A fiatalember fehér melle födetlen volt, mintha az éjszakai hűvösség megkönnyíthette volna lélegzetvételét.
A fiatal nő száján mély sóhaj szakadt fel.
- Kegyed beszél hozzám, asszonyom? - kérdezte elhaló hangon.
- Jól van - válaszolta Guiche iszonyú erőlködéssel.
De a szó elhalt ajkán, a vér is megdermedt ereiben.
- Madame! Madame! Fenséged itt felejti álarcát!
- Hozza magával!
- Ohó! - Ohó! - szólt Montalais, akit olvasóink bizonyára már felismertek imént vázolt ténykedéseiről.
- Nem, nem - szólt -, nem ide teszem.
- Szép álarc, amelyet a derék lovag vére beszennyezett, te bekerülsz a csodák készletébe, La Vallière levelei, Raoul levelei mellé, szóval az egész szerelmes gyűjtemény mellé, mely egykor Franciaország és egyben a királyság történetét is jelenti majd.
Elmegy szépen Malicorne úrhoz - nevetett a bohó nő, mialatt vetkőzni kezdett -, az érdemes Malicorne úrhoz - szólt a gyertyát eloltva -, aki azt hiszi, hogy ő csupán Monsieur lakosztályának felügyelője, és akit én megteszek a Bourbon-ház és Franciaország legelső házai levéltárosának és történetírójának!
- Lóháton! - kiáltott fel Monsieur rémült hangon, amiből arra lehetett következtetni, hogy esze ágában sincs a különös indítványnak engedelmeskedni.
- Lóháton!
- Még azzal is fárasszam magam, hogy tartsam? - szólt Monsieur a legnagyobb hidegvérrel.
- Hogyan? Nincs lova?
- szólt a hercegnő, s ha már nem maradhatott egyedül, legalább kötekedni igyekezett.
- Nincs lova?
- Az én fekete paripámat?
- Szegény állat - szólt Monsieur.
- Akarja, hogy kiszálljunk? Az én lábamba is görcs állt!
A királyné csakhamar észrevette, hogy a séta éppoly kevéssé tetszik a királynak, mint a kocsiban való utazás.
A király a felhágóig vezette a királynét, de maga már nem ült be a kocsiba.
Amint a király így egy helyben, mozdulatlanul, álmodozásba merülve állott, s észre sem vette, hogy csak reá várnak, s minden kész az indulásra, három lépésnyi közelből egy hang ütötte meg fülét, amely hódolatteljes kérdést intézett hozzá.
- Felséged lovat parancsolt?
- Lovat? Hát itt van valamelyik lovam?
- De ez nem az én lovaim közül való!
- Ez a ló ő királyi fensége, Monsieur istállójából való!
- Ó, kedvesem, ezt a lovat találtam, és használatba is veszem.
Már majd megfulladtam a kocsiban.
Montalais, aki a hintó másik sarkában ült, mélyen meghajolt a király előtt.
A beszélgetés XIV. Lajos és La Vallière között, mint minden szerelmespár között, egy beszédes, néma tekintettel, azután néhány közömbös szóval kezdődött.
- És - tette hozzá - a jótevőm egy igen értelmes férfi, mert eltalálta gondolatomat.
- Malicorne?
- Úgy van, az a lovas volt az - szólt a király.
Aure megtette a magáét: elejtette Malicorne nevét.
Ennélfogva Montalais ismét visszahúzódott a kocsi sarkába, jogot nyerve, hogy annyiszor mosolyogjon Malicorne-ra, amennyiszer csak jólesett neki, mivel Malicorne-t az a szerencse érte, hogy megtetszett a királynak.
Montalais, ez érthető, nem mulasztotta el az alkalmat.
- Ó, kisasszonyom - szólt végre a király -, a falusi élet szabadságának vége van.
- Ó, hát nem látja - szólt -, hogy hallgatása szíven szúr?
Hej, kisasszonyom, milyen kegyetlen lehet, ha elszánja magát a szakításra... meg aztán állhatatlannak is tartom... Egyszóval...
- Be nagyon téved, felséged - válaszolt La Vallière.
- Ha szeretni fog! - kiáltott fel a király fájdalmas hangon.
- Látja, látja, igazam van, hogy vádolom! - szólt a király.
- Látja, hogy állhatatlan, szeszélyes, sőt talán kacér is!
- Ó, nem! - szólt Louise.
- Nos jó! Akkor hallgasson meg: én szeretem az ígéreteket, szeretem az eskü biztosítékát, illetve mindent Isten védelme alá helyezek, ami szívemet és szerelmemet illeti.
- Milyen gyönyörű ló, felség!
Mihelyt a király Párizsba érkezett, a tanácsülésbe ment és a nap egy részét munkával töltötte.
- Ó, anyám - szólt -, a király nem szeret többé!
- Egy férj mindig szeret egy olyan asszonyt, mint maga!
- Észrevette-e már, hogy a király ilyesmit csinál?
- Nem, anyám!
- És éppen ezért nem az enyém többé.
Ezért leszek én magam elhagyatva, elfeledve, mint ahogy sok más királynéval is ez történt, a szerelem, a hírnév és a hódolat pedig másoknak jut.
Ó, anyám, a király olyan szép!
- Ritkaság, hogy az asszonyok a királyban a férfit szeressék.
De ha ez megtörténik is, amiben kételkedem, akkor inkább azt óhajtsa, Mária, hogy ezek az asszonyok valóban szeressék férjét.
Először is: a szerelmes nő odaadó szerelme olyan elem, amelyben gyorsan feloldódik a szerető férfi szerelme; mert a szerelmes nő, azáltal, hogy bensőségesen szeret, elveszti minden hatalmát szeretője felett, akitől nem hatalmat, nem gazdagságot, hanem csak szerelmet kér.
- Igaz, igaz, esztelen dolgokat beszélek.
- Ha a király szerencsésen választana, és egy másik háztartást alapítana a mienk mellett, ha családi otthont találna egy másik nő mellett.
- Mária, Mária! - szólt nevetve az anyakirályné, és megfogta a fiatal királyné kezét.
Madame éppen csak annyi időt szakított magának, hogy levesse útiruháját.
- Azért jöttem, hogy megtudakoljam: ez a kis utazás nem viselte-e meg felségteket?
- Engem egyáltalán nem!
- Engem egy kissé!
- Miféle kellemetlenségtől?
- Ugyan!
- És én magam ajánlottam neki!
- Fondorlat... milyen fondorlatok?
- Aki ezek szerint a tízezres számot kapja? - szólt az anyakirályné.
- Ahá! - kiáltott fel a fiatal királyné.
- Azok a Hollandiában vert érmék, amelyeken egy felhő elhomályosítja a király napját?
- S olyan csekélység, hogy a király ügyet se vet rá - szólt az anyakirályné.
- De milyen kacérkodásról beszél?
- Párbaj!
- Csak nem?
- Miért történt a párbaj?
- Kacérkodások miatt! - szólt diadalmasan a hercegnő.
- Ezek az urak egy hölgy erényén vitatkoztak: az egyikük úgy találta, hogy Pallas Athéné semmi hozzá képest, a másik azt állította, hogy a hölgy a Marssal ingerkedő Venust utánozza.
- A Marssal ingerkedő Venus!
- Ki ez a hölgy? - kérdezte kertelés nélkül az anyakirályné.
- Azt mondtam?
- La Vallière kisasszony?
- Lehetséges, asszonyom!
- Mit beszél Venusról és Marsról - folytatta az anyakirályné.
- Mint hűséges szolgája? - kiáltott fel a fiatal királyné, megfeledkezve önuralmáról, és szabad folyást engedve féltékenységének.
- És De Wardes úr? - kérdezte az anyakirályné.
"Megállj, De Wardes! És acsarkodva vádolta De Wardes-ot, amivel a sebesült, valamint a saját tartozását fizette meg, abban a tudatban, hogy a jövőre nézve megalapozza ellensége bukását.
- Mindezekből én csak a ragályt látom, ami La Vallière-ben keresendő!
- Nem így vélekedik talán? - kérdezte az anyakirályné.
- Nem akarom, hogy az én udvaromban a férfiakat egymás ellen ingereljék - szólt közönyösen az anyakirályné.
- Az ilyen szokás talán hasznos lehetett abban az időben, mikor a két részre oszlott nemességet nem egyesítette semmi más, csak a galantéria.
Akkor a nőknek, akik egyedül uralkodtak, megvolt az az előnyük, hogy a nemesség bátorságát gyakori kísérletekkel tegyék próbára.
De ma, Istennek legyen hála, Franciaországban csak egy uralkodó van!
Ennek az uralkodónak köteles mindenki segítségére lenni, minden erejével és minden gondolatával.
- La Vallière? - szólt a fiatal királyné meglepetést színlelve.
- Akkor ez nővérem dolga, és nem a miénk!
- Bocsánat - szólt közbe Ausztriai Anna -, az enyém is.
- Küldjék vissza hazájába ezt a leányt, és adjanak neki nyugdíjat!
- Az én pénztáram terhére!
- Nem, nem, hölgyeim - szakította félbe szavaikat az anyakirályné -, kérem, csak semmi feltűnés!
A király nem szereti, ha rosszat beszélnek a nőkről.
Mindezt, nagyon kérem, a családon belül intézzük el.
Madame, lesz olyan kegyes és idehívatja azt a leányt.
Az anyakirályné kérése parancs volt.
Azt hitte, valami szolgálati ügyről van szó, és az anyakirályné sohasem volt rossz hozzá ilyen alkalmakkor.
- Kisasszony - szólalt meg hirtelen az anyakirályné, s eszébe sem jutott spanyolos kiejtését enyhíteni, amit sohasem mulasztott el, ha nem volt dühös.
- Rólam?
- Csak ne tegyen úgy, mintha nem tudna róla, kis szépség.
- Istenem!
- A védekezésnek meglehetősen hétköznapi formája a konok tagadás, és magának, kisasszony, aki szereti a szellemességet, kerülnie kell a hétköznapi dolgokat!
- Istenem! Felséges asszonyom, megrémít jéghideg arcával.
Madame felkacagott.
- Kegyvesztett... Kegyvesztett, énnálam? Hogy jut ilyesmi az eszébe?
Kegyvesztett csak az lehet, akit észrevettem, akivel törődöm.
- Felséges asszonyom kegyeskedik ezt tudomásomra hozni - válaszolt La Vallière rémülten.
- Magát.
A gróf lovag, s a szép kalandornők szeretik, ha a lovagok lándzsát törnek értük.
Én gyűlölöm a küzdőtereket, tehát különösen gyűlölöm a kalandokat...
La Vallière lehajolt a királyné lábához, de az hátat fordított neki.
- Hölgyeim - szólt -, megkérdezem: mi az én bűnöm?
- Ej! - kiáltott fel Ausztriai Anna.
- Hallja ezeket a szép frázisokat, Madame? Hallja ezeket a szép érzelmeket?
Ez a leány egy infánsnő, be szeretne kerülni a Nagy Cyrus-ba,[2] a gyengédségek és a hősies frázisok kútja!
- Meg akartam magának mondani - szólt az anyakirályné megvetően -, hogy ha tovább is bátorít ilyen érzelmeket, minket asszonyokat annyira megaláz, hogy szégyenkezni fogunk, ha magával együtt kell szerepelnünk.
Legyen ezentúl egyszerű, kisasszony... De mit is mondtak csak nekem?
- Tudja-e, hogy ez nagy szerencse a maga helyzetében, kisasszony? Vagyon nélkül, rang nélkül...
- Hol van az a Bragelonne vicomte?
- Angliában, ahol a kisasszony sikereiről biztosan értesülni fog!
- Ó, egek!
- Nos, kisasszony - szólt Ausztriai Anna -, vissza fogjuk hívni azt a fiatalembert, és vele együtt elküldjük magát valahova.
Ha más a véleménye, mert a lányoknak gyakran különös szándékaik vannak, akkor mondja meg őszintén, én majd eligazítom magát.
La Vallière semmit sem hallott már.
- Elküldöm magát egyedül valahova, ahol éretten fontolóra veheti a dolgot.
A megfontolás enyhíti a vér hevességét; felemészti a fiatalság minden ábrándját.
- Asszonyom! - Asszonyom, én ártatlan vagyok mindabban, amit felséged felsorolt.
Tekintse kétségbeesésemet, felség.
- Jobb volna, ha nem tisztelne - válaszolta a királyné hideg nyugalommal.
- Jobb volna, ha nem volna ártatlan.
- Csak semmi komédia, különben magam vetek véget az ügynek!
- Madame! - szólt La Vallière az orléans-i hercegnéhez, s megragadta a kezét.
- Én?
- felelte Madame sértő örömmel.
- Én jó vagyok?
- Nos? - szólt Ausztriai Anna Madame-hoz.
- Én tartok a szelíd, türelmes természetűektől - felelte Madame.
💔 SZÁMŰZTE ŐT ÁRULÁSÉRT... AMÍG MEG NEM TUDTA, HOGY Ő MINDENT FELÁLDOZOTT AZ ÉLETÉÉRT
Este fél hét volt, a király éppen most fogyasztotta el uzsonnáját.
- No mi az? - kérdezte a király.
- De felség, az udvarhölgyek lakása itt valóságos kirakat: mindenki látja a ki- és bejárókat.
Azt hiszem, hogy valami ürügy...
- Semmi ürügy! Semmi várakozás! Elég a váratlan bosszúságokból, a titkolódzásból!
Nem látom be, hogy Franciaország királyát miért alacsonyítaná le, ha egy szellemes leánnyal társalog.
- Igaz, ez igaz!
A királynét mindig tiszteletben kell tartani.
Nos, jó.
Ma este még az egyszer elmegyek La Vallière kisasszonyhoz, de holnaptól fogva minden ürügyet felhasználok, amit jónak találsz.
A fiatal királyné, az anyakirályné és Madame ablakai pedig, sajnos, az udvarhölgyek udvarára nyíltak.
De kínszenvedése véget ért: átjutottak az udvaron.
Egyetlen függöny sem lebbent félre, egyetlen ablak se nyílt ki.
Az ajtó előtt Saint-Aignan el akart illanni.
A király azonban visszatartotta.
Mikor a király belépett, La Vallière éppen a könnyeit szárította fel, s oly sietve tette, hogy a király észrevette.
- Nem, nem! Hiányzik vonásaiból a megelégedettség, ami oly széppé, oly vonzóvá teszi.
- De az ég szerelmére, mi történt?
- Semmi, semmi.
- Felhőtlen a kedélye, holott még a mozdulatai is zavartnak látszanak?
- Ohó, vallja csak be!
- Akkor pedig öltse magára újra azt az álmodozó vidámságot vagy derűs melankóliát, amit ma reggel úgy szerettem magában.
Ó... kérem...
A leány könnyei, sóhajai eleinte meghatották, aztán megrémítették, végül felingerelték XIV.
Minden szava éles, keserű, türelmetlen és bántó lett.
Különben is a király Saint-Aignanban támogatóra talált.
Saint-Aignan, mint említettük, látta, hogy vihar fenyeget; nem tudta, milyen fokú lehet XIV.
- Utoljára kérdezem, kisasszony, akar-e beszélni?
- Istenem, mit mondjak felségednek? - suttogta Louise.
- Látja felséged, hogy ebben a pillanatban meg vagyok törve!
- Hát olyan nehéz megmondani az igazságot?
Az igazság a leány szívéből valóban már-már ajkára tolult.
Karja megmozdult, hogy kitáruljon, de ajka néma maradt, karja újból lehanyatlott.
- Ó, ez több, mint kacérság! - kiáltott fel a király.
- Hogyan, felség?
- Guiche gróf Bragelonne helyett verekedett.
- Nos, Louise még mindig őt szereti!
Zavaros gondolatai közben egyszer csak hallja, hogy újra nyílik az ajtó.
Mit törődött ő most Madame-mal!
Ismét leroskadt, fejét az imazsámolyra hajtva.
Madame izgatott, ingerült és fenyegető hangulatban volt.
- Az én házam, mint az első királyi hercegnő háza, nem járhat elöl rossz példával; ezt a rossz példát maga szolgáltatná.
- Hallotta, amit mondtam?
La Vallière dermedt szívéből, ereiben valamiképp megfagyott véréből ekkor apránkint gyorsuló lüktetés indult csuklója, nyaka és halántéka felé.
Újból Fontainebleau országútján képzelte magát; látta lóháton a királyt, amint kocsijának felhágója mellett lovagol, és azt mondja neki, hogy szereti, s szerelmet kér tőle, megesketi őt, és maga is megesküszik, hogy soha egyetlen est se múlhatik el holmi civódás után úgy, hogy egy látogatással, egy levéllel, valamilyen jeladással ne biztosítanák egymás éjszakai nyugalmát az esti nyugtalanság után.
A király gondolta ki mindezt, ő kényszerítette esküre, maga is megesküdött.
Ó! a király haragja nem tarthat örökké.
Most, hogy egyedül van, bizonyára maga is átéli mindazt a szenvedést, amit Louise-nak is el kellett szenvednie.
Ha eljönne, hogy rohanna feléje!
Hogy félrevetné azt a finom tapintatot, amit most annyira elhibázottnak érez!
És azután minél inkább gondolkodott a dolgon, annál kevésbé látta Lajost bűnösnek.
Hiszen valóban nem tudott semmiről.
Mit gondolhatott Louise makacs hallgatásáról?
Türelmetlen, ingerlékeny embernek ismerték a királyt, s már az is nagy szó, hogy annyi ideig megőrizte hidegvérét.
Ő, Louise kétségtelenül nem így cselekedett volna, ő mindent megértett, mindent kitalált volna!
Ó, ha eljönne, ha eljönne!...
Mindent megbocsátana neki, amit miatta szenvedett!
Ha a király nem jön, akkor legalább írni fog; ez volt a második eshetőség, kevésbé édes, kevésbé boldogító, mint az első, de ugyanúgy a szerelemről tenne tanúbizonyságot, csak félénkebb szerelemről.
Ó, mily mohón futná át a levelet, mennyire sietne válaszolni rá!
Végül, ha a király nem jön és ha nem ír, akkor lehetetlen, hogy legalább Saint-Aignant el ne küldje, vagy hogy Saint-Aignan magától is el ne jöjjön.
Egy harmadik embernek mindent megmondana!
Éjfél! Éjfél! Tehát maga a király áltatta őt; elsőnek ő szegte meg az esküt, amelyet u...