Az Anett fodrászat Örkényben nem csupán egy szépségszalon, hanem egy olyan hely, ahol a vendégek megszépülhetnek, miközben a legfrissebb irodalmi és kulturális trendekről is tájékozódhatnak. Ebben a cikkben összefoglaljuk a legfontosabb tudnivalókat a szalonról, valamint bemutatunk néhány könyvajánlót, amelyekkel Iván Péter gazdagította a kínálatot.
Könyvajánlók Iván Pétertől
Iván Péter gondos válogatásában olyan művek szerepelnek, amelyek nemcsak a szalon vendégeinek nyújtanak kikapcsolódást, de elgondolkodtatnak és gazdagítják a lelki világot is. Az ajánlókban Péter személyes véleménye, gondolatai is megjelennek, így még közelebb hozva az olvasóhoz az adott művet.
Barnás Ferenc: A hangoskönyvtárban is tiszteletét teszi
Az 1959-ben született Barnás Ferenc nem keresi az irodalmi rivaldafényt, újabb megjelenései mégis mély nyomot hagynak olvasóiban. A szerző, aki dolgozott már szénbányászként, nevelőtanárként, sőt múzeumi teremőrként is, fuvolájával pedig a berlini, párizsi, londoni utcazenészek csapatát gyarapította éveken át, hatodik kötetével végre a hangoskönyvtárban is tiszteletét teszi.
Barnás Ferenc dagályos filozofálgatás és parttalan tudatfolyam-dokumentálás peremén egyensúlyozó, ám mindvégig olvasmányos szövege lélektani regény, menekülésregény… kudarcregény. Nem az író kudarca, hiszen a rendkívül összetett személyiség lélekrajza magával ragadó, s az olvasó előbb-utóbb akarva-akaratlan bent találja magát Torjai fejében, az ő nyugtalan, nyughatatlan idegállapotában éli meg a történéseket. A kritika lelkesen üdvözölte a regényt, és el kell ismernem, hogy a „Most és halála óráján” remekül strukturált, a levegő-víz-tűz-föld négyesre mesterien felépített, klinikumi líraisággal papírra vetett anamnézis, egy balul elsült önterápia története. Bevallom, a hangoskönyv meghallgatása után pár órával még úgy gondoltam, a regény a semmiből jött és a semmibe tart, hogy öncélúan nyomaszt, hogy a kortárs hazai írók körében hagyományszámba menően Barnás is az olvasóra kívánja testálni lelki terhei nagy részét. A regény azonban, minden gyötrelme és vívódása ellenére… csodaszép. Ezenfelül az egész életében bűntudattal, rossz lelkiismerettel vegetáló Torjai, akinek sem evilági működése sem távozása nem hagyott nyomot a világban, apró tükröt tart az olvasó elé, esélyt ad, hogy számot vessünk a magyar szenvedéstörténettel, a menekülés hiábavalóságával, az elmúláshoz kötődő hiedelmeinkkel. Én személy szerint ez alkalommal nem élek a felkínált lehetőséggel, de jólesik a tudat, hogy létezik a hangoskönyvtárban egy remekmű, amihez fordulhatok, ha nyugdíj után hasonló lelki zavaraim támadnak.
Torjai Endre utazása a csendes-óceáni szigetre
Torjai Endre, aki negyven éven keresztül egy lelkisegély-szolgálatnál dolgozott teledokiként, nyugdíjba vonulásakor megfogadja saját pszichiátere tanácsát, és egy csendes-óceáni szigetre költözik. A fájdalomban-rettegésben fogant, ultraérzékeny, nyílt tudat-szindrómával diagnosztizált bácsi egész biztosan képes lesz maga mögött hagyni egész életét végigkísérő traumáit, feltéve hogy nem a szmogos Rottenbiller utcán kell kerülgetnie a kutyagumikat (és hozzá hasonlóan lelkibeteg polgártársait) hanem egy vidám bennszülöttek és játékos majmok által is csak ritkán lakott édenkertbe vonul vissza, egész nap sétálgatva, ejtőzve, a tengert csodálva. Ez talán még működhetne is, ha egy Torjai Endrénél jóval egyszerűbb lélekről volna szó. Az öregúr azonban hungarikumként Atawausawa szigetére is magával cipeli a gyászos magyar közérzetet, halálfélelmét és összes múltbéli sebét, de innentől csakis magára számíthat az ellenük vívott harcban.
„Nem tudott betelni a vízzel, a ragyogással, a fénnyel, a csobogás, a hullámverés százféle hangjával, a víz és ég találkozási pontjain egyre táguló, egyre hatalmasabbá váló távlatokkal, az ámulattal, a naplementékkel, amikor a vörös száz árnyalatban festette a vizet, amikor a tenger és az ég a vibráló párában a horizonton összenőtt. A tenger hangja és a szigetet betöltő csend hangja egyszerre és együtt ért el hozzá, áthatolt rajta.
Budapest, a "bazi nagy" város
„Egy magtárnak látszó épület nappali szobájában idős férfi feküdt agyagágyon. Egy keskeny létrán kellett felmászni hozzá, mert a beteg ágyát a patkányok, egerek és más rágcsálók miatt közel két méter magasan állították fel, lábait beásták a döngölt földbe. A nappaliban jó ideje nem szellőztettek. A forróság égetett, kiszorította a levegőt a helyiségből. Budapest bazi nagy. Borzadvány. Büdi. Bandzsa. Még bével? Kérem szépen. Bűnronda behemót balfácán, bírhatatlan búvalbélelt bumburnyák, buta beteg bakfitty. Na de a gyönyörű Halászbástya? Éppen ott lökött fel három japán turista tizenhétben. A Parlament! Zegzugos rémálom-labirintus, előtte támpontok nélküli térkőóceán. A káprázatos dunai panoráma esetleg? Kösz, nálam csak annyi, hogy a képembe fújja a szél a port. Azt gondoltam, a lockdown brutális kollektív élménye megrázó, őszinte, katartikus szövegeket hoz majd. De második éve semmi, némi viccelődés a maszkokkal, itt-ott egy-egy abszurd félmondat, bátortalan utalás. Mindig ugyanaz történik, persze. Hogy mi sosem dolgozzuk fel történelmi traumáinkat, inkább hárítunk, felejtünk, jópofizunk, „szkippelünk”. Engedd el, haver, már vége. Na ja. Persze lehet, hogy a zsűri keze van a dologban, s a kétezer beérkezett pályaműből éppen azokat hagyta benn, amik nem kavarják fel túlságosan az olvasó galamblelkét. Egy nagyon jó dolog azért van ebben a hangoskönyvben. Felolvasónk, Kartali Zsuzsa, akinek egy szövegét szintén beválogatták a kötetbe, nagyon érzékletesen írja körül a százszavasokhoz biggyesztett illusztrációkat. Lényegre törő, kellőképpen szubjektív, eredeti kis narrációk ezek: Zsuzsa következő felolvasása lehetne esetleg egy jó vastag Pop-art album.
Krasznahorkai László és a Nobel-díj
Az 1954-ben Gyulán született Krasznahorkai László a hazai irodalombarátok fejében már több évtizede Nobel-díjas szerző. A háromgyerekes világcsavargó, aki műveinek középpontjába az egyén és a hatalom, a megváltandó és Megváltó örök problematikáját állította, a tegnapi napon végre hivatalosan is megkapta a Föld bolygó legrangosabb irodalmi elismerését. A 2025. Örüljünk együtt a második magyar irodalmi Nobel-díjasnak! Emlékeztetőül: Kertész Imre 2002-ben kapta meg izgató, letaglózó „Sorstalanság” című regényéért az elsőt a sorban. Most, amikor a világirodalomban és a világpolitikában mindaz divatos lett, ami ellen Krasznahorkai világéletében ágált, a nyakunkba szakadt a Gutenberg-galaxis figyelme, jubilációja, ovációja egy olyan irodalmárnak köszönhetően, aki (a Nobel-bizottság indoklása szerint) a méltán megérdemelt elismerésben „a lenyűgöző és látnoki műveiért részesült, amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét”.
A Sátántangó K. L. első regénye, isteni és ördögi, egy szerencsétlenségébe, tehetetlenségébe ragadt vidéki közösség és egy kisstílű szemfényvesztő szédületes szerelmi viszonyának hátborzongató, vacogtatóan aktuális krónikája, amit Kartali Zsuzsa ártatlan felolvasása már-már szakrális szintre emel. A szerző pár évvel később így nyilatkozott regényéről: „-Egyetlen irodalmi szándékból leírt mondatom sem származik irodalmi inspirációból. A Sátántangó sem, amely abból az élményből fakad, amikor a pubertás kor mélyén egy olyan világba kerültem, amelyet korábban nem ismertem. A Zsömle odavan tavalyi mű, amelyben távol-keleti bolyongásai után Krasznahorkai végre-valahára visszatért a hazai rögvalóságba, s ördögi - örkényi - humorral karikírozza ki a kisemberek példakép, szellemi vezető utáni égető vágyát - no meg a Kiválasztott parlagi ambícióit.
Romain Gary és az "Előttem az élet"
Romain Gary (1914-1980) regényét álnéven jelentette meg, amire több nyomós oka is volt. Egyfelől szeretett volna kicsit tét nélkül kísérletezni, többet játszani a nyelvvel, helyzetekkel, mint komoly, megállapodott író képében. Másfelől tudta, hogy a legrangosabb francia irodalmi díj, a Goncourt kétszer nem ítélhető ugyanannak a szerzőnek. Ezt a lírai, naiv, sötét és nyers, mégis lelkesítő jókedélyűséggel átitatott regényt egy haláltól és öregedéstől betegesen rettegő hatvanas férfi írta, aki az „Előttem az élet” megjelenése után öt évvel, hogy elébe menjen félelmeinek és növekvő paranoiájának, önkezével vetett véget életének. Búcsúlevelében azt írta, ezzel a tettével teljesítette be alkotói pályáját.
Romain Gary korának ugyan meglehetősen olvasott és elismert szerzője volt, a hetvenes évek közepére azonban glóriája erősen megkopott. Mára egyetlen regénye, „A virradat ígérete” maradt a köztudatban, és valóban érdemes is olvasni ezt a szépen zengő, költői memoárt, hiszen a volt vadászpilóta, diplomata és professzionális nőcsábász Gary élete - és a könyvben bőven előforduló valóságtorzításai, identitástükrözései, fiktív emléképítményei - nagyon érdekesek. És akkor feltűnik 74-ben egy bizonyos Émile Ajar egy bohókásan szomorú könyvvel, melyben egy kishivatalnok beleszeret egy óriáskígyóba: ez a közfigyelmet kiérdemlő „Gros Calin”. Egy évre rá a pofa megjelentet egy újabb regényt, „Előttem az élet” címmel. Itt már nincs vita, Ajar zseni, új csillag a világirodalom egén. Arca is lesz, hiszen Gary megkéri másod-unokaöccsét, Paul Pavlovicsot, hogy játssza el az ifjú titán szerepét. A fiatalembernek testhezálló lehetett a póz, magabiztosan adott nyilatkozatokat, interjúkat, bájvigyorral fürdött a vakuk fényében.
Az „Előttem az élet” a 20. századi francia irodalom talán legsikeresebb alkotása. Az én életemben valószínűleg már nem fogják felülmúlni, bár minden évtizedben újabb és újabb írónemzedékek törekszenek rá izzadságosan. Pedig olyan egyszerű a sztori. Rosa mama, az Auschwitz-túlélő egy kimustrált prostituált, aki öreg napjaira meghízik, elcsúnyul, és már-már képtelen lejutni a hatodik emeletről, ahol pénzért rábízott vagy ingyen a nyakába varrt árva, félárva porontyokra vigyáz. Momo, azaz Mohamed, a történet narrátora, arab kisfiú, Rosa mama sosemvolt unokája, segédje, gyámja, az öreg hölgy utolsó napjaiban pedig ápolója és terapeutája. De ez a Momo, aki egy óra alatt érik tízévesből tizennégy évessé, olyan mennyiségű jóságot hordoz a szívében, ami Belleville, a Párizs hatodik kerületében burjánzó gettó megannyi arab, afrikai, zsidó, berber és francia lakosának elég lenne. Ez a jóság ki is sugárzik ám a lakosokra, akik ettől mind melegszívű és bölcs tündéreknek tűnnek, s bűneik is olyan megmosolyogtatóan ártatlanok, hogy csodálkozunk, a rendőr miért nem cirógatja meg őket a letartóztatás helyett. A felnőtteknek írt mesekönyv azonban egy pillanatra sem cseng hamisan. Gary, aki hosszú írói karrierje során egyetlen sort sem írt saját zsidóságáról, más etnikai csoportokról meg látszólag tudomást sem vett, olyan bennfentességgel szólaltatja meg ezeket az idegeneket, mintha világéletében Belleville sikátorait járta volna. Az izgalmas és mulatságos nyelvi újítások Bognár Róbert páratlan fordításának köszönhetően magyarul is tökéletesen működnek.
A halál témája a költészetben
Kolumnistánk halottak napi összeállításában olyan versesköteteket választott, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az elmúlás témaköréhez. A gonosz önarckép ellenére Orbán Ottó, a magyar líra nagy garabonciása nemigen akar meghalni. Bőséggel pocskondiázza saját rozzant személyét, elért eredményeit és a költészetet magát, de életkedve, a világ dolgai iránti olthatatlan érdeklődése minden keserű során áttör, és végül mégis vigyori tavaszünnep lesz ez a kötet is, tele szóviccekkel, eredeti ötletekkel, éles eszű meglátásokkal. Orbánnak a nyomorult poéta szerepe is móka, görbe tükör, s ha néha bele is feledkezik, a következő versben már vidáman élcelődik költőtársán vagy sóvárogva idéz fel egy réges-régi szigligeti szeretkezést. Kántor Péter itt sincs és ott sincs. Igazán szeretetreméltóan tityeg-totyog a lakásában, a Duna-parton, az emlékei közt, de már csak a hiányokat látja, új dologba nemigen kezd. Költőtársaihoz írott üzenetei sem azok a hátbaveregetős, fülbe trombitálós, boros leheletű Orbán Ottó-féle bruhahák, csak emlékkönyvbe való versikék. Hűvös van, és nincs is mit mondanom. Makay Ida a halál pécsi menyasszonya, és legtöbbször igen megindítóan képes megénekelni az elmúlást fegyelmezett, takarékos verssoraiban, gyönyörűen tematizált ciklusaiban. Azt képzelem, hogy egy gyászbeszédíró számára ez a kötet kész kincsestára az alkalomhoz illő idézeteknek. Peer Krisztián költő, színházi ember szerelmét, Zsófit, a huszonöt évesen agyhártyagyulladásban elhunyt díszlettervezőlányt siratja a saját életkorát címként viselő kötetben.
Műnemek és műfajok a magyar érettségire - irodalomelmélet
A POKET közösség versantológia-sorozatának első két kötete versszerető, versértő olvasók kedvenc költeményeiből ad válogatást, a harmadik egyfajta lírai gyorssegély a karantén utáni időkre.
Az Anett fodrászat Örkényben
Az Anett fodrászat Örkényben ideális helyszín a kikapcsolódásra és a feltöltődésre. A kellemes környezet, a profi szolgáltatások és a kulturális élmények együttesen teszik felejthetetlenné a látogatást. A szalon nem csupán a szépségápolásban jeleskedik, hanem a helyi közösség kulturális életének is aktív részese, rendszeresen otthont adva irodalmi esteknek és könyvbemutatóknak.
