Bizonyosságokon alapul, hogy az ősemberben is megvolt a ,,szépítés" ösztöne. Különböző csontokkal, tollakkal ékesítette magát. Ezt bizonyítják a fennmaradt ősi leletek és az egykori barlangrajzok maradványai. A hajmunkákat rabszolgák, valamint a felszabadított rabszolgákból lett iparosok készítették. Az öltözködés és a hajviseleti formák, fejdíszek egyaránt származást és rangot fejeztek ki. A férfiak és a nők hajviselete szinte megegyezett. Jellegzetes díszítőelem volt a kobra és az aranykeselyű. Parókákat viseltek, a hajat különböző fonási és csomózási technikákkal dolgozták ki. A kor kiemelkedő hajviseleti formája a Kleopátra frizura. Az egyiptomiak kozmetikumai fejlettek voltak, de tartalmaztak mérgező anyagot is.
A városállamok közül Athén és Spárta versengett a vezető szerepért. Hajviseletük és öltözködésük alapján a társadalmi hovatartozást nem lehetett megkülönböztetni. A borbélyokat neureusoknak és a haj göndörítésével foglalkozó fodrászokat kalamisztráknak nevezték. A férfiak Nagy Sándor uralkodásáig hosszú hajat és szakállat viseltek, később az uralkodó rendeletére levágatták hajukat és borotválták arcukat. A nők a szabad homlokot nem tartották szépnek, ezért valamilyen módon eltakarták. A legismertebb hajviselet az ún. Lampadiosz konty volt (a hosszú hajat a nyakból felemelve három-négy szalagsorral leszorították és ezek közül egy a homlokot takarta le).
A hajfestés a görögöknél általánosan elterjedt szépítési mód volt. Az ősz haj festésére az ólom vegyületeinek, a csersavas vasnak, gránátalmafa kéregének, tőzegnek és a dióhéjnak a főzeteit használták. A férfiak kezdetben hosszú, vállra omló, dísz nélküli hajat, bajuszt és szakállt viseltek. A császárság korában, az első borbély megjelenése után, a hajviselet kezdet mesterkéltebbé válni. Rövidre vágatták hajukat, szokássá vált a mindennapos borotválás. A divattal lépést tartó férfiak hajukat hullámosították és illatosíttatták. A divat hódolásának jeléül aranyporral hintették be hajukat, hogy szőkének tűnjenek.
A nők vállra omló hajat viseltek, majd ezt felváltotta a görögös fonatok, kontyok számtalan változata. Fejüket valósággal fonaterdő borította, melyet a tarkónál kontyszerűen egyesítettek. A homlokhajat tutulusba emelték, az apró göndör fürtöktől kezdve a simán hátra, vagy átlósan fésült formákig. Volt, mikor a tutulus magasítására drótvázat használtak. Ekkor nem a szépség, hanem a változatosság számított. Az idősebb hölgyek az őszülés ellen olajjal kevert gilisztahamuval kenték a hajukat.
A rómaiaknál a kozmetika luxusméreteket öltött, az eredetileg sötét hajszínük helyett a világos színek elérésére törekedtek. Kecskefaggyúból és bükkfahamuból készült különleges szappant használtak, hogy vörös vagy szőke árnyalata legyen a hajuknak. A bőr ápolásához teákat, olajokat, krémeket, parfümöket használtak. A férfiak és a nők egyaránt a római hajviseletet vették át. A férfiak rövidre vágatták hajukat és koncentrikus elrendezésben viselték, melyet göndörítettek. Arcukat borotválták, később rövid, majd teljes körszakállat viseltek.
A bizánci nők a homlokuk fölött megemelték a hajukat, de kétoldalt egy-egy tincset lokniba fésülttek. Fejükön ékszerdíszes diadémot hordtak, a fonatokba gyöngyfüzért fűztek és a homlokukat félig eltakarták. Keletről hozattak hajfestő szereket és különféle testápoló olajokat, illatos vizeket. Hajviselet szempontjából az esztelenség és bolondság kora, kissé karnevál jellegű korszak. Voltak férfiak, akik hosszú hajukat egy vagy három fonatba fésülték. Néhányan körben lefésülték és elöl egyenesen levágták hajukat. A haj és szakáll divatja folyamatosan változott.
Jellegzetes viselet volt a csuklya, hosszú lebennyel, ami a hátuknál lelógott. Piros csücskös sapkát is hordtak (ma is őrzi emlékét a télapó süveg). A nők hajviseletére nagy hatással volt az egyház, a ferencesek megtagadták a feloldozást a divatozó nőktől. Ezért a hölgyek kontyba fésült hosszú hajukat különféle kalapok, fátylak, fejdíszek alá rejtették. A leleményes nők divat iránti igényüket nem hajviseletükben, inkább a fantasztikus alakú fejdíszek viseletében nyilvánították ki.
A barokk kor hajviseleteinek kulisszatitkai
Jellegzetessége a kornak az ún. hennin (süveg alakú, csúcsos fejdísz) - ez a csúcsos dísz a középkor végéig divatban maradt. Emlékezetes hajviseleti forma volt még a diaboló néven ma is létező frizura (a középen elválasztott hajukból kétoldalt egy-egy fonatot képeztek, ezeket a fonatokat szalagokkal a fülre csavarták). Kezdetben még hódít a férfi hajviseletben a hosszú haj, amit csavarókkal és sütővassal hullámosítottak. Arcukat borotválták, csak az idősebbek viseltek szakállat. Később rövidre vágatták hajukat, ellenben hosszú szakállat viseltek, melyet szögletesre vágtak, vagy ketté fésültek. A haj hosszúsága fordított arányban állt a szakáll nagyságával. Elterjedt viseletté vált a sapka, barett és a fejhez simuló kalott. Ekkor kezd hódítani az ún. csős hajvágás, (hajukat simán lefésülték, fülközép magasságában körbevágták, hátul a nyakat kiborotválták és elöl a homlokuk közepénél egyenesen levágták.)
A nők a magas homlokot kedvelték, hajukat sokféleképpen fésülték és gyöngyökkel díszítették. Viseltek egy sella nevű fejfedőt is, ami a gótikus szarvasfőkötőnek az egyszerűsített változata volt. Ideális hajszínnek a szőkét tartották, a reformáció hatására a nők középen elválasztották hajukat, két fonatot képeztek és ezeket fül előtt függőlegesen rögzítették. A hajfonat végét visszatűzték, majd vízszintes fonatok ritmikusan váltakozó sorrendjével tagolták a frizura tömegét. Ekkor ismét divat a gótika idején kedvelt fej köré csavart kontyszerű hajviselet, a gretchen, amelynél a halántékhajat simán leengedték.
Barokk parókák csúcsán
A kor végére a barokk parókák egyre magasabbak és díszesebbek lettek, a buzogó pompát parókákkal és hajdíszekkel hangsúlyozták. A frizurák elkészítése profi fodrászokat igényelt, hiszen a csúcsos térfogat sokszor létrát is kívánt a készítéséhez. Marie Antoinette hajszobrásza a korszak egyik leghíresebb mestere volt. A hajápolás hiányosságai miatt gyakran ülve aludtak a nők, hogy a mesterművet ne törjék meg. A fejtetőn pompázó frizurák kivitelezésének szükségessége a társadalmi státuszt is hangsúlyozta.
A 18. század elején a nők általában visszafogottabb frizurákat hordtak; később pedig rokokó stílusban egyre gazdagabb és nehézkesebb frizurák alakultak ki. A rokokó a barokk végén a természetesebb megjelenést ismét felébresztette, bár a díszítés megmaradt. A frizurák kifejező eszközei voltak: tollak, virágok, csipkék és különféle drótvázak. A textilből és parafából készült párnákra épült a hajköltemények rendszere, amelyeket később póthajakkal és lószőrből készült hajdíszekkel egészítettek ki.
A hajköltemények megnehezítették a mindennapokat: a pompás frizurák miatt sokszor napokig ülve aludtak és a házhoz hívott fodrászok létrát használtak a magas frizurák felállításához. A 19. század elejére a túlzott volumen lassan feloldódott, és a viktoriánus korban a letisztultabb, elegáns vonal dominált. A 18. és 19. század barokk-rokokó hagyatéka azonban meghatározta a későbbi frizuratrendeket: a copfok, a kontyok és a díszes fejdíszek alapmotívumai később is megmaradtak.
Napóleon uralkodásának ideje alatt fejlődött ki az empire stílus, amely egész Európában elterjedt. A férfiak enyhén megnöveszték hajukat és lazán hátrafésülték, arcukat borotválták és Napóleon-kalapot vagy kürtőkalapot viseltek. A nők hajviseletére jellemző az empire-konty. A konty vége a diktatórum idején a tarkón, a konzulátus idején a fej búbján, most a fejtetőn volt található. Az arcot göndör fürtök szegélyezték, a hajviseletet tollal és virágcsokorral egészítették ki. Napóleon bukása után az európai divat irányzatát Bécs és Berlin vette át, és ezt a szerepet tovább vitték az 1848-ig.
A 20. századra tovább alakult a fodrászat: a hollywoodi dívák frizurái világtrendekké váltak, a praktyikusság és a praktikus hétköznapok egyre fontosabbá váltak a nők számára. A 20. század második felében a minta alapján a nők megítélése és megjelenése összefonódott a történelem eseményeivel: a Tantömeg irányította, hogy a hajviseletek hogyan tükrözik a kor hangulatát.
A 18. századi öltözet mellett fontos szerepe volt az egyes kiegészítőknek is, melyek a társadalmi helyzet látható jegyei voltak. A rizspor és a parókák fontossága gyakran összefonódott a társadalmi réteg jelzéseivel. A frizurák készítéséhez használt portok és pomádék összetétele is jelképe volt az egyes társadalmi státuszoknak, a gyapjú, a vas és a kozmetikai anyagok pedig a divat előrehaladását szolgálták.
A kor fodrászművészetének mesterei közül Marie Antoinette hajszobrásza talán a leghíresebb a korszakban. A hajköltemények elkészítése sokszor költséges és sok időt igényelt, így a gazdagabb asszonyok hétköznapokban is igénybe vették a mesterek szolgáltatásait. A rokokó és barokk kor véges időszakában a frizurák egyre grandiózusabbak lettek, de a természetesség felélesztése is megindult a 18-19. század fordulóján.