A modern first ladyk szinte mindegyike szembesült a külsejüket ért kritikákkal, és mindenkor elsősorban a hajukat bírálják. Nancy Reagan mindig gondosan formázott, konzervatív, rövid frizurával suhant a Fehér Házban, de nem is lehettek bohém tincsei, hiszen hetente beszáríttatta. Jackie Kennedy állítólag minden este 75-ször fésülte át haját, de így is elégedetlenkedtek vele.
Michelle Obama esetében a külseje elleni támadások már first ladysége előtt elkezdődtek. 2009-ben, amikor megválasztották Amerika első afroamerikai first ladyjének, egyből rázúdultak a bírálatok ujjatlan ruhái miatt, amik láttatták izmos, „túl férfiasnak” ítélt karjait, de volt, aki a kardigánjaival nem tudott kibékülni, mert elfogadhatatlanul „laza” benyomást keltettek.
First ladysége előtt Obama vállalati jogászként dolgozott, és akkor azt tapasztalta, egy színes bőrű nő sem viselt fonatot vagy természetes hajat. Ez ugyanakkor történt, mikor ő a Fehér Házban próbálta simára konszolidálni a haját. Már 10 éves korában próbálkozott rakoncátlan tincsei megzabolázásával, kiegyenesíttette a haját, ez tért vissza aztán a Fehér Házban töltött periódusban, mikor jellemzően kontyban, de kivasalva hordta. De ennek mára vége, az utóbbi évek nyilvános szereplésein, például a 2022-es fehér házi portréjának bemutatóján már hosszú, dús fonatokban viselte haját, de kipróbálta a világos melírcsíkokat, a laza hullámokat is. A The Look könyvbemutatóján haját középen elválasztva, laza fürtökbe rendezve viselte, ami megint új külső volt.
A könyvben egyébként arra utalt, a színes bőrű nők gyakran két út közül választhatnak: vagy tiszteletreméltóak akarnak lenni, és egyenesre vasalják a hajukat, vagy hitelesek, és meghagyják természetes, csigásan göndörödő fürtjeiket. De ez utóbbi, ha komoly posztot tölt be az ember, ritka. Bár Mrs. Obama most már nyilvánosan is viseli természetes haját, jól tudja, hogy a hajalapú kiközösítés továbbra is sújtja a feketéket az iskolákban és a munkahelyeken is. 2018-ban egy hatéves fekete bőrű kislányt raszta haja miatt nem engedtek be egy floridai iskolába, ugyanebben az évben egy híradós bemondónak szóltak, hogy természetes haja nem elég pro(fi) a képernyőhöz, 2019-ben egy New Jersey-i fekete bőrű középiskolás birkózót arra kényszerítettek, hogy vágja le raszta haját egy mérkőzésen. Michelle Obamát épp a fekete nőkre jellemző hajfrusztráció motiválta arra, hogy könyvében részletesen kitérjen a jelenségre, saját szokásaira.
Az Amerikai Egyesült Államok first ladyje (a titkosszolgálatban használt kódneve: FLOTUS) az éppen regnáló amerikai elnök felesége, szerepe nem hivatalos, feladatai nincsenek lefektetve, mégis ő szervezi és koordinálja a Fehér Ház hivatalos eseményeit. Ha az elnök nem házas, felkér egy családtagot, hogy ezt a feladatot lássa el. Férje első ciklusa alatt azt tartotta szem előtt az öltözködésében, a stílusában, hogy „megfizethető és nőies” benyomást keltsen, mert nem akart feltűnősködni.
A "fekete halál" mint történelmi jelenség
A "fekete halál" (latinul: atra mors) az emberi történelem legpusztítóbb pestisjárványa volt, amelynek következtében 75-200 millió ember halt meg a 14. század közepén, 1347 és 1352 között Európában, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. A pestis a Yersinia pestis nevű baktérium váltja ki. A kórokozó főként a patkánybolháról kerülhet át emberre, de a betegség cseppfertőzéssel is terjed. Miután a bőr oxigénfelvételében zavar keletkezik, gyakran sötétkék színt kap, innen ered a "fekete halál" kifejezés.
Valóban a pestisbaktérium okozta a dögvészt a középkori Európában - derítette ki egy német tudósok vezette nemzetközi kutatócsoport, amelynek sikerült a Yersinia pestis nyomait kimutatni egykori áldozatai földi maradványaiban. A kutatást ismertető tanulmány a PLoS Pathgens című tudományos folyóiratban látott napvilágot.
A "fekete halál" okai mindmáig viták tárgyát képezi a tudományos világban, a szakemberek közül sokan más kórokozókat neveznek meg lehetséges "tettesként", különösen az észak-európai járványok esetében. Más fertőző betegségek esetében, olyanokéban, mint például a lepra, évszázadokkal a halál beállta után is azonosítható a kór, köszönhetően a csontelváltozásoknak. A kutatók öt európai országban - Angliában, Franciaországban, Németországban, Itáliában és Hollandiában - a "fekete halál" egykori áldozatainak tömegsírjaiban nyugvó 76 személy földi maradványaiból vettek genetikai mintát. Némi szerencsével ugyanis a kórokozó DNS-e hosszú ideig megőrződhet az áldozatok fogbelében, vagy a Yersinia pestis proteinjei nyomokban fennmaradhatnak a csontokban. Ám ha maradnak is ilyen anyagok, nehéz kimutatni, mivel a minták az évszázadok folyamán szennyeződhetnek.
A Barbara Bramanti, a mainzi Johannes Guttenberg Egyetem antropológusa által vezetett kutatócsoportnak tíz francia, angol és holland áldozat földi maradványaiból sikerült kimutatni a Yersinia pestis specifikus genetikai anyagát. Mivel az olaszországi Parmából és a németországi Augsburgból származó mintákból nem sikerült kimutatni a pestisbaktériumot, ezeket az immunkromatográfia módszerével vizsgálták. Miután a kórokozó jelenlétét sikerült bizonyítani, a kutatók a baktérium 20 genetikai markerét vizsgálták, azt igyekvén azonosítani, hogy a Yersinia pestis orientális vagy a Yersinia pestis medievalis pusztított-e. Mint kiderült, egyik sem, helyettük a kórokozó két teljesen ismeretlen válfaját fedezték fel, amelyek ősibbek voltak, és különböztek a korunkban Afrikában, Amerikában, a Közel-Keleten és a volt Szovjetunió némely térségében kimutatható baktériumoktól. A Yersinia pestis egyik válfaja, amely a feltételezések szerint a XIV. századi humán katasztrófát okozhatta, napjainkban nagy valószínűséggel már nem létezik. A másik hasonlóságot mutat azokkal a kórokozókkal, amelyeket a közelmúltban izoláltak Ázsiában.
A vizsgálat arra is fényt derített, hogy a Yersinia pestis kétféle úton jutott be kontinensünkre. A kórokozót 1347 novemberében hurcolták be Ázsiából Marseille-be, onnan a járvány Franciaország nyugati, majd északi részén keresztül érkezett meg Angliába. "Eredményeink arról tanúskodnak, hogy a pestis legkevesebb két útvonalon érkezett kontinensünkre, majd a kórokozó mindkét válfaja a maga egyéni útját járta be" - hangsúlyozta Bramanti. Stephanie Hänsch, a vizsgálat társirányítója szerint a világjárványok (pandémiák) története sokkal bonyolultabb, mint korábban feltételezték.
Európában az első nagy pestisjárvány 540 után dúlt, ekkor Konstantinápoly félmilliós lakosságából körülbelül százezren maradtak életben. A járvány a XIV. században újból kitört Európában, kisebb-nagyobb hullámai még a XVII. században is sújtották kontinensüket. E járványokban az európai lakosság egyharmada-fele pusztult el.
A fekete halál terjedése és hatása
A történészek és a kutatók szerint a fekete halál Közép-Ázsiából, pontosabban a mai Mongólia és Nyugat-Kína területéről indult ki. Ma még tisztázatlan okokból a pestiskórokozók széles körben megfertőzték Közép-Ázsia mormotaállományát. Ezek a rágcsálók, szemben a patkányokkal, csak kevéssé voltak ellenállók, ezért tömegesen pusztultak el. Az 1340-es évek közepén az ázsiai mormotavadászok rengeteg elpusztult egyedet találtak, amelyeket megnyúztak, majd a bőrt értékesítették. A kórokozót hordozó bolhák így megkezdték vándorlásukat nyugat felé, végig a selyemúton. Európa előtt eljutottak Kínába és Indiába. A becslések szerint a 14. század első felében 25 millió ember halt meg pestisben Kínában és Közép-Ázsiában.
Európába 1347 októberében érkezett meg a kór, amikor a szicíliai Messinában kikötött 12 genovai kereskedőhajó, amelynek utasai a Fekete-tenger partján fekvő Kaffa, a mai Feodoszija kereskedővárosából menekültek el az ostromló Arany Horda elől. „Amikor az emberek [a szicíliaiak] felismerték, hogy milyen halálos kór érkezett hozzájuk, gyorsan kizavarták az itáliaiakat városaikból. De a betegség maradt, és hamarosan halottak voltak mindenhol. Az apák elhagyták beteg gyerekeiket. Az ügyvédek megtagadták, hogy a haldoklókat felkeressék és végakaratukat rögzítsék. A szerzetesek és apácák gondozás nélkül hagyták a betegeket, és az apátságok és imaházak is hamar kiürültek, ahogy lecsapott rájuk a betegség.
1348 elején további hajók érkeztek az ostromlott kereskedővárosból Genovába és Velencébe. A ragály észak felé terjedt: Pisában 1348 januárjában jelent meg. Giovanni Boccaccio szemtanúja volt Firenzében, ahogy a ragály elérte a várost márciusban. 1348 januárjában kikötött egy itáliai kikötőkből kiutasított hajó Marseille-ben, és a fekete halál Franciaországban is pusztítani kezdett. A kikötőváros lakosságának 50-60 százaléka meghalt. 1348 júniusára a pestis elérte Párizst, Bordeaux-t és Lyont. A kor híres sebésze, Guy de Chauliac azt javasolta VI. Kelemen pápának, hogy meneküljön Avignonból, de az egyházfő a városban maradt. A fertőzés Észak-Itáliából átterjedt Németországra. A kereskedelembe kevésbé bekötött, elszigetelt helyek, például Lengyelország és a baszk régió, elkerülték a nagy pusztítást.
1349-ben XI. Alfonz kasztíliai király csapatai megostromolták Gibraltárt, és a fekete halál mindkét oldalon sok áldozatot szedett. Alfonz visszautasította, hogy elhagyja csapatait, és meghalt. Magyarországot is hamar elérte a pestis. Nagy Lajos király 1347-ben éppen Nápolyban tárgyalt velencei és genovai követekkel, amit a borzalmas erővel fellépő pestisjárvány miatt kellett félbeszakítani, és ekkor visszautazott Magyarországra. A következő évben tombolt a járvány az országban, majd 1360-ban ismét fellángolt.
A brit szigeteket Melcombe-nál érte el a ragály egy hajó révén, amely Gascogne-ból érkezett. 1348 őszén Londonban is kitört a járvány, majd elterjedt Kelet-Angliában. 1349 tavaszán Walesben, késő nyarán északon gyilkolt, júliusban pedig elérte Írországot. A skótok, kihasználva az angolokat pusztító ragályt, megrohanták Durhamet. 1350-ben Skóciát is elérte a betegség. A brit szigeteken a lakosság 30-40 százaléka meghalt, de egyes falvak 80-90 százalékos veszteséget könyvelhettek el. Kilkennyben mindenki meghalt. A pestis 1361-64-ben, 1368-ban, 1371-ben, 1373-75-ben, 1390-ben és 1405-ben ismét pusztított.
1349-ben a ragály elérte Norvégiát is egy angol gyapjút szállító hajó fedélzetén. A bárka legénysége meghalt, mire elérték Norvégiát, és a céltalanul lebegő hajóhoz kievező helyiek örömmel konstatálták, hogy a rakomány érintetlen. Telente úgy tűnt, hogy a betegség visszavonul, de tavasszal, a bolhák megélénkülésével, újra terjedni kezdett. Öt év alatt 25 millió ember, Európa lakosságának egyharmada halt meg. 1352-es visszaszorulása után számos járvány söpört végig Európán 1369-ben, 1374-75-ben, 1379-ben, 1390-ben, 1407-ben, egészen 1722-ig, de olyan pusztulást, mint az első hullám, nem okozott.
A pestis Oroszország déli területeiről elérte a Közel-Keletet is. Konstantinápolyban 1347-ben jelent meg, és magával ragadta VI. Ióannész bizánci császár fiát, Andronicuszt is. Egy évvel később elérte Kairót, ahol a lakosság 40 százaléka meghalt, majd Alexandriát, azután Gázát. A Nílus-deltában helyenként olyan magasra halmozták a holttesteket, hogy a banditák mögöttük rejtőzve vártak áldozatokra. 1349-ben a ragály pusztított Jeruzsálemben, Damaszkuszban, Tuniszban és Aleppóban, valamint Dél-Egyiptomban. A betegség eljutott Jemenig, és az iszlám szent városágban, Mekkában is elterjedt. Ibn Khaldún arab történész gyerekfejjel élte át Tuniszban a járványt. Később így emlékezett vissza: „A keleti és a nyugati civilizációt egyaránt elérte a gyilkos pestis, amely nemzeteket pusztított el, és a lakosság eltűnését eredményezte. Elnyelte és elsöpörte a civilizáció sok jó dolgát. (…) Városokat és épületeket rombolt le, utakat és irányjelzőket töröl el, települések és kúriák ürültek ki.
A fekete halál elképesztő rettegést hozott mindenkire Európában: napok alatt teljes közösségek pusztultak el, és a betegség nem kímélt senkit. A legnagyobb problémát a holttestek eltüntetése jelentette. Giovanni Boccaccio így írt Firenze pusztulásáról: „Sokan az utcán haltak meg, éjjel és nappal egyként. Sokan mások a házukban haltak meg, és csak abból lehetett tudni, hogy már nem élnek, mert a szomszédaik érezték oszló tetemük szagát. Holttestek hevertek minden sarkon. A holttesteket kordékra gyűjtötték össze az utcákról. Egy másik itáliai krónikás így rögzítette a látottakat: „Minden templomnál mély gödröket ástak a talajvíz szintjéig, aztán a nincsteleneket, akik az éjszaka folyamán haltak meg, gyorsan felnyalábolták, és a lyukba vetették. Reggel, amikor már sok testet lehetett a gödörben találni, némi földet lapátoltak rájuk, aztán később újabb halottakat és újabb réteg földet helyeztek rájuk, úgy, ahogy a lasagnét csinálják tészta- és sajtrétegekből”.
Az emberek nem tudták, mi okozza a ragályt, miként védekezhetnek ellene. Az orvosok eret vágtak, felnyitották a bubókat, esetleg illatos fák, füvek füstjének belélegzését, vagy rózsavízben, ecetben fürdést javasoltak. Gentilis da Foligno feljegyezte, hogy az utcákon hatalmas tüzeket raktak, és illatos fákat égettek, hogy megtisztítsák az atmoszférát. Az orvosok tehetetlenül álltak a járvánnyal szemben. Guy de Chauliac azt írta: szégyen volt az orvosokra, hogy a betegségtől való fél...
Mivel az emberek nem értették a kór biológiáját, sokan isteni büntetésnek tekintették azt mohóságukért, istentagadó életükért, eretnekségükért és paráználkodásukért. Ebből következőleg úgy vélték, csak Isten megbocsátása állíthatja meg a ragályt. Nyugat-Európában, különösen a német területeken, ekkor emelkedett fel a flagellánsok testvérisége, amely nagy csoportokban vonult városról városra, miközben magukat korbácsolva azért imádkoztak, hogy Isten könyörüljön meg az embereken, és szüntesse meg a pestis pusztítását. A muzulmán világban elterjedt vélekedés volt, hogy a pestishalál kegyelem és mártíromság, amely összevethető a hitért folytatott harc hősi halálával. Mások, mint a VI. Fülöp francia királynak készített jelentés szerzői, úgy vélték, hogy a járványt a bolygók szerencsétlen együttállása miatt keletkezett rossz levegő okozta. Ez az elmélet jelent meg már Simon Couvinnál is, aki úgy vélekedett, hogy a pestist a Jupiter és a Szaturnusz kedvezőtlen konstellációja okozza. A miazma teória először az ókorban jelent meg, Hippokratész is írt róla, és széles körben ismert volt Indiában, Kínában és Európában. Úgy hitték, hogy minden nagy járvány hátterében a szerves anyagok rothadása áll, ami mérgező levegőhöz vezet. Ez a feltevés egészen a késő 19. századig tartotta magát.
1348-ban Európa-szerte elterjedt az a rémhír, hogy a pestis mögött zsidó összeesküvés áll, amelyet Toledóból irányítanak. A rémhír terjesztői azt állították, hogy a zsidók megmérgezték a kutakat, és el akarnak terjeszteni a ragályt Savoyában, Franciaországban, Svájcban és Itáliában. VI. Amadé (Amadeusz) savoyai gróf hatóságai letartóztatták a Genfi-tó partján élő zsidókat, és megkínozták őket. A zsidók a kegyetlenkedések hatására beismerték „bűnös szándékaikat”. 1349. január 9-én Bázelben a városi zsidókat faházakba zárták, majd az épületeket rájuk gyújtották. Hasonlóan öltek meg legalább kétezer zsidót Strasbourgban, 12 ezret Mainzban és hatszázat Brüsszelben. 1349-ben a flagellánsok által feltüzelt emberek mészárlást rendeztek a frankfurti zsidónegyedben. Összesen legalább kétszáz városban voltak ilyen atrocitások; több ezer zsidót meggyilkoltak, vagyonukat elkobozták, hiába adott ki VI. Kelemen pápa bullát, amelyben elítélte a zsidókkal szembeni erőszakot.
A fekete halál. Mit tudunk? Megkérdeztünk egy középkori történészt
A pestis európai megjelenésének idejére a kontinens társadalma-gazdasága elérte fejlődési határait. A mezőgazdasági termelésbe bevont földeket kizsigerelték, ezért azok termőképessége jelentősen visszaesett. Ez élelmiszerhiányt, éhínségeket okozott. A problémákat fokozta a kis jégkorszak, amelynek következtében lehűlt a levegő, és a korábbi meleg, száraz klímát felváltotta a hideg, nedves idő. Az átlagos egy Celsius-fokos csökkenés jelentős károkat okozott a mezőgazdaságnak, Skandináviában fel kellett hagyni a gabonatermesztéssel, Angliában pedig a szőlőműveléssel. 1315-től az időjárás annyira csapadékos lett, hogy a gabona gyakran lábon elrohadt. A magas páratartalom és a hűvös időben lelassult párolgás miatt visszaesett a sólepárlás termelékenysége. A kevesebb, és emiatt drágább só következményeként nehezebb lett a húsok tartósítása, és ez is növelte az éhínséget. 1316-ban és 1317-ben a parasztok arra kényszerültek, hogy megegyék a vetőmagvakat is. Az emberek a nagy éhezésben ráfanyalodtak a macskákra, kutyákra és patkányokra, és egy korabeli feljegyzések szerint olykor a gyerekeiket, a kivégzett bűnözőket is megették. A zsúfolt városokban elképesztő állapotok uralkodtak, amelyek lehetővé tették a járványok gyors terjedését. Az utcákon patakokban folyt a mocsok, az emberek egyszerűen kiöntötték éjjeliedényük tartalmát az ablakon. Az emberi és állati ürülék sokszor addig gyűlt az utcákon, amíg az eső el nem mosta. A polgárok sok helyen együtt laktak állataikkal, amelyek gyakran az utcákon kóborolva kutattak ehető maradékok után. Az ivóvizet rossz kutakból, az iparosok által szennyezett folyókból nyerték.
A történészek és mikrobiológusok között többségi konszenzus alakult ki: a fekete halált a Y. pestis két törzse okozta. Később több tudós felvetette, hogy a tünetek alapján más betegségekről is szó lehetett, például lépfenéről, ebola szerű vérzéses lázról, tífuszról, fekete himlőről, vagy ezek kombinációjáról.
A himlő, mint pusztító betegség
A himlő (latinul variola vera) a 20. század közepéig az emberiség egyik legrettegettebb és legpusztítóbb betegsége volt. A becslések szerint a 18. században csak Európában évente mintegy 400 ezer ember halt meg himlőben, és a túlélők 80%-a is megvakult vagy testi torzulásokat szenvedett. A betegségnek a 20. század elején is voltak járványai, Szomáliában és az első himlőmentes év 1979. volt a Földön. (Már 1978. két munkatársa az intézet professzorának hibája miatt fertőződött.)
A himlő vírusa csak emberi megbetegedést okoz. A kórokozó és a betegség terjedése szinte teljesen azonos a már tárgyalt pestisével. A fertőzés lappangási ideje két hét is lehetett. A betegség magas lázzal, hányingerrel, hányással, hasmenéssel kezdődött. A bőrön, különösen az ujjakon és az orron fekete foltok jelentek meg, melyekből égő fájdalommal járó hólyagos kiütések alakultak ki. A betegség gyógyulása után megmaradtak a himlőhelyek, amelyeket a népnyelv „ragyaként” ismer. Gyakorta kísérte az egyik, vagy mindkét szem elvesztése. A 18.-19. században a vakok csaknem 30%-a a himlő miatt veszítette el látását. Még I. Ferenc is a himlő miatt vált egy szemére vakká. A betegség súlyos torzulásokat, vagy részleges kihullást, esetenként súlyos végtagtorzulásokkal járt. A melléktünetek az emberiség nagy vezetőit sem kímélték. Így például I. Péter orosz cár is himlőben halt meg 1725-ben.
A 14. században pusztító "fekete halál" is valószínűleg a himlő volt. Kína és az arab világ tudósai a betegség tüneteit már a 7. században leírták. Az egyiptomi múmiák igazolják, hogy a fáraók közül többen, köztük V. Ramszesz is, himlőben haltak meg. A himlőnek már az ókorban is voltak járványai (i.e. 430-ban az athéni pestis vagy a Bizáncot sújtó ún. justinianusi pestis). Európában csak a 6. század végén jelent meg a betegség. A fertőzés évtizedek alatt milliók pusztulását hozta.
A 18. században a himlő elleni védekezés egyik módja az oltás volt, amit a kor orvosai a himlővírus egyik enyhébb változatával végeztek. Az oltás helyén kis fekete folt jelent meg, amelyet a népnyelv "fekete haj"-nak nevezett. Ez a módszer azonban nem volt teljesen biztonságos, és sokszor súlyos mellékhatásokkal járt. Jenner 1796-ban felfedezte a tehenhimlő elleni oltást, amely sokkal biztonságosabbnak bizonyult, és hamarosan az egész világon elterjedt. A himlő elleni küzdelemben a 20. században jelentős előrelépés történt. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1967-ben indította el a himlő felszámolására irányuló programját, amelynek eredményeként 1979-ben a betegséget sikeresen felszámolták.
A "fekete haj" kifejezés tehát egyszerre utalhat a hajviseletre, amely a társadalmi elvárásoknak való megfelelést vagy azoktól való elfordulást szimbolizálhatja, és egy történelmi betegség, a pestis, illetve a himlő okozta pusztulásra. Mindkét jelenség mély nyomot hagyott az emberiség történelmében, és fontos tanulságokkal szolgál a mai kor számára is.