A feketelőporos replika fegyverek mára jelentős részét teszik ki a világ sportfegyver eladásának. S bár a legismertebb és legnagyobb kapacitással működő gyártók európaiak, a fő felvevőpiac az USA. Lényeg, hogy a hirtelen megnövekedett igényeket ki kellett szolgálni. Erre kínált megoldást néhány olasz fegyvergyártó cég melyek a Polgárháború jellegzetes revolver replikáit kínálták, jó minőségben és az eredeti fegyver árának töredékéért. Az olaszországi Brescia lett a központ ahol egyre több cég kezdett bele a feketelőporos fegyverek gyártásába. Ezek közül ma a legismertebb revolver gyártók, a Pietta és az Uberti cég. A kezdeti alaptípusok után csak ez a két cég szinte a valaha létezett összes elöltöltős revolver modellt piacra dobta.
A revolverek két nagy csoportba sorolhatóak: Colt és Remington stílusú fegyverek. Az alábbi összevetésnél az alapmodelleket vettem figyelembe. Felhasználói szempontból mindkét típusnak vannak előnyei és hátrányos tulajdonságai egyaránt. A Colt fegyvereknél a keret nyitott, tehát a dob felső része szabadon van. A keret hátsó részéből egy masszív acélrúd nyúlik előre amely dobtengelyként is funkcionál illetve egy kereszt ék segítségével a csövet is ehhez rögzítjük.
Az összes jelentős Colt modellnek ezek a fő ismérvei (1851 Colt Navy, 1860 Colt Army…). Az ék létfontosságú a fegyver működése szempontjából ezért egy kis rögzítőcsavar akadályozza meg, hogy esetleg kiessen a fegyverből. Ezzel szemben a Remingtonnál a keret teljesen körbeveszi a tárat és a dobtengely a töltőkar lenyitásával előrefelé kihúzható. A kakas hátrahúzása után így oldal irányban ki tudjuk emelni a tárat. Itt a cső a keretbe fixen rögzítve van.
Első ránézésre a Remingtonok masszívabbnak, mutatósabbnak tűnnek mégis a Coltok voltak a nagyobb számban használt fegyverek. Gyakran mondják, hogy a Remington revolverek a felső keret miatt erősebbek mint a Coltok. Ez így is van. Viszont ennek az 1850-60-as években gyártott fegyvereknél lehetett jelentősége. A Polgárháború miatt megnövekedett igény miatt olyan nagy mennyiségben gyártották ezeket a fegyvereket, a maihoz mérten gyenge minőségellenőrzés mellett, hogy lehetett biztonsági szerepe egy ilyen technikai megoldásnak.
Azonban a mai replika fegyvereknél ennek jelentősége nulla. A lassúégésű feketelőpor egyébként sem ad le akkora energiát amely az acél dobban nagy kárt vagy csak akár deformációt okozna. A dobban elsütéskor fellépő nyomás egyrésze pedig a lőkúp gyulyukán keresztül visszafelé távozik. Gyakran olyan erővel, hogy a kakast hátramozdítja. (Egyébként ugyanez a jelenség mutatkozik ha lőkúpjainkon a gyúfurat túl nagy). ha ilyen jelenséget tapasztalunk, tekinthetjük azt intő jelnek, hogy felül kell vizsgálni a használt lőpormennyiséget, illetve a lőkúpok elhasználtságát.
Egy .44-es kaliberű revolvernél a tárfuratba a lövedék mögé kb. 35 grain lőpor fér. Ez édeskevés ahoz, hogy az előbb említett probléma (kritikus túlnyomás) előforduljon. Márcsak azért is mert a normál szemcséjű feketelőpor töltet egy része, a lassú égési sebességének köszönhetően, már nem is a fegyverben, hanem a csőben illetve a levegőben fog elégni. Ugyanez a konklúzió a gyakran felmerülő acél vs. Mivel a csőhossz és huzagolás szinte megegyezik a két fegyvernél (eredetileg mindkét gyár progresszív huzagolással készítette fegyvereit).
A Colt fegyverek irányzék rendszerének egyetlen előnye van és ez a hátsó irányzék hasíték, amely jóval finomabb, karakteresebb mint a Remingtonnál. Viszont mivel a hátsó „irányzék” a mozgó kakason kapott helyet így eleve handikeppel indul a versenyben.
A Remington revolvereknél a hátsó irányzékvonal a keretben kapott helyet. Az első irányzék egy ékpályában van így oldalirányban állítható. Nyilván az eredeti használatban nem is volt szükség ennél komolyabb, precízebben állítható irányzékokra. Nyilvánvalóan ezt megkönnyíti ha előre megtöltött tartaléktárral készülünk. Ez esetben viszont a Remington esetében egyszerűbb a tárcsere.
Itt nincs eszközhasználat, csak annyit kell tennünk, hogy a töltőkart lenyitjuk, kakast biztosított állásba húzzuk és az üres dobot oldalra kibillentjük a keretből. A Colt-nál a csövet rögzítő éket ki kell ütnünk miután le tudjuk húzni a csövet és a dobot a tengelyről. Természetesen a háborúban minden katona tartalék dobbal felszerelése túl nagy extra költség lett volna és az amúgy is gazdag felszerelés miatt könnyen elveszhetett. Emellet komoly veszély forrás is lehetett egy bekapott lövés amely felrobbantotta volna a töltött tárat.
A töltőkar megléte itt kiemelten fontos a fegyver működtetése szempontjából. A Remington revolvereinél egy nagyon vékony csavar jelenti a töltőkar tengelyét, mely könnyen eltörhet ha rendszeresen túl van terhelve. A perkussziós revolvereken nem találunk speciális biztonsági mechanizmusokat így azokat nagy odafigyeléssel használjuk.
Ugyan mindkét típuson van egy töltő állás de ez csak arra szolgál hogy a kakasnak ebben a helyzetében tudjuk a tárat szabadon körbeforgatni és megtölteni. Tilos ebben az állapotban töltve tartani, szállítani. Kezdetben általános, tuti biztos megoldás volt, hogy az egyik dobfuratot nem töltötték be és ide, az üres lőkúpra engedték vissza a kakast. A gyártók is hamar reagáltak erre az általános igényre.
A Colt hátul, a dobfuratok közé kis acél pöcköket, a kakasba pedig ennek megfelelően kicsi furatokat helyezett el. Így a kakast előre engedve, azt teljes biztonságban tudhatjuk, megakadályozva a dob továbbfordulását is. A Coltnál használt kis acél pöckök használat közben könnyebben elkophatnak amit csak dobcserével lehet orvosolni.
Ez esetben egyértelműen a Colt mellett szólnak az érvek. Az a tény, hogy a tár mellet a csövet is le tudjuk venni nagyban megkönnyíti az tisztítást. Anélkül, hogy vigyáznunk kellene arra, hogy a fegyver elsütőszerkezete vizet kapjon, gyorsan és egyszerűen el tudjuk mosni a fegyvert. Csövön csak átengedjük a meleg, mosószeres vizet és kefével alaposan átdörzsöljük. Ugyanezt megtesszük a tárnál a lőkúpok kivétele után.
A keret és a belső mechanizmus nem kap annyi koszt, hogy azt minden alkalommal át kellene pucolni. Itt egy nedves ruha is megteszi. A Remington esetében, a fix cső tisztításánál vigyázni kell, hogy ne kapjon vizet a fegyver.
A másik előnye a Coltoknak, ami nem csak a könnyebb tisztítást de a tisztítás nélküli hosszabb használatot is eredményezi az a csőtartó ék illetve a tártengely jellege. Ugyanis az ék finom ki-be kocogtatásával be tudjuk állítani a cső és a dob közötti hézagot. Minél beljebb ütjük az éket (bizonyos határok között) a cső annál jobban rászorul a dobra és kevésbé tud a lőpor égésterméke lerakódni a csőfarhoz. Emellett a Colt vastagabb, hornyolt dobtengelyénél szintén kevésbé könnyen ül meg a korom.
A Remington fegyvereknél szinte törvényszerű, hogy kb. 12 lövés, de régi fegyvereknél akár minden dob kilövése után azt tapasztaljuk, hogy a dob megszorul a fegyverben. Ilyenkor fogjuk és egy gyorstisztítás után folytathatjuk a lövészetet.
Talán a legtöbb bosszúságot a perkussziós revolvereknél az elsütött csappantyú okozhatja. Ugye a töltéskor a lőkúpra ráhúzott csappantyú szépen rászorul. Viszont elsütésekor a vékony rézhüvely kitágul, a fenékrész felduzzad és a csappantyú a dob tovább forgatásakor megakaszthatja a dobot. Ez a probléma típusoktól függetlenül mindkét fegyvercsoportnál jelentkezhet. Rosszabb esetben beesik a kakas elé, ezzel konkrétan működésképtelenné téve a fegyvert. Ilyenkor ha nem észleljük időben a bajtt és „műtjük ki” a problémát okozó csappantyút könnyen megerőszakolhatjuk kedvencünket a kakas erővel való tovább húzásával.
Pontlövész versenyeknél ez a jelenség ritkábban okoz gondot, hisz itt a lövésznek van rá ideje, hogy akár minden lövés leadása után leellenőrizze, hogy minden rendben van-e. Ha az eredeti funkcióját nézzük a fegyvereknek és hozzá azt, hogy a Coltok jóval olcsóbbak voltak, akkor nem véletlenül voltak népszerűbbek mint a Remingtonok.
A mai, sport használatnál viszont ha összevetjük a fenntebb említett érveket és objektívan értékeljük őket akkor azt kell mondjam, hogy Remington. Ezt a döntést leginkább a fix keretbe mart hátsó irányzék mondatja velem. Írom ezt annak ellenére, hogy én magam (ezek szerint inkább érzelmi alapon) Colt párti vagyok. A Remington fegyverek, ismerve a revolverek későbbi fejlődéstörténetét előremutatóbbak voltak.
- Jelenleg hazánkban elérhetők az Umarex féle Colt SAA modellek huzagolt és sima csővel, többféle felület kezeléssel és változó csőhosszal.
- A Walther Lever Action ismétlő légpuskák négyféle változatban, köztük a Duke féle nagy kengyelkulcsos modellel, amely John Wayne-k állít emléket.
- A legújabb elérhető kópiák pedig a Schofield féle légpisztoly revolverek a dán ASG cégtől, amelyek BB acélgolyós és „szoknyás” diaboló lövedékkel üzemelő kivitelben is kaphatóak.
Mindent összevetve szerencsésnek érezhetjük magunkat. Hogy miért? jó néhány évvel ezelőtt, nem gondoltam volna, hogy valaha is a kezemben tarthatok, a mai napig áhitattal nézett western filmekben használt gyönyörű fegyverek replikáit. Erre most tessék, szép számban válogathatunk belőlük, csak a pénztárcánk szabhat határt. Rendkívül örültem, hogy a Peacemaker légrevolverek után, egy újabb legendás hatlövetű szelídült meg és került elérhető közelségbe. Ez nem más, mint a Remington 1875 Outlaw CO2 4,5 mm BB/Pellet légrevolver.
Az olaszországi Pietta fegyvergyártó vállalat 1964 óta gyárt elöltöltős revolvereket. Elsőként francia, majd amerikai megrendelésre kezdték el készíteni az amerikai polgárháborús fegyverek másolatait. Azóta a Pietta cég már vezető szerepet tölt be történelmi fegyverreplikák gyártásában.
Először az 1851-es Colt Navy revolvert kezdték gyártani, amely ma is az egyik legsikeresebb és legelterjedtebb fegyverük az összes közül mind a lövészek, mind pedig a gyűjtők körében. A fegyver ár-érték aránya abszolút optimális.