A paróka mint divat- és státusszimbólum a barokk korban vált igazán meghatározóvá, és számos társadalmi, higiéniai és művészeti jelenséggel összefonódott. A parókadivat kialakulásának és elterjedésének történetében a francia udvar, különösen XIV. Lajos szerepe döntő volt.
Paróka eredete és korai története
A paróka nem a barokk korszakkal kezdődött: már az ókori Egyiptomban is hordtak parókát, az egyiptomi parókákat hálószerű anyagra rögzítették, majd méhviasszal és gyantával erősítették a fejre.
Az egyiptomiak mellett más ősi kultúrákban, például az asszírok, a föníciaiak és az ókori Izrael népei is használták a póthajat. Az ókori Rómában a szőke haj különösen keresettnek számított, ezért a rómaiak germán nők haját vásárolták fel parókakészítésre.
A paróka neve valószínűleg a latin pilus szóból eredő olasz vagy francia alakokból (parrucca, perruque) származik; a "hajpótlás" értelemben a 15. századtól terjedt el a használata.
A barokk korban megjelenő paróka-divat Franciaországban
A 17. század végén, XIII. Lajos idején kezdett divattá válni a paróka, de igazán csak XIV. Lajos, a Napkirály udvarában teljesedett ki ez a hóbort. Ekkoriban Versailles-nak több mint kétszáz parókakészítője dolgozott, és hajkereskedők jártak Flandriát, Normandiát, hogy szőke vagy ősz hajat keressenek, ugyanis ezek számítottak a leginkább menőnek.
Ha nem volt elegendő emberi alapanyag, a hiányzó fürtöket gyapjúval vagy lovak sörényével pótolták. A 1690-es években a paróka egy hatalmas sörény volt, két kiálló púppal, majdnem egy kilót nyomott, és rettentően meleg volt.
A folyamatosan rizsporral fehérített parókákat általában nem mosták ki, a szag ellen inkább parfümmel illatosították. Tisztítás hiányában tetvek, paraziták, olykor még lepkék és egerek lakóhelyévé is váltak. Emiatt sokan inkább kopaszra nyírtatták a fejüket, hogy az álhaj jobban illeszkedjen.
A parókák idővel egyre drágábbá váltak, így Párizsban nem volt ritka a parókalopás sem. A paróka annyira népszerűvé vált, hogy a 17. századi udvari partik és társadalmi események elengedhetetlenné tették e kiegészítőt, és e viseletnek saját etikettje és szokásai alakultak ki.
Paróka elterjedése Európában és Velence esete
A franciák kezdték terjeszteni ezt a fejdíszt a barokk idején; Velencébe 1668-ban jutott el, amikor egy helyi arisztokrata egy francia követségi látogatásról hozott magával egyet. Azonban Velencében a paróka viselése nem maradt vita nélkül: a városi hatóságok 1668-ban törvényekkel próbálták korlátozni a divatot, különböző adókat vetettek ki a parókát viselőkre és a készítőkre.
A paróka elterjedését a papság és a konzervatív körök is kritizálták, mert a paróka álruha-jellegénél fogva nehezebbé tette a személyek felismerését, és ezzel visszaélések lehetőségét vélték felfedezni.
Paróka technikája és ápolása a barokk korban
A rizsporos paróka kifejezés esetében fontos megjegyezni, hogy a rizsből készült valódi rizsport elsősorban nem a haj és a parókák, hanem az arc és dekoltázs fehérítéséhez használták. A frizurákhoz használt port elsősorban gabonafélékből nyerték ki: a kevésbé tehetősek kukorica- vagy búzalisztalapú készítményeket, míg a nemesség tagjai finomra őrölt és alaposan átszitált keményítőt használtak, amit leginkább búzából állítottak elő.
A keményítő alapvető feladata az volt, hogy megakadályozza a haj zsíros fényét; ezt a hatást azonban előbb pomádéval érték el, ami birkafaggyú és illatanyagok, például rózsaolaj keverékéből állt. Ettől a haj sprőd, de könnyen fésülhető állagot kapott.
A port egy speciális pamacs vagy fújtató segítségével hordták fel, miközben az alany arcát egy csőrös maszk, ruházatát pedig köpeny fedte. A parókát ritkán mosták, és sok esetben a szagok elrejtésére parfümöt alkalmaztak: legtöbbször növényi illóolajok voltak a parfüm alapanyagai (nárcisz, rózsa, gyöngyvirág).
Hajköltemények: tete de mouton, pouf és a fodrász mesterség
A kor divatos hajkölteményei közé tartozott a rendezett csigákból és hullámokból álló tête de mouton, a "bárányfej", valamint a század vége felé egyre nagyobb magaslatokat elérő pouf frizura. A pouf elkészítése bonyolult és költséges műveletnek számított: a pomádéval kezelt hajat egy fejtetőre hajtűkkel rögzített párnára fésülték fel, és póthajjal vagy fehér lósörényből készült álhajjal egészítették ki.
Ezután csak a fodrász fantáziája szabott határt annak, hogy mivel díszítették a hajkoronát: tollakkal, virágokkal, szalagokkal, gyümölcsös kosarakkal és madárfészkekkel. A fodrászok órákat töltöttek egy-egy frizura elkészítésével, így előfordult, hogy bálok előtt az előkelő hölgyek nem aludtak, nehogy tönkremenjen a műremek a fejükön.
A fodrászmesterek szolgáltatásai rendkívül költségesek voltak; módosabb házaknál is csak hetente egyszer vehették igénybe, ezért a viselőknek gyakran napokon át kellett ülve aludniuk, hogy megőrizzék frizurájuk formáját. A pouf viselete egyéb kellemetlenségekkel is járt: bolhák, egyéb élősködők vagy egerek is megtelepedhettek az alkotásokban.
Paróka és higiénia: illatok, parfümök és száraz mosdás
A fürdést a kor egészségi nézetei miatt sokszor nem ajánlották; úgy tartották, hogy meleg vízben kitágulnak a pórusok, és a víz bejut a szervezetbe, legyengítve azt. A tisztaságot száraz mosdással helyettesítették: száraz kendővel ledörgölték magukat, majd minden nap tiszta inget húztak.
A fürdés hiánya miatt az utcák és paloták, a vadászatok és bálok során keletkező szagokat parfümmel, illatzacskókkal és illatos pasztillákkal próbálták elfedni. A büdös, izzadt parókákat virágból készült pomádéval igyekeztek szagtalanítani, és a ruhát permetező kézipumpával fújták illatosra.
Paróka, társadalom és politika: státusz, kritika és tiltás
A paróka a barokk korban az önkifejezés és státusz eszközévé vált. A parókát divatos kiegészítőként és státusz-szimbólumként hordó velenceieket azonban különböző adókkal és rendeletekkel sújtották.
A papság és a konzervatív társadalmi csoportok gyakran kritizálták a parókát, mert álruha-jellege miatt nehezebbé tette a személyek megkülönböztetését. Bizonyos esetekben a paróka viselése elleni tiltakozás és adóztatás társadalmi feszültségek forrása is lett.
A paróka népszerűsége országonként eltérően alakult: Angliában I. Erzsébet idején vált divattá, majd később is fontos szerepe volt, de 1795-ben a brit kormány magas adót vetett ki a hajporra, ami korlátozta használatát. Franciaországban a Forradalom 1798-körüli években a parókát a régi rend jelképeként elutasították, és a viselése jelentősen visszaszorult.
A paróka mint művészi és karikatúra-téma
A paróka- és frizuradivathoz kapcsolódó szélsőséges, túlzó megoldásokat a kortárs művészek és karikaturisták is megörökítették: a pouf-okban olykor tájképek, falvak, erdők, hidak vagy szélerőművek jelentek meg, de akadnak beszámolók zenélő szerkezetekről és éneklő kanárimadarakról is a frizurákban.
A karikatúrák és kordokumentumok gyakran gúnyolták a túlzó divatot; a bálokon viselt hatalmas hajkompozíciók és a velük járó kényelmetlenségek jól szolgáltattak anyagot a kritikus ábrázolásoknak.
Paróka végletekig: luxus, terhek és hanyatlás
A parókák divatja és ára egyre nőtt, a készítésükhöz szükséges nyersanyagok és fodrászati szolgáltatások költsége miatt egyre kevésbé voltak általánosan elérhetők. A nehéz, meleg, ritkán tisztított parókák fejfájást, nyakfájást és kellemetlenségeket okoztak, viselőik gyakran ülve aludtak, hogy a frizura megmaradjon.
A 18. század második felére, és végül a forradalmi eszmék hatására a paróka viselése hanyatlani kezdett. Az 1798-as francia forradalom a parókát a régi rend jelképeként elutasította, míg Angliában a hajporra kivetett adó korlátozó hatású volt. A paróka helyét fokozatosan átvették egyszerűbb fejfedők, mint a sapka vagy kalap, amelyek tisztítása és ápolása könnyebb volt.
| Jellemző | Barokk/paróka |
|---|---|
| Anyagok | emberi haj, gyapjú, lovasörény, póthajak |
| Ápolás | ritka mosás, rizs- vagy gabonakeményítő por, pomádé, parfüm |
| Fodrászati technika | párnák, hajtűk, póthaj, díszítés tollakkal, virágokkal, mechanikus elemekkel |
| Szociális jelentés | státusz, divat, hatalmi jel |
| Problémák | kényelem, higiénia, paraziták, lopások |
A paróka története tehát összefügg a barokk és rokokó öltözködési szokásokkal, a korabeli higiéniai viszonyokkal, valamint a társadalmi státusz és önkifejezés változó jelentéseivel. A paróka a divat és az identitás egyaránt kifejező eszköze volt, amely egyszerre volt művészi alkotás, kényelmetlen viselet és társadalmi jelzés.