A „Borotvaélen táncol” szólás azt fejezi ki, amikor valaki rendkívül kockázatos, veszélyes helyzetben lavírozik, és bármelyik pillanatban komoly bajba kerülhet.
A „borotvaélen táncol” mondás eredete az ókori irodalomban keresendő.
Már Homérosz Iliászában is megjelenik a pengeélen egyensúlyozás képe, amely az élet, a sors bizonytalanságára, a szélsőségesen veszélyes helyzetekre utal.
A szólás legfőbb tanulsága, hogy életünk során időnként elkerülhetetlenek a kockázatos helyzetek, ám ezekben kiemelkedően fontos az óvatosság, tudatosság és elővigyázatosság.
Egy-egy rossz döntés vagy meggondolatlan lépés végzetes következményekkel járhat, ezért mindig mérlegelni kell a lehetőségeket.
A „Borotvaélen táncol” szólás lényege, hogy bizonyos helyzetek a végletekig kiélezettek, és aki ilyenben találja magát, annak mindig figyelnie kell a legapróbb dolgokra is.
Ez a szólás tehát a veszélyekkel teli, ingatag egyensúlyi állapotra hívja fel a figyelmet, legyen szó pénzügyekről, emberi kapcsolatokról vagy mindennapi döntéseinkről.
A kultuszfilmmé vált Életrevalók színpadi változatát mutatták be a Játékszínben a hétvégén.
Elképesztő rumlit csap Driss a nagypofájú roma srác egy csoportos állásinterjún az Életrevalók című produkcióban, a Játékszínben.
Mindenkit leszól kapásból, fölteszi a lábát a székre, pimasz megjegyzéseket tesz, fintorog, alaposan megbámulja a személyi titkárnő kétségtelenül figyelemreméltó idomait, és zsinórban be is szól neki.
Egy csak fejét mozgatni tudó, ejtőernyőzés közben balesetet szenvedett, dúsgazdag férfi keres maga mellé huszonnégy órás szolgálatra ápolót.
Ott vannak a szakképzett végzettségű állásért remegők.
A választ másnap reggelre kapják meg.
A nagyhangú Driss becsörtet reggel hétkor, és követeli az elutasítást igazoló aláírást.
A téma, melyben végül két kirekesztett ember, a szinte minden tekintetben mozgássérült, és a totálisan szegény sorból érkező színes bőrű nagy harcok árán összebarátkozik, valós történeten alapszik.
Eredetileg dokumentumfilm készült belőle, majd Éric Toledano és Olivier Nakache hatalmas sikerű kultuszfilmet csináltak, ami tizenhat hét utáni tizennétes milliós nézettségével, minden idők második legnézettebb filmje lett Franciaországban, ha a külföldi filmek látogatottságát is beleszámoljuk, akkor a harmadik.
A Philippe névre hallgató gazdag arisztokratát a Játékszínben először játszó Hirtling István adja.
Horgas Péter díszlettervező olyan kerekesszéket tervezett neki, amiben az egész teste rögzítve van.
A színésznek csak a feje és a hangja áll rendelkezésére arra, hogy bármit is kifejezzen.
Van még egy ilyen darab, az ugyancsak hatalmas sikert aratott Mégis, kinek az élete?, Brian Clark írta, és naná, hogy létezik filmváltozatban is.
Az arról regél, hogy a balesetben megbénult férfi, aki szintén csak a fejét tudja mozgatni, ilyen állapotban rendelkezhet-e a saját életével, van-e joga eutanáziát kérni?
Clark eléggé hatásvadászó módon, sok tekintetben felszínes bulvárossággal kezeli a témát, miközben kétségtelenül rendkívülien fontos kérdést feszeget, és visz be a köztudatba.
A Játékszín előadása is roppant populáris, de azért mélyebbre ás.
Horgast az elmúlt évadban itt Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regényének színpadi változatát rendezte, ami a Budapesti Operettszínházban musical formájában is látható, és természetesen filmes verziója is létezik.
Ezekben egy értelmi sérült, vagyis szintén egy kisebbségben lévő, kirekesztett esélyeiről van szó.
Horgast érezhetően izgatja a téma, és tud valamit, amit kevesen, úgy beszélni súlyos kérdésekről, hogy mondjon is valamit, és azért népszerű is maradjon a produkció.
Ennek az ára az, hogy egy ilyen téma esetében sem megy a pokol legmélyére, nem mutatja be igazán a test és a lélek gyötrő fájdalmait, hiszen azért a játékfilm sem ilyen, és nyilvánvalóan figyelembe kell vennie azt is, hogy zömében egy bulvárt játszó színházban dolgozik, és az ilyen könnyed darabokhoz szokott közönség előtt is tetszést kell aratnia.
Ehhez jó partnerei a színészek.
Hirtling István, aki szeret a színpadon sokat mozogni, ezúttal kalodába kerül, és ez nyilvánvalóan hatalmas feladat számára, amit nagyszerűen old meg.
Kezdetben fölöttébb depressziós, fanyar humorú, komoly műveltségű embert játszik, akinek a szemvillanásai, a hangsúlyai, az arcrezdülései is sokat kifejeznek.
Érzékletessé teszi, hogy vibráló személyiség lehetett valaha, és lényegében most is az.
A roma fiút megformáló Vadász Gábor békéscsabai színész, Horgas ott dolgozott vele jól, ezért választotta erre a parádés szerepre.
Olyan szempontból is ellentéte Philippe-nek, hogy ő aztán örökmozgó, mondhatni túlmozgásos, állandóan jár keze-lába, soha nem fér bele a bőrébe.
Vadasz felfedezésszámba menően elementáris.
Philippe és Driss személyében tűz és víz találkozik, nagyon más a kultúrájuk, a társadalmi helyzetük, az egész személyiségük, és mégis ritkaságszámba menő, életre szóló barátság születik közöttük.
Több szerepet is alakítva Zsurzs Kati, Szőlőskei Tímea, Kovács Dézi, Szirtes Balázs, Petyi János ad bele még a színpadon apait-anyait.
Három fiú, három kitartó fiatal táncos az egész életét a balettnak szenteli.
Az egyik még az út elején van, a másik ki akar emelkedni a sorból, a harmadik pedig már egészen közel jár a végső célhoz, hogy a nemzetközi porondra lépjen.
Az ő életüket mutatja be Halász Glória, aki a cirkuszi artisták mindennapjai után most a klasszikus balett ellentmondásos világába avatja be a nézőket.
Az ENSZ által is kitüntetett Rupa butikja és a Mi ez a cirkusz? rendezője a különleges életeket és a nem hétköznapi hivatásokat kutatja minden dokumentumfilmjében - a Mi ez a cirkusz?-ban a Recirquel társulat artistáit követi, ahogy a 2011-es Vasfüggöny a váci börtönszínház csapatáról, a 2014-ben készült Dr. Lala pedig a bohócdoktorok világáról mesél.
Kevesebbet foglalkoznak velük, pedig a fiúk is hasonló nehézségeken mennek keresztül és óriási áldozatokat hoznak a táncért, reménykedve, hogy a tudásuk elegendő lesz a nemzetközi színpadon.
Ebben bízik az elsőéves Marcell is, aki 10-11 évesen, ebben a szakaszban még nem csak a gyakorlatokkal, hanem a rendszerrel és a saját testével is csak most ismerkedik.
Társaival és tanárnőjével órák hosszat gyakorolnak, egyenesítik a hátat, feszítik a spiccet, szélesítik a pliét.
Marcell oldalán kapunk először betekintést a színfalak mögé, a Magyar Táncművészeti Egyetem tekintélyes tanári karának működésébe, akik kemény szavakkal (“nincsen se puding, se anyám asszony katonája” vagy “te csak turista vagy a teremben”) tanítanak, de nagy reményekkel ülnek végig minden vizsgagyakorlatot.
A szigor a színfalak mögött rögtön átalakul, a legkisebbeket oktató tanárnő a fejlődés hiányában könnyek közt próbálja menteni, akit lehet - a tanárok beszélgetései és az osztályzás folyamata hozzák el a film legfeszültebb pillanatait.
A rendező mindeközben észrevétlenül megbújik a kamera mögött és figyel, nem kérdez és nem is vár válaszokat, egyedül a fiatalok rövid álomjeleneteiben lehet érezni némi idegenséget, pedig a történetek az elemelt pillanatok nélkül is megállják a helyüket.
Marcellt tizenhat éves Ábel követi, aki már túljutott a kezdeti nehézségeken, ötödévesként a házi versenyre készül, kilométerekre a családjától, rutinosan kel fel minden hajnalban, hogy hamar a rúdhoz álljon.
A kecses ugrások és forgások mögött kőkemény edzés zajlik, verejtékes gyakorlatokkal építik az izmokat, nyújtják a testüket, miközben azért is dorgálás jár, ha nem izzadnak le eléggé egy táncóra végén.
A három fiú közül Ábelé lehet a leggyakoribb eset: már bizonyította a tehetségét és kitartóan is teljesít, de akármilyen nehezen dolgozik, nem tud felzárkózni az eggyel ruganyosabb és kecsesebb társai mögé.
A filmet a tizenkilenc éves Demeter zárja, aki már a diplomára készül.
Neki összejött az, amit a másik két tanuló még csak az üveg mögül figyel - a vizsgára való készülés mellett már nemzetközi társulatok válogatásaira jár szerte Európában, remélve, hogy valaki majd vissza is hívja.
A sok szempontból kívülálló táncosok világát a munkahely keresése köti újra össze a „valósággal”, hiszen egy friss diplomás közgazdász vagy építész az egyetemről kikerülve rögtön munka után néz, és ez azoknál sincs másképp, akik a táncból próbálnak megélni.
A fizikai fájdalom, a rengeteg válogatás és a visszautasítástól való félelem a mindennapok része, ahogy a játékos hadakozás az egyetem szabónőjével és a magány is.
Az eltűnt balettcipő, az elszakadó hercegi nadrág, a mozdulatokat követő heves fújtatás és könnyek - sok apróság, amikre nem is gondolunk, amikor a közönség soraiban rácsodálkozunk a balett kifinomultságára.
Az alábbi részben a filmek és színházi produkciók összefüggéseit, illetve a színészek és rendezők motivációit vizsgáljuk meg közelebbről annak érdekében, hogy jobban megértsük, hogyan lehet a veszélyes egyensúlyt kreatív módon ábrázolni a színház és a film világában.
| Elem | Megjelenés | Jelentés |
|---|---|---|
| Szólás eredete | Ókori irodalom, Homérosz | Élet és sors bizonytalansága |
| Fő téma | Kockázat, óvatosság | Elengedhetetlen mérlegelés |
| Színpad és film kapcsolata | Életrevalók, Driss & Philippe | Különbözőségekből barátság |
| Fiatal táncosok világa | Magyar Táncművészeti Egyetem | Küzdelem, kitartás |
Az eltűnt balettcipő, az elszakadó hercegi nadrág, a mozdulatokat követő heves fújtatás és könnyek - sok apróság, amikre nem is gondolunk, amikor a közönség soraiban rácsodálkozunk a balett kifinomultságára.