A régi Goldberger gyár területén, egy romos, indusztriális környezetben nyitottatok tavaly.
Sok évnyi tervezés, gondolkodás és stabil koncepció kellett, de azt hiszem, ezt a GICA (Godot Institute of Contemporary Art) mindenhol tükrözi.
700 négyzetméter kiállítótér melletti külön épületben négy emeleten projekt roomokat alakítottunk ki a vetítéseknek, installációknak, workshopoknak, a felső két szinten pedig műteremlakásokat hoztunk létre, emellett egy rezidencia program is tervben van.
Hosszú ideig tartott a tervezés és a megfelelő hely megtalálása, de pontosan tudtuk, hogy mit szeretnénk elérni.
Ezt a tervet leginkább gyűjtőkkel lehet megvalósítani, és szerintem sokan szívesen vásárolnának műalkotást, ha nem egy ijesztő, vagy legalábbis az átlagembernek zavarbaejtő galériában van csak erre lehetőség.
Az első Young Generation Art Fair volt erre a kísérlet, amely egyrészt a fiatalok képviseletére és tehetséggondozásra hivatott, másrészt megmutatkozott, hogy az emberek igenis akarnak kortárs műveket vásárolni.
Átgondoltuk, hogy a piac kiépítéséhez mire van szükség, erre építettünk fel egy tervet, ezt szolgálja a GICA és a Godot Labor, ami az egésznek az alapja.
A kultúra társadalmi felelősségvállalás, ha ezzel foglalkozol, támogatod, te is benne vagy.
Mi húsz éve ezzel foglalkozunk, de változtatni akarunk a berögzült rossz struktúrán, ami röviden szólva azért alakult ki, mert csak egy látszat-piac van Magyarországon.
Ezt a múzeumok is torzítják, de az is látható, hogy a múzeumok sincsenek jó helyzetben az elmúlt években.
A galériák munkája hősies, annak ellenére, hogy legtöbbjük veszteséges, vagy külső forrásból tartja fenn magát - ahogy mi is.
Tömegekhez kell elérnünk, hogy menő legyen a kortárs művészet, ez is a piacot szolgálja.
Ha már nincs pénz és eszköz marketingre, és egy múzeumban csak néhány ezer embert sikerül megmozgatni egy kiállításon, ami ráadásul nagyrészt a szakmát jelenti, akkor ellátta-e a múzeum a feladatát, hogy bemutasson egy zsenit?
Nemcsak a hozzánk látogatóknak, de a kiállító művészeknek is igyekszünk edukatívvá tenni a koncepciónkat.
Ha egy érdeklődő betér, akkor elérhető áron tud vásárolni (nem alulárazva, csak éppen nem drágán), amiről nincs alkudozás: adásvételi szerződést írunk, ami mindkét oldalról bizalomnövelő.
Kétféle pályázatunk van, az egyik a vásár pályázata (Godot Art Fair), amelynek köszönhetően fiatal magyar művészek könnyebben érvényesülhetnek a pályán, és amely pályázattal ötödik éve komoly sikereket tudhatunk maguk mögött.
A feltörekvő képzőművészek számára rendezett vásárt az Art Market Budapesttel egy időben rendezzük, hogy szélesebb közönséghez is eljuthassanak, ez a pályázat július elején zárult.
Visszajáró vendégeink vannak, gyűjtőket neveltünk ki, de az egyik legfontosabb eredményünk, hogy a művészekkel olyan bizalmi kapcsolatunk alakult ki, ami mindig is hiányzott ezen a területen.
A Godot Galéria tavaly lett húszéves, és mi, az alapítók töretlenül hiszünk abban, hogy ha jót csinálunk, akkor az jót hoz magával.
A másik pályázatunk nemzetközi, de magyaroknak is szól: külföldieknek euróban (idén 15 ezer euró), a magyaroknak forintban határozzuk meg a díjazást.
A kiírt pályázat célja, hogy lehetőséget teremtsünk tehetséges kurátorok, művészeti csoportosulások számára, akiknek valamilyen okból eddig nem volt lehetőségük megvalósítani a megfogalmazott elképzeléseiket.
Mindkét esetben ragaszkodunk ahhoz, hogy a honoráriumot csak arra lehet költeni, amiről a pályázat valóban szól.
Alig fél éve nyitottátok meg az Intézetet, amikor Magyarországon is megjelent az új koronavírus, a kulturális szektort pedig azonnal leterítette.
A pandémia ellenére eddig minden fontos tervünket felülteljesítettük, a felújítások sem álltak le: szeptemberben nyitjuk a Godot Labort, ami egy bemutatkozó tárlat lehetősége fiataloknak, októberben nyílik a vásár.
A világjárvány közben kialakítottunk egy olyan hibrid teret, amely az épület első három emeletét foglalja el, tárlatokra és műhelymunkára egyaránt alkalmas.
El fogunk indítani egy online vásárt is, aminek az ötletét a pandémia hozta.
Jövőre terveztük, de végül idén kezdjük a beléptetőrendszer kialakítását, minden lehetséges eszközt digitalizálunk a mikroporttól a robotporszívóig, de még készpénzes fizetés sem lesz.
A pandémia miatt sok mindent el kellett adni, de ami az igazi veszteség, hogy nem tudjuk megtartani a programjainkat, így bevételtől estünk el - ilyen például a Banksy-kiállítás, amit bevállaltunk, és ami alapvetően bonyolult, időigényes a megszervezése, és persze nagy összegekről van szó.
De ebben a helyzetben csak előre lehet menni: átszerveztük.
Idén jött volna Wai Ting Loretta is, de még az sem biztos, hogy jövőre meg tudjuk oldani a tárlatát.
Ezelőtt is próbáltunk proaktívak lenni a kerületi intézményekkel, a KultÉj gyakorlatilag magától összejött, és szerintem a kapcsolat innentől még szorosabb lesz.
Motorcsónakázott, de nem volt nagy hajós múltja.
Vett egy motorcsónakot 1980-ban, 1984-től beindította a szentendrei vízisí iskolát, ott gyerekként már mi is segítettünk.
Két fiú. Az öcsémmel, Varga Viktorral a kezdetektől együtt dolgozunk a Hajógyári-szigeten.
A kilencvenes évek eleje óta működik a kikötőjük Óbudán.
Voltak szép idők, és voltak kevésbé szépek.
Az 1990-es évek időszaka nekünk sem volt könnyű, igazából 2000-ben kezdődött a fellendülés, ami a magánhajózást illeti.
Egyrészt munkatársaink tapasztalata, másrészt a képzések, felszerelések miatt.
Minden olyan eszközzel rendelkezünk szaktudás és berendezések terén, ami ahhoz kell, hogy gyakorlatilag bármilyen hajót meg tudjunk javítani, ami Magyarországon vízre kerül.
Jóformán minden típushoz megvannak a szervizjogaink, szakszerszámaink, saját raktárunk van komoly árukészlettel, alkatrész bázissal.
Nagyon büszke vagyok a személyzeti állományunkra: van négy hajószerelőnk, hajós villanyszerelőnk, hajós műanyagosból ketten is vannak, akik nagyon profin javítják a testeket.
Ez is igaz. Nagyon bízom benne, hogy a Hajógyári-sziget továbbra is megtarthatja jelenlegi funkcióit.
A Duna itteni szakaszán kevés terület van, ahol ilyen függőleges partfal legyen, mint nálunk.
Itt van a vízi benzinkutunk is 1997 óta.
Budapesten ez a legnagyobb forgalmú sport benzinkút.
Sokszor végig hajóztam a Dunát egészen Passauig.
Nagyon ritka az olyan komplex szolgáltatásokat nyújtó kikötő, mint a miénk, bármi gond van, azonnal tudunk lépni.
Szentendre volt az első 1984-től, 1993-tól vagyunk a Hajógyári-szigeten, 2006-tól Sződligeten és 2010-től a Marina-parton is jelen vagyunk.
A Dunán kívül van Wiking Abádszalókon is.
Több helyen próbálkoztunk a Tiszán is, is, de azok nem működtek gazdaságosan.
Olyan 150-200 között.
Amikor bevezették a hajóadót a III. kerületben, elég nagy volt a morgolódás.
Bizonyos szempontból nem túl nagy tétel, amit egy 50 milliós hajó után ki kell fizetni, mondjuk százezer forint adót, más szempontból viszont fájhat.
Egymásra épülő szolgáltatásaink vannak.
Ha valaki egyszer beült egy motorcsónakba, és rájött, hogy tetszik neki, akkor eljöhet hozzánk oktatásra.
Sport szintű jogosítványt szervezünk motoros és vitorlás hajókra.
A motoros képzés már a Marina-parton van, a vitorlás pedig a Lupa-tavon.
A sikeres vizsgázók 20 méter hosszig korlátlan teljesítményű motorral meghajtott hajót vezethetnek.
Ennek is van elméleti és gyakorlati része, az előbbi tavaly óta online elérhető.
Leendő hajósaink megismerkednek a vízrajzi szabályzattal, a tananyag fontos része a Duna, a folyók ismerete, mire kell figyelni, mit jelentenek hajózási szempontból a gátak, egyéb folyamszabályzó dolgok, hogyan működik egy folyó, és természetesen tanítunk hajózástant, műszaki ismereteket is.
Ezután jön a gyakorlati oktatás.
A legfőbb célunk, hogy a képzésünkön ne papírt adjunk, hanem tudást.
Ez igaz, tehát azok, akik eljutottak oda, hogy birtokolnak egy ilyen klassz hajót, valahol már letették a garast.
Alkalmazotti fizetésből kevesen tudják megvásárolni és fenntartani a sokmilliós hajókat, többségüknek saját cégük van.
Az ott kialakult tulajdonosi szemlélet meglátszik azon is, ahogy a hajójukkal bánnak.
Magyarországon valahogy még nem alakult ki, hogy a sikeres emberek büszkék lehessenek arra, amit rengeteg munkával és tehetséggel értek el.
Sok helyen hajóztam a Dunán, és azt láttam, hogy a magyar szakasz talán az egyik legjobb.
Meleg és tiszta a víz, nagyon jók a partjaink, a dunakanyari részen, meg lejjebb is, sok a homokos partszakasz.
Tiszta homok van Baja környékén is, az is zseniális.
Tehát nemcsak maga a hajózás jó, hanem a környezet is, odamenni, ahol nincs senki.
Mondjuk szombaton kihajózni, valahol megállni, bográcsozni, kifeküdni egy plédre, ott zsibong a hajó mellett a család, amikor fölhevülünk, bemenni a vízbe, a parton elmajszolni egy dinnyét…
Nem tudok ennél jobbat.
Ha elutazom a világ másik felére, legyen az bármilyen gyönyörű, pár nap után már azon gondolkodom, mikor mehetek újra a sóderesre.
Nincs jobb, komolyan!
Olyan tiszta a víz, hogy beleállok térdig, és látom a lábam.
Minden pillanatnak megvan a varázsa, amit élvezni kell.
A legjobb, hogy kint marad az, amit az ember nem akar visszahozni.
Ez a legfontosabb.
Egy fél óra a vízen kitisztít, kiszűri a felesleget.
Mondják, hogy drága.
Mi a drága? A lehetőségeikhez képest, hiszen az egyik 12 éves, a nagyobb is csak 17.
Imádják a vizet, a társaságot, mert a hajózásban az is fontos.
Mi nemcsak egy sima hajóparkoló vagyunk: akik idejárnak, szinte családtagok.
Jó idetartozni, nemcsak akkor lehet lejönni a kikötőbe, ha kimegyek hajózni, hanem egyszerűen csak délután leülök egy sörrel, találkozom pár emberrel, akivel el tudok beszélgetni, nem a munkáról, nem a politikáról, sem bármiféle negatív ügyről, hanem valami közös és szép dologról.
Rengeteg programot szervezünk a kikötőkben.
Nagyon szeretem azt, hogy itt értékes emberek tudnak egymással beszélgetni.
Egy kikötőbe járnak, közös programokon vesznek részt.
Ilyen, amikor mondjuk 15-20 hajóval elmegyünk Belgrádba vagy a Fekete-tengerig.
A Hajógyári-szigeten most tulajdonképpen gazdátlanul áll egy csomó értékes épület.
Régóta gondolkodunk azon, milyen jó ötlet lenne itt egy Széchenyi István Hajózási Múzeum.
A fedett rész alatt be lehetne mutatni az úszóképes, beindítható, működőképes öreg hajókat, mellette, ahol korábban a diszkó volt, be lehetne mutatni a kisebb műtárgyakat, a kisebb hajókat, maketteket, meg minden olyan emléket, amit még a garázsában őriz itt-ott néhány fanatikus hajós.
Komolyan hiszem, hogy ez egy reális terv, ráadásul fontos értékeket őrizne meg.
Egy idős barátom, Sanyi bácsi mesélte, aki az újpesti Ganz Darugyárban volt főmérnök, hogy 1989-ben, amikor bezárták az újpesti darugyárat, még legalább 50 évre volt megrendelésük.
A világ úszódaru gyártásának nagyon nagy százaléka itt zajlott, Afrikától Dél-Amerikáig mindenhonnan jöttek megrendelések, mert annyira jól működött.
Bezárták.
Óbudai vagy, és nem csak születésed köt a városrészhez.
Kettőt emelnék ki. Az egyik jó, a másik rossz, de mindkettőből sokat tanultam.
A „rendszerváltás” nevű időszak utáni - nevében kezdettől máig - demokratikusnak nevezett rendszerben van legalább egy valóban demokratikus intézmény: a gyülekezési jog.
Köztéri rendezvényt bárki szervezhet, ha nem zavar vele aránytalanul senkit.
Elég bejelenteni, engedélyeztetni nem kell.
Évtizedeken át sokszor hivatkoztunk erre a jogra, mikor köztereken táncoltunk.
A kilencvenes években „A városi levegő szabaddá tesz” is ilyen sorozat volt, 10 helyen táncoltunk, többek közt a Gül Baba Türbénél, a Zsinagógánál és a Deák téri templomnál, amikor a különböző vallási helyszínek választása volt fontos számunkra.
Volt, aki imádta, volt, aki észre se vette, volt, aki beszólt.
Ezeket az eseményeket a fővárosi önkormányzattal közösen szerveztük, utána jártam, hogy nem lesz belőle jogi kellemetlenség.
A rendőrségen elmondták, melyik jogszabály alapján kell bejelenteni, semmi akadálya, nem engedély kell, csak bejelentés.
Kijött egy rendőrautó, üldögéltek, nézték, nem csináltak semmit, mivel nem akadályoztuk a forgalmat.
Igen. 2017.
Megkeresett egy indiai művész, aki azt tervezte, Athénból Kasselbe menet, mint a világhírű Dokumenta kiállítás meghívottja, egy-két napra megáll az útba eső városokban, így Budapesten is.
Ahogy a többi városban, itt is egy sátrat állított volna a Goából érkező művész, ő rajzol, mi táncolunk, teát iszunk, beszélgetünk egymással és az emberekkel.
Két békés nap - lehet így is.
Amikor belekezdtünk reggel, szólt egy közterület-felügyelő, hogy itt nem lehetünk.
Bementünk a Zichy-kastély udvarába.
Aztán jött egy érvényesítés: az önkormányzattól leküldtek egy biztonsági őrt, azzal, hogy itt nem maradhatunk, mert ez magánterület.
Visszajöttünk a Fő térre, mutattuk a papírunk.
Aztán jött egy őr, jött az önkormányzati területfelügyelő vezetőség, jött a rendőr… mentegetőzés, fenyegetőzés, felső határ nélküli büntetések kilátásba helyezése - nem vállaltam.
Egy ilyen agresszív környezetben amúgy se lehettünk volna a béke szigete.
1998/1999-ben, amikor idejöttünk az akkor - már és még - teljesen kísértetkastély gyárba, elsőként béreltünk egy poros-koszos emeletet, amit kiglancoltunk.
A megnyitón Naga volt a dj.
Percekkel a buli kezdete után kijött a rendőrség, hogy zavarjuk a lakótelep nyugalmát.
Rögtön a megnyitón bemutatta ezt az oldalát Óbuda.
De a másikat oldalát azóta se.
A Budapest Kortárstánc Főiskola Pesterzsébetre fog költözni a Goliból.
Jobban odafigyelünk majd erre, és reméljük, nyitottabbak lesznek, támogatást is kapunk.
De az alapítvány itt marad.
A nyolcvanas években indult kezdeményezésed, a Tam-Tam Klub.
Egyszer termet béreltünk a Kőlevesben, és a főnök azt mondta, hogy ifjú korában a Tam Tam-ban bulizott.
És a hely létrejöttében a Tam Tam Klub volt az egyik inspiráció.
Büszke voltam erre.
Az első Pesti Est példányokat - egy félbehajtott A4-es lapon - Lang Andris négy-öt helyre vitte be: az egyik a Csanády utcai Tam-Tam Klub volt.
Majd’ negyven éve van ingyenes próbaterem szolgáltatásunk.
Azóta megsokasodtak a nonprofit, független színházak, kulturális projektek.
A szüleim fantasztikusak voltak, apu 108 évig élt, anya 103 évig élt, én tulajdonképp ötven-hatvanévesen lettem felnőtt: Ivánkám, mi van veled, aludj itt, holnap úgyis jönnél, maradj itthon…
Itt születtem, a Sipos Halászkerttel, a Régi Sipossal szemben, „a Lajos fiúba” jártam általánosba, a Kolosy térnél, mi voltunk az utolsó „tiszta fiú” évjárat, a lány iskola a Zsigmond térnél volt.
Az ötvenes évek végétől jártam oda.
A Sipos Halászkertben még előfizetéssel ebédeltem, ha a szüleink elmentek valahova; hárman voltunk testvérek.
Bármerre mehetsz a világba, de először ott keresgélsz, ahol ismerős vagy.
Bárhova mész, soha nem leszel sehol ugyanolyan, mint onnan, ahonnan indultál.
Ha a „Lajos fiú”-ba, ahová általános iskolába jártam, másfél év...
A 68 oldalas kiadvány hátlapján olvasható ajánlásokat Parti Nagy Lajos és Darvasi László írták.
A ragasztott kötet fizikai részére nem lehet panasz, már kézbe venni is jó érzés.
Ennyit a külcsínről.
A kötet 46 verset tartalmaz, melyek - az utolsó (Konkáv címet viselő) vers kivételével - négy ciklusra oszlanak.
Mindegyik ciklust a Csak addig című, hosszú kitérőkkel tarkított, egy témát több részletben bemutató rímtelen költemény egy-egy szakasza zárja le.
Ezek a záró versek mindig rendkívül személyes, egyéni tapasztalatokat felmutató, önreflexív, sőt, önironikus szerzemények.
Az első rész jambikus verseit a kétszer négysoros költemények ciklusa követi.
Egyik legfontosabb megjegyzés a Pesti sampon című vers: a nyolcadik szakasz a külső világ - Budapest terei - helyett a lírai szubjektum személyes élményeit írja le.
Úgy vonz a beton, szinte fáj.
Kovalens kötés: egy lazaSejtstruktúrába integrál.
Inkább otthon, de nem haza.
Ez a többször idézett vers lehetne akár a kötet kicsinyítő tükre is, hiszen tünetszerűen magán viseli annak összes hibáját és erényét.
A Nyugat nyelve nyilvánvaló nyomot hagyott Závada Péter első verseskötetén, mely önmagában még nem lenne baj, ám néhány ötletes-elmés nyelvi megoldáson kívül semmi érdekeset nem kezd ezzel a hagyománnyal.
A gesztusértékű odabólintáson nem jutnak túl a fentihez hasonló parafrázisok.
Mindazonáltal nem a Nyugat hatása érződik a kötetben leginkább, hanem mindenek előtt és mindenek felett Parti Nagy Lajos költészetének befolyása.
Závada Snasszfalt című blogján megtalálható a fenti vers egy korábbi, hosszabb változata, Halk sampon cím alatt.
Önmagában beszédes az, hogy mely versszakok maradtak ki a kötetben végül közölt versből: a leginkább partinagyos szakaszok.
Időnként visszajönnek a reáltudományok bizonyos fogalmiságát játékba hozó, logikailag rontott költői képek.
Jó példa erre a kovalens kötés, mely laza sejtstruktúrába integrál, miközben a költő leírtja azt, hogy a kötés nem biztos, hogy így van.
Másik példa lehet a Konkáv című vers: „Aztán szó nélkül ülünk valami villamoson, / és eszünkbe jut, hogy a félelem konkáv tér / - nincs hova elbújni”.
Holott a logika azt diktálná, hogy ha nincs a félelem elől menekvés, akkor konvex tér kell legyen - bár ez bénábban hangzik.
A kötet harmadik ciklusában a család a téma, gyakran történelmi kontextusban.
Ez a tizenhárom verset egybegyűjtő rész a kötet legsikerültebb pontja.
Az anyaversek megkapó személyessége és a költeményekben rendre megjelenő kontemplatív lírai szubjektum őszintesége és tisztán látása olyan líraélményt nyújt, mely mentes marad kánonparától és „asztalbeszakítási vágytól” egyaránt.
A negyedik ciklus végül a szonetteket gyűjti egybe, melyekről leginkább annyi mondható el, hogy verstanilag tökéletesek.
Talán a legtöbben bravúros nyelvi megoldásokat, új formákat vagy legalábbis formajátékokat, pofátlanságot és frissességet vártunk ettől a kötettől.
Ehelyett avíttan cseng és kimódoltnak, sőt, időnként egyenesen snobnak hat.
Ugyanakkor megcsillannak nagyszerű megoldások is: ilyenek az Átmeneti rendek című költemény képei, vagy a Nem tart című nyolcsoros utolsó két sora.
Röviden tehát: hullámzó.
Ám egy első kötetnek az a dolga, hogy hullámzó legyen.
Hogy izgalmas legyen folytatni.
Ezt pedig maradéktalanul teljesíti az Ahol megszakad.
Vannak olyan időszakok, amikor nincs időnk olvasni vagy nem köt le egy-egy több száz oldalas regény, esetleg belefáradtunk a prózába - ilyenkor érdemes a versek felé fordulni.
Rengeteg zseniális költőnk van, ha lenne időnyerőnk, akkor a klasszikusoktól a kortársakig mindent végigolvasnánk.
De hogy nektek valamivel könnyebb legyen a választás, összeszedtünk 10 olyan verset, ami talán csak az elhivatott bölcsészek és a versrajongók számára ismert.
Sőt, úgy válogattunk, hogy mindegyikben megjelenjen Budapest - hol teljes valójában, hol meg egy négyeshatosnyi villanásra.
Budapest kiapadhatatlan ihletforrás, hol dalok múzsája, hol pedig az irodalom ihletője.
Több listába összeszedtük már, milyen az, amikor a zenészek eldalolják a főváros mindennapjait és rejtelmeit, ahogy arról is írtunk már, milyen az, amikor Budapest válik a regények főszereplőjévé.
Na de mi a helyzet a versekkel és a költőkkel?
Kosztolányi, Ady vagy József Attila klasszikus Budapest-verseit mind ismerjük, na de ennél sokkal többet rejtenek a könyvespolcon sorakozó kötetek!
Például Kemény István, Petri György és Závada Péter is többször versbe írta a fővárosi létet, míg Erdős Virág egy teljes kötetet szentelt Budapest realitásának.
De azokra is gondoltunk, akik szíve jobban húz a klasszikus költőink felé.
Fotó: Hartyányi Norbert - We Love Budapest
Závada Péter: Pesti sampon
„Kálvin tér. Szitáló havak.Járda-tetris: műkő, falap.”
Ma már teljesen más képet fest a város, mint akkor, amikor megjelent Závada Péter első kötete, de a Pesti sampon megkövülve őrzi Budapest mindennapjait.
Nincs itt semmi bukolika, se nosztalgia, se szépre festett, nagyívű sorok, ellenben vannak hajléktalanok, éjjel-nappalik, betongőzös éjszakák - a főváros ikonikus tereinek mindennapjai.
Ha az olvasáshoz némi vizuálra is vágyunk, érdemes megnézni a vershez készített videót, a háttérben néhol még maga Závada is feltűnik, hol gördeszkán, hol mobillal sétálva.
És az sem véletlen, ha valakinek Babits Mihály Messze… messze... Gyalog sétáltam egészen hazáig.
A Jászberényi Sándortól megszokott közel-keleti harctér, a bombázások és az egyiptomi italmérések utáni alkoholgőzös éjszakák helyett most Budapesten vagyunk, és nemcsak a helyszín, de némileg a hangulat is változott: nincs halál, se erőszak, van helyette haza-én viszony és létértelmezés a körúton.
Fotó: Juhász Norbert - We Love Budapest
Tandori Dezső: További csavargások
„a Széna tér felől térjek haza, hol van már a Fény utca piaca, netán hogy a Kis-Svábhegyen füvet szedjek madarainknak - hevület híja.
Lohadok, bár nem rohadok még, el se mennék, de hát itthon se ülnék egész nap, persze, egyik-mint-a-másik, ami tiszta benne, az csak a Lánchíd”
Kemény István: Rakpartos ballada
„elkezdtem a napot én iselképzeltem a feléig sötét lett és halálmintás visszajöttem ide inkább megvizsgálni ezt a hajnalt miből nyúlik ki a rakpart honnan égbolt honnan városüljetek le magamhoz.”
Petri György: A Dunánál
„Kedves Attila, Duna nincs már.Hol vagyunk már attól, hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.
A Te Dunád már nincs. Gyorsforgalmi út. Nem lehet, nem érdemes már odamenni.”
Ha már József Attilát és a Dunát is emlegettük, akkor íme egy parafrázis Petri Györgytől, az egyik kedvenc magyar költőnktől.
Az egyik kedvenc költőnk, aki élesen, de emberien ragadja meg a minket körülvevő világot.
Mi most A Dunánál című verset választottuk, de a Budapest tematikánál maradva a Hogy elérjek a napsütötte sávig című verse is erősen ajánlott.Ó, én bolond utas! Tudhattam volna, hogy kilencszer virágzik tearózsát az aszfalt, mire a hetes busz egyszer beandalog.”
Budáról átjutni Pestre - vagy fordítva - nem egyszerű mutatvány, főleg nem a reggeli dugóban.
Villamos, busz, metró, rendesen bevetjük Budapest tömegközlekedési eszközeit, hogy elérjük célunkat, akár a költő.
És az is mindannyiunkkal előfordult már, hogy a busz (vagy jelen esetben a villamos) az orrunk előtt zárta az ajtókat.
„Az a kacér kislány a villamoskocsi, / megfuttat, és becsukja ajtaját, bocsi.”
Rímbe szedett útvonal, a végén persze kiderül, hogy a forgalom csak ürügy, és ennél valamivel mélyebb tartalom lakozik a hasonlat mögött.
Erős költői értelmezésekre törekszünk Budapest kapcsán, ahol a líra találkozik a valósággal.
Erdős Virág: Világító testek - 100 kis Budapest
„figyeljétek: minden versekben Budapestről van szó, a város húszarcú valósága jelenik meg.”
Ez a gyűjtemény abban is példát ad, hogyan lehet kubikált hétköznapokat költészetté formálni.