Mint minden divatirányzat, a paróka is az önkifejezés egyik eszköze volt. Emellett státusz-szimbólummá is vált idővel - ám amíg a lagúnák városát meghódította, elég sok időnek kellett eltelnie. Azt tudjuk, hogy a franciák kezdték terjeszteni ezt a fejdíszt a barokk idején - Velencébe 1668-ban jutott el, egy helyi arisztokrata egy francia követségi látogatásról hozott magával egyet. Amikor vadonatúj parójával Velencét végigjárta, bizony nem tudott észrevétlen maradni - ám nem is ez volt a cél.
Azonban a lelkes ámuldozás helyett szemöldök-felvonás lett a reakció, s ugyan sikerült Scipione Vinciguerra di Collalto-nak felülni a városi pletyka szárnyára, eredetileg valószínűleg nem ilyen felhanggal képzelte azt el. A papság értelemszerűen a feltűnősködést nem állhatta, a papság és nemesség együtt a paróka álruha-jellegét kritizálta, hiszen nehezebben felismerhetővé tette az azt viselő személyt. Ebben különféle veszélyeket, egymás megtévesztésének lehetőségét látták.
A nemesek körében pedig egy féltékeny férj tette még népszerűtlenébbé: kijelentette ugyanis, hogy a paróka a rejtőzés lehetőségét is magában hordozza - így a becses feleségek és azok szeretői könnyen elsiklanak a férj vizslató szemei elől. A nemesek kevésbé aggódó rétege időközben meglátta, megértette a divatirányzat lényegét. A velenceieket azonban a város parókaellenes képviselői anyagi helyzettől függően kisebb-nagyobb adókkal sújtották, melyeknek éves díjat szabtak.
Két dukátnyi „bírságot” jelöltek meg a nemesek és kereskedők számára, egy dukátot kellett fizetniük a műhellyel rendelkező művészeknek, vagy akár iparosoknak - és így tovább. Ez a parókaháború tehát lényegében 1668-tól próbált gátat szabni a divatirányzatnak. XIV. Lajos diktálta divat a 17. században. A parókát persze nem a franciák találták ki, annál jóval régebbi hagyomány ez, egészen az ókori Rómáig, vagy tán még korábbra vezethető vissza.
Miután majd’ egy évezredre eltűnt, a szifilisz megjelenése hozta vissza a köztudatba. A betegség 15-16. századi megjelenése sok nem várt, szégyenteljes és látványos tünettel járt, ezek közé tartozott a kopaszság is. Fontos tudni azt is, hogy ezek a gyakran rizsporral hintett, nemigen tisztított fejdíszek elég sok lakót vonzottak - költözött beléjük tetű, lepke, egyes legendák szerint még egér is. Ezek pedig azért éldegéltek a rizsporos parókákban olyan nyugodtan, mert általában órákig tartott a fejdísz felhelyezése.
Így gyakran abban is aludt (ülve!) a divatos delikvens, hisz a parókát a lehető legritkábban vették le és tisztították ki. A paróka aztán ahogy jött, úgy ki is kopott a divatból. A 19. században a történelem során a paróka viselésének megítélése és annak népszerűsége is sokat változott, de az biztos, hogy sokezer éve létezik, és nem csak a kopaszság eltüntetése maradt a funkciója.
A paróka története az ókortól a barokkig
A parókát már az ókori egyiptomiak is használtak. A póthaj tulajdonosának társadalmi státuszától függött, hogy a hajpótlék növényi rostokból, báránygyapjúból vagy emberi hajból készült: a legjobb minőségűek természetesen emberi hajból voltak, de akadt olyan is, amelyet lovak sörényéből állítottak elő - az jó erős volt. A Római Birodalomban a legdivatosabb hajszín a szőke volt, és a római nők a rabságba vetett germán nők hajából készített parókát viseltek.
A paróka népszerűsége a római birodalom bukása után nullára csökkent, legközelebb az 1500-as évek közepén éledt fel e szokás: I. Erzsébet például már ősz haját fedte parókával. Egyes pletykák szerint őfelségének nyolcvan különböző színű és felépítésű változat lapult a szekrényében. Más királyi udvarban is akadtak szép példányok, viselt parókát többek között a kopaszságával megbarátkozni nem képes XIII. Lajos is, de a viselet igazi népszerűségét XIV. Lajos nevéhez köthetjük, aki tíz parókakészítőt is felfogadott.
Általa terjedt el aztán az európai udvarokban és természetesen az arisztokraták körében újból a paróka - természetesen ekkoriban csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak ezt a cseppet se olcsó kiegészítőt. A parókadivat eleinte csak az udvari körre szorítkozott, majd egyre jobban elterjedt a társadalom minden osztályában. A nők eleinte nem követték a férfiak eme hóbortját, később azonban maguk sem riadtak el a túlzásoktól. A rang és a paróka magassága egyenes arányban állt egymással.
Némelyik hölgy oly magasra emelte a paróka haját, hogy a színházban mögöttük ülők semmit nem láttak az előadásból. A parókák idővel olyan sok pénzbe kerültek, hogy Párizsban rendkívül gyakorivá vált a parókalopás. A 17. század végére a parókakészítésből és a póthaj exportjából származó összegek már a francia állam egyik legnagyobb bevételi forrását jelentették.
A paróka sötét oldala és a higiéniai problémák
Ráadásul a paróka alatt vakaróztak, mert azok tisztasága hagyott némi kívánnivalót maga után. Illatosították, viasszal fényesítették és rizsporozták, de nem mosták azokat, így egy-kettőre fertőzések melegágya lett egy-egy példány. Tetvek lepték el, de ennél nagyobb gond is akadt, mert lárvák, férgek, lepkék hernyói is otthonra leltek a tornyokban. A gyapjúalapú parókákat például a molylepkék imádták. A lósörényből, jakszőrből és emberi hajból készült paróka, megtoldva zsírral, magához vonzotta az apró élősködőket, amelyek sok bosszúságot okoztak a viselőnek.
A folyamatosan illatosított, rizsporozott és viaszolt parókákat sem mosták, így szintén a parazitafertőzések melegágyaivá váltak. Betiltások és a paróka újrafelfedezése: Velence 1665-re elérte a divatot, 1668-ban pedig betiltották a viselését. Miután Nagy-Britanniában 1795-ben adót vezettek be a rizsporra, a francia forradalom után pedig Franciaországban is nemkívánatossá vált a póthaj viselése, a parókák népszerűsége jelentősen visszaesett, majd a 19. században szinte teljesen eltűnt a divatból.
A paróka Amerikában és a modern korban
Az Amerikai Egyesült Államokban a parókák története árnyaltabb és bonyolultabb. Ott a régről fakadó pozitív megítélés nem volt egyértelmű: sokkal inkább kötötték e kiegészítőt az idősödéshez és az egészségügyi problémákhoz, hiszen a paróka valóban fontos eszköze mindazoknak, akik valamely kezelés vagy betegség miatt hajhullással küzdenek. A színes bőrű lakosság és a queer közösség sokat tett a parókák népszerűsítéséért, a parókát kulturális és nemi kifejezési eszközévé, hajvédő módszerré és összességében szórakoztató kiegészítővé tették.
Az előadóművészek is kivették a részüket a népszerűsítésből, mondhatjuk: a múlt század második felében ismét elindult hódító útjára a paróka szerte a világon. A parókákat egészen az 1950-es évekig kézzel készítették - valójában a nagyon jó minőségű és csillagászati értékű darabokat ma is így állítják elő -, de a Hongkongban kifejlesztett parókagyártó gépek segítségével ma már nagyüzemi módszerrel is gyártják az újabb és újabb változatokat.
Nemes anyaga továbbra is az emberi haj, de ma már gyakori a műszálal kevert, illetve a teljesen szintetikus alapanyagból előállított paróka is. Az emberi hajból készült változatok természetesen sokkal értékesebbek, viselésük is kellemesebb. Sokáig vegyes volt hazánkban a parókák megítélése, de a póthajak elterjedése sokat szelídített az egykori becsmérlő szemléleten.
A Kleopátra paróka
A Kleopátra paróka egyedi stílusával, közepesen hosszú, egyenes hajával azonnal magára vonja a figyelmet, és egyedi megjelenést teremt. A közepesen hosszú, egyenes haj nemcsak farsangra, hanem tematikus bulikra, Halloweenre és színházi előadásokra is látványos, eredeti jelmezt kölcsönöz.
A paróka nőknek és férfiaknak egyaránt megfelelő, akik szeretnének kitűnni, és szettjüknek autentikus hangulatot adni. A fehér Kleopátra paróka remek választás nemcsak téli és tavaszi farsangokra, hanem nyári fesztiválokra és színházi fellépésekre is. Javasoljuk feltűnő sminkkel és egyiptomi stílusú kiegészítőkkel - arany ékszerekkel vagy jelmezruhával - kombinálni, hogy még jobban kiemeld egyedi megjelenésed. Kreatív, a divattal és jelmezekkel szívesen kísérletezők számára ajándéknak is nagyszerű.
A rokokó korszak
Franciaországban XIV. Lajos halála után a barokk súlyos, drámai stílusa lassan felváltotta a rokokó játékos, szabálytalan vonalvezetését és aszimetriát kedvelő irányzata. Az arisztokrácia luxus iránti vonzódása, a társasági élet, a fényűző nagy bálok kora ez. Mondhatjuk úgy, hogy a rokokó a túldíszítettség és a túlzások korszaka.
A nők ruházata ekkor már komplex rendszer volt: a bő len- vagy selyem alsóruha, az aljzásokra szorosan befűződő derék, a merevítő pálca a fűzőben, és a harang alakú abroncsszoknya (panier) formálta a testet. A ruházat részleteit virágmintás selyem- vagy brokát anyagokkal, művirágokkal, szalagokkal és csipkével gazdagították. A férfiak viselete is pomádéval kezelt parókát, selyem inget és gazdag hímzéseket tartalmazott.
Tájképek, szélmalmok vagy vitorlások díszítették gyakran a hajkoronákat, és egy ideig olyan kibővített frizurákat is láttak, amelyeket nehéz volt elpakolni a csak oldalra történő kezelés megkönnyítéséhez. A fodrászmesterek szolgáltatásai költségesek voltak, így a viselők gyakran meg kellett, hogy hosszú ideig ülve tartózkodjanak, vagy bálok előtt aludjanak, hogy a műremek ne szenvedjen kárt. A pouf viselése járhatott kellemetlenségekkel, például bolhákkal és egérrel vagy más élősködőkkel.
