A nemzetközi biztosítótársaság reklámjai között olykor felbukkan egy vers, Heine: Memento nyolcsorosa, amely az esti Híradó legnézettebb pillanataiban is hallható. Ugyanez a hirdetés a Kossuth rádióban már úgy hangzik el, hogy a vers íróját és címét elhagyja. Természetesnek tűnik tehát, hogy a németből tolmácsolt mű fordítójának neve mellékes legyen. De legyenek tárgyilagosak: a Magyar Televízió hirdetése megnevezi Heinét, sőt a vers címét sem hagyta el. Hát ez szép. Csakhogy… Csakhogy a vers valóban fordítás-e?
Szellemes, csattanós, heinés - igen, de mintha valami sajátosság, félve mondom, mintha valami mélyebb többlet volna benne. Felrémlik bennem, emlékeim mélyén hallani vélem, hogy valaki azt mondja nekem: igazából nem Heinrich Heine verse ez, hanem Babits Mihályé. De hogy mennyire fordítás és mennyire eredeti a Babits írta vers, maga Babits Mihály a Pávatollak című fordításgyűjteményében azt írta előszavaként: „Ezeket a verseket magam csináltam. Tessék hát eldönteni, mi az igazság? Mennyire befolyásoló Babits vallomása, mennyire az én emlékezetem némileg bizonytalan sejtése?”
És most idézem, mellé teszem Heine: Memento című versének más fordítását, Simon István tolmácsolásában, bármilyen is (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951, szerkesztette Vas István). Mennyire más, motívumaiban teljesen különbözik Babits szövegétől. Hiszen „a hajad olyan fekete - ruhád oly fehér” kezdetű kétsoros Simon István fordításában így hangzik: „Arcocskádon forrón a nyár - tüze fekszik meg”. Németül: „Es liegt der heisse sommer - auf deinen Wängelein”. De hol a forró nyár Babitsban? És hol van viszont a verszáró fehér-fekete ellentét?
Az irodalomtörténet így világít rá: a kérdés nem csupán arról szól, ki a szerző, hanem arról is, hogyan alakult a fogadtatás és a tolmácsolás dinamikája. Babits Mihály a Pávatollak című gyűjteményében szándékosan játszik az eredeti és a fordítás határával. Előszóban ezt olvashatjuk: „Ezeket a verseket magam csináltam. Tessék hát eldönteni, mi az igazság?” Írása nem csak önkifejezés, hanem reflexió a fordítás műfajáról és a szerzői jog problémáiról is. Azt találjuk, hogy a vers motívumai közt - a haj árnyékos, sötét tónusa és a fehér ruházat kontrasztja - összetett a jelentésmód. Ez a kontraszt pedig később különböző tolmácsolásokban más-más arcot öltött.
Simon István fordítása ugyanis más hangsúlyt helyez a képekre: olyan motívumot ad, amely a nyár hevességét és a vakító fényt emeli ki. A magyar olvasó számára ez a megfogalmazás új érzeteket hoz be, miközben a német eredeti vonalait is megőrizheti. A kérdés azonban tovább él: vajon mennyire tekinthető Babits versének sajátként írt költeménynek, ha a hang és a ritmus borítékolhatóan a fordító tolmácsolásának nyomait hordozza?
- Az eredeti témája - a haj és a ruha közti fehér-fekete ellentét, a fény és árnyék képe.
- A fordítás görbülete - a motívumok átalakulása Simon István tolmácsolásában.
- Babits vallomása - „Ezeket a verseket magam csináltam.”
- A hirdetések közvetítése - Heine neve és a cím megjelenése vagy elhagyása a reklámokban.
A költészetben rejlő problémakört azonban nem csupán a szövegek összevetése adja meg. A fordítás és az eredetiség közti határmezsgyén születik meg az olvasói értelmezés is. Babits mint költő és fordító saját hangjával írja meg egy klasszikus német sor motívumait, ugyanakkor a tolmácsolásban megtestesült másik költő - Simon István - szemléletmódja új életet ad a versnek. A „hajad olyan fekete” képe így egyszerre lehet önálló költemény és más szerző művének értelmezése is.
Agrippa karmai között: a naulochusi csata – Dr. Bernát Péter
Az összegzés itt nem ad konkrét végső ítéletet, hiszen a kérdés nyitva marad: mennyire tekinthető Babits sajátként megírt versnek, és mennyire az eredeti büvöletét hordozó tolmácsolásnak? A Pávatollak előszója egyértelművé teszi, hogy a mű a szerző személyes viszonyát tükrözi a fordítással és a versekkel szemben. Ugyanakkor a vers motívumai és az interpretációk között fennálló feszültség tovább él, és meghagyja a terepet az olvasói értelmezésnek is.
A hajad olyan fekete - ruhád oly fehér kezdetről szóló képek tehát nem csak a vizuális élményt szolgálják, hanem a nyelvi-hangulati mélységet is megteremtik. A német eredet és a magyar tolmácsolás közti különbségek pedig folyamatos diskurzust teremtenek a költészet határainak felfedezéséhez.