Modern világunkban felbomlóban vannak a régi szokások, hagyományok. A népviselet gyakorlatilag már a múlté, mégis vannak olyan alkalmak, amikor jó lenne tudni, hogy milyen ruhát vegyünk fel, és mennyi ideig kell ezt viselni.
"Ma már nincs arra előírás, mennyi ideig kell gyászt viselnie az özvegynek" - írja Inge Uffelmann a Medicina Kiadó által megjelentetett Mindentudó illemtudó című könyvében. Szerinte nem a külsőség fejezi ki, mekkora veszteség érte a gyászolót. Van, aki két nap után újra a megszokott öltözékében jár, de mélyebben gyászol, mint aki fél vagy egész éven át talpig feketébe öltözik. Uffelmann megjegyzéseiből következtethetünk arra, hogy régebben mi volt a szokás: az özvegyek gyászruhát hordtak, és ezt fél vagy egy évig viselték. Ugyanakkor a Néprajzi Lexikon szerint Magyarországon az egyéves gyászt megért asszonyok 35-40 éves kortól feketében maradtak halálukig. Magyarországon régebben sem voltak egyöntetűek a gyászoló népszokások. Általános szabályszerűségként annyit mond a lexikon, hogy rokonsági foktól és a halott korától egyaránt függött a gyász időtartama, amely hat héttől egy évig terjedt. Ugyanerről ír A magyar folklór című kötetben Verebélyi Kincső is.
- Az erdélyi Kisküküllő megyében például a csecsemőket 6 hétig, a nagyobb gyermekeket 6 hónapig, a felnőtteket pedig egy évig gyászolták.
- Régebben természetesen jobban és precízebben tudták az emberek, hogy mit kell tenni gyász idején.
- Ez ugyan behatárolta mindennapjaikat, de segített a gyász feldolgozásában.
A gyásszal egyedül nem nagyon tudunk megbirkózni - ezért segítenek a közösségi rítusok, mert a több ezer éves hagyományok e területen tulajdonképpen a "népi pszichológia" eredményeinek is tekinthetők. Így megvan a szerepe a ravatalozásnak, a temetési szertartásoknak és még a halotti tornak is. Róheim Géza szerint ezek a rítusok elsősorban a halott hiányát, az általa hagyott űrt hivatottak pótolni. Ugyanakkor a halotti tor például már a gyász feldolgozásának egy közösségi formája, az élet folytatódását jelzi, s azt, hogy a gyászoló hozzátartozók nem maradnak magukra a temetés után - ez utóbbit Uffelmann is hangsúlyozza.
Ez a modern, laikus értelmezése a halotti tornak, miközben valójában a néprajzkutatók, etnográfusok tudják, hogy ez például a pogány halotti áldozatkultuszt örökíti tovább sajátos formában - ezt Pócs Éva írja a Magyar Néprajz kiadványsorozat VII. A népszokások manapság felbomlóban vannak, a gyász azonban kivételes abban a tekintetben, hogy viszonylag sokunkban él valamilyen belső késztetés, hogy igazodnunk kéne valamilyen ősi rítushoz.
Az azonban tévedés, hogy akárcsak Magyarországon belül is, ugyanolyanok lettek volna a gyász szokásai a különböző tájakon. A fiatalon elhunytakat menyasszonyi, illetve vőlegényi díszben, lakodalmi külsőségek között temették el a Néprajzi Lexikon szerint. Egyes adatok szerint az erőszakos halált haltakat vörösre festett fejfával jelölték meg az Erdővidéken és Sárréten. A gyászruha színe sem volt mindenütt fekete. Ez csak manapság általános viselet, Balassa Iván és Ortutay Gyula Magyar néprajza szerint ez nyugatról és a felsőbb rétegek közvetítésével terjedt el a parasztság körében. A néprajzkutatók feltevése szerint régen majdnem ugyanilyen gyakori lehetett a fehér szín, ami a 20. századig csak az Ormánságban és a Sárközben maradt fenn. A vörös is lehetett a gyász színe, így a palócok és a kalotaszegiek vörös kendővel gyászoltak gyermekeket. Verebélyi Kincső szerint szórványosan vannak adatok a feketén, a fehéren és a vörösön kívül kékre és zöldre is - mint a gyász színeire.
Ha temetésre manapság kapunk értesítést, akkor tudni érdemes néhány íratlan szabályt. Inge Uffelmann szerint vannak, akik túl lehangolónak tartják a fekete gyászt, ezért már a gyászjelentésben is azt kérik, hogy ne viseljünk gyászruhát. Ilyenkor a "hétköznapi, persze azért nem tarkabarka ruházat nemcsak megengedett, hanem kívánatos is" - hangsúlyozza a szakértő. Természetes, hogy gyászolóként felmerül bennünk a kérdés, hogyan zajlik a gyász, meddig tart, és mikor kezd enyhülni a veszteség okozta fájdalom. A köznyelvben gyakran hallani a „gyászév” kifejezést, mintha a veszteség fájdalmának lenne határideje. Pedig a lélek nem a naptár szerint gyógyul.
Polcz Alaine, a magyar tanatológia úttörője szerint a gyász nem lezárható, hanem átalakítható folyamat. Régen a gyászt rítusok és közösségi szokások segítették: a virrasztás, az imák, a fekete ruha, a gyászmise mind kapaszkodót adtak az itt maradóknak. Ezek a cselekedetek nemcsak a halottnak szóltak, hanem az élőknek is: lehetőséget teremtettek arra, hogy a fájdalom kimondható és megélhető legyen. A mai ember azonban gyakran egyedül marad a veszteséggel. A társadalom gyorsan „továbblép”, és sokszor elvárja, hogy a gyászoló is tegye ugyanezt.
Polcz Alaine a hagyományos gyakorlatok kapcsán ír arról, hogy a néphagyomány a gyászév végéig szabályozta a gyászoló életét: „A halott és a gyászoló támogatásának számos módját ismeri a néphagyomány, amelyek meghatározzák a tennivalókat a virrasztástól kezdve a gyászév leteltéig” (Polcz, 1997, 20-21). Vagyis a gyászév eredetileg nem időkorlát, hanem védett időszak volt. Egy olyan év, amikor a gyászoló felmentést kapott a világi elvárások alól, és a közösség is tudta, hogy kímélettel, megértéssel forduljon hozzá. A rítusok, az imák, a közös megemlékezések segítették őt abban, hogy az elhunyttal való kapcsolat lassan átalakuljon külső cselekvésekből belső, lelki kötelékké (Polcz, 1997, 20-21). A gyászév tehát nem azt jelenti, hogy egy év után „túl kell lenni” a halálon, hanem hogy jó esetben ennyi időre társadalmi és lelki védelmet kapunk ahhoz, hogy megtanuljunk együtt élni a hiánnyal. A gyász nem verseny, és nem feladat, amit el lehet végezni. Inkább egy út, amelyen mindannyian más tempóban járunk. Ha el is múlik a fájdalom éle, nem felejtünk - csak megtanulunk együtt élni a veszteséggel, ahogy az lassan beépül az életünkbe. Forrás: Polcz, A. (1997).
