában volt elterjedt és általában iskolákban használták egészen 1980-ig (magániskolákban és internátusokban 1998-ig).
Magyar néprajzi lexikon III. (K-Né). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1980. 75., 77. o.
Magyar néprajzi lexikon IV. (Né-Sz). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1981. 117. o.
A balatonvidéki magyar pásztornép művészete - A magyar nép művészete III., Malonyay Dezső. Budapest: Franklin-Társulat Magyar Irod.
Jelképtár, Szerk. Hoppál Mihály. Békéscsaba: Helikon kiadó, 1990. 167. o.
Nagy teljesítmények egymástól távoli tengelyek közötti átvitelénél kötélhajtás is alkalmazható.
Azoknak a kötélhajtásoknak, amelyek forgómozgást közvetítenek ma már egyre szűkebb az alkalmazási körük (a malomipar és az erdészet néhány területe), jelentőségük viszont igen figyelemreméltó az anyagmozgatás olyan gépszerkezeteiben (csörlők, daruk, függesztő pályák, szállító- és vontatórendszerek), ahol a forgómozgás haladó mozgássá alakításának gépeleme a kötél.
A kötélhajtások vonóelemei A hajtásoknál alkalmazott kötelek kender vagy pamutszálakból is készülhetnek.
A szálakból fonalat, a fonalakból pászmákat sodornak.
A köték végleges keresztmetszetét 3-4 pászma alkotja.
Ez a keresztmetszet csak közelítően kör alakú, és a befoglaló d átmérőjű körszelvény területének csak mintegy 60-65 %-át tölti ki.
A hajtókötél
A kötél jól hajlítgatható, azonban ennek során a pászmák szálai egymáson elmozdulva dörzsölődnek, kopnak.
A kötélmozgatásokhoz kapcsolódó részletek összehasonlítása és méretezése a hajtó és görgős rendszerekben történik.
A sodronykötél élettartamát nemcsak a tárcsák és dobok, hanem kötélmozgató rendszerek kialakítása során elengedhetetlen terelőtárcsák horony alakja is befolyásolja.
Erőzáró vonóelemes hajtás, ahol a vonóelem leggyakrabban acélhuzalból készült sodronykötél.
A sodronykötelekben a központi bél köré csavarmenetszerűen 1-4 sorban felcsavart huzalokból készült sodrat felcsévélésével alakul ki a pászma.
Párhuzamos kötélhajtásban egy vagy több végtelenített kötélhurok szolgál -utóbbi esetben egymással párhuzamosan- a terhelés átadására.
Soros vagy körhajtás esetén egy kötélszálat vezetnek végig több hurokban a kötéltárcsákon.
fonás: hajlékony vesszők és szálak feldolgozása, a →háziipar egyik legősibb mestersége.
1) A vesszőfonás természet adata alapanyaga a gyékény, káka (szittyó), füvek, hajlékony fűz, nyír, mogyoróvessző.
Földolgozásuk már a gyűjtögető korral kezdődött, ált. férfimunka.
A fonatos munkákban annyira elterjedt sodró, fonó és kötő technikát a történelemelőtti korszakokban ezeken az anyagokon tanulta meg és gyakorolta be az ember, a legtöbb ősi vonást mind a feldolgozás technikája, mind a forma tekintetében a belőlük készült holmik őrizték meg.
Díszítés és formaelemek tekintetében a kerámiát ezekkel a fonott-kötött holmikkal hozzák vonatkozásba a régészek; az É-eu. kerámia pl. a fenyőgyökerek rostjaiból kötött ősi kosarak utánzata.
2) szálak összesodrása →fonállá, női →kézműves mesterség.
Paraszti kalákamunkából, ill. a házi foglalatoskodásból alakult ki a 18. sz. végén.
Alapanyaga a kártolt, fésült szösz, melyből →guzsaly, orsó, fonókerék, rokka használatával gyapjú-, kender-, len-, pamutfonal készül.
3) A Szentírásban a ~ az asszonyok házimunkájának része (Kiv 35,25; Bír 16,13; Péld 31,19).
A rokkát az ókori K-en nem ismerték.
A ~ alapanyagát a földről v. ölből vették fel, s az orsót a fonálon a fonó a kezével pörgette.
A selyemfonál előállításához más módszereket is ismertek.
3) A m. népi hagyományban a ~ szerszáma az egyszerű v. kerekes guzsaly, más néven fonókerék, rokka, pergő.
Lényeges különbség a kettő közt nincs, csupán a megfont fonalat tekerik föl másképpen.
A közönséges guzsalyhoz fából faragott v. esztergályozott orsó tartozik.
Ennek hegyére kötik rá a kendercsomóból kihúzott s több szálból összesodort kezdőfonalat.
A szár végén fából v. alabástromból faragott, esetleg ólomból öntött cifra karika (pereszlen, orsókarika) szolgál a sodrás megkönnyítésére.
A ~ előkészítésére a kender és szösz facsarokat meg kell tépni, ágyazni: a facsarokat kibontják, a fűket egymásra rakják, azután egyenként a balkézbe fogva őket, darabokat szakítanak ki a jobbal belőlük.
A megtépett türet kendert a guzsalyfejre kötik, s hogy szét ne álljon, végigcsavargatják madzaggal v. pántlikával.
A madzag a matyóknál piros, hímzett szattyánszalag.
Régente csont, fa v. fém guzsalyszeg csüngött le róla, azzal tűzték a szalagokat a csomóba.
A ~ módja igen változatos: jobbkézbe fogják az orsót, melyen már rajta van a kezdőfonál.
Ez húzza s részben sodorja (seríti) súlyával a balkézzel a csomóból húzott és sodrott, megnyálazott fonalat.
Ha a fonál már annyira nyúlott, hogy a jobb kéz tovább nem húzhatja, akkor ugyancsak a jobbkézzel erősebbet perdítenek az orsón, úgy, hogy a fonal az orsó szárára tekeredik.
Egy-egy ilyen sodrás, kezdettől az orsóperdítésig egy nyújtás.
A ~ másik módja, mikor hosszat eresztenek az orsóra, azaz a fonalat előbb az ujjukra csavarják s csak ha már az ujjuk tele van vele, perdítik rá egyszerre az orsóra.
Mikor az orsó telni kezd, a karikát leveszik róla, azután tovább fonnak, míg egészen meg nem telik.
Egy-egy orsóra férő fonalmennyiség székelyesen a duvaszka.
Ikgr. A ~ a →szövéssel együtt az emberi élet képe.
A gör. mitológiában a 3 párka (Moirák) közül Klotho az élet fonalát fonja, Lochesis dúsítja, Atropos elvágja.
Mint a végzet istenőit méltóságteljes női alakként ábrázolják őket.
A ker. MN I:280.
Nötscher 1940:214.
