A bútorok története gazdag és sokrétű, bepillantást enged a különböző korszakok ideológiájába, esztétikájába és mesteri technológiai megoldásaiba. Ebben a cikkben a copf stílusú bútorok kialakulását, jellemzőit, történelmi hátterét, valamint kapcsolódását a barokk, rokokó és klasszicista irányzatokhoz vizsgáljuk, különös tekintettel a magyar és közép-európai hagyományokra.
A copf stílus kialakulása történeti összefüggéseiben
A barokk kor végén, a klasszicizmus hatására egyre több ókori római-görög stíluselem jelent meg a korabeli bútorokon. A bútortestek alapformái egyszerűsödtek, és a bonyolult barokk íveket, díszítéseket felváltották a letisztult, szögletes vonalak. A rokokóval időrendben kissé később, de vele párhuzamosan bontakozott ki a copf stílus, amely átmenetet képvisel a barokk és a klasszicizmus között.
A copf stílus, amely nevét a fonott haj (copf) motívumról kapta, alapvetően magyar szemléletű megközelítés, azonban hazai copf bútoraink bizonyosan német nyelvterületekről indultak, azok motívumait vettük át. Német nyelvterületen is használt a copf fogalom, ám Németországban a legtöbb copf stílusú bútort a francia eredetű XVI. Louis Stil (16. Lajos stílus) megnevezése alatt sorolják fel.
A copf stílus különösen Közép-Európában, a 18. század utolsó évtizedeiben vált népszerűvé, amikor már a barokk túldíszítettsége helyett a letisztultabb, klasszicista formavilág került előtérbe. A Monarchiából származó polgári értékrend szerinti copf bútorok többsége II. József császársága (1741-1790) idejéből származik. Ezért is terjedt el a stílus császárról történő elnevezése (József-stílus).
A copf bútorművesség stílusjegyei
A copf bútorokra jellemző a puritánabb, egyszerűbb forma, az áttekinthető, szögletes alapvonalak. Eltűntek a barokkból származó íves bútortestek; helyüket egyszerű vonalú, geometrikus szerkezetű formák váltották fel. A copf stílus alapanyagául legtöbbször nemes kerti dió, cseresznye vagy tölgy szolgált, a szerényebb kivitelű daraboknál pedig fenyőfa.
Jellemző díszítések az egyszerű geometriai mintasorok, amelyek sokszor egymásba fonódnak. A korai barokk feltűnő, nagy ívekkel teli faragásai visszaszorultak, legfeljebb csak jelzés értékűek, a bútorok síkjából alig emelkednek ki. Domború díszítő faragások helyett az egyszerűbben készíthető, vésett faragások díszítik a felületeket. Nemesebb darabokon gyakran találkozhatunk gazdag intarziákkal (különböző színű fa, fém, csont vagy gyöngyház berakás), az egyszerűbb kivitelűeket pedig festett motívumokkal díszítették.
A klasszicizmus jegyében az ókori elemek, így a vázák, babérágak, koszorúk és akantuszlevelek is megjelentek a copf bútorokon. Német-osztrák területen az ún. copf stílus lett az uralkodó, ahol a bútorszövet mintázata és színe jól harmonizál egymással.
Technológiai újítások, anyaghasználat és változatosság
A copf bútorokhoz felhasznált anyagok - főként dió, tölgy, cseresznye - lehetővé tették a részletgazdag faragásokat és az intarziák megjelenését. A barokk korban a labdázásos technikával felvitt sellakpolitúr jelentett technológiai áttörést, és egészen a 20. század elejéig uralkodó eljárás maradt a bánásmódban.
| Stílus | Jellemző alapanyagok | Díszítés típusa | Forma |
|---|---|---|---|
| Barokk | Dió, tölgy | Gazdag faragás, aranyozás | Íves, mozgalmas |
| Rokokó | Tölgy, bükk | Selyem, ezüst/aranyszál, rojtok | Finomabb ívek |
| Copf | Dió, tölgy, cseresznye, fenyő | Geometrikus minták, intarzia | Egyszerű, szögletes, tiszta vonalak |
Összehasonlítás: barokk, rokokó, copf, klasszicizmus
A copf irányzat, mint a barokk késői ága, szakított a túláradó mozgalmassággal, hullámzó, domború formákkal, illetve a barokk korszak monumentalitásával. A copf stílus letisztult, áttekinthető vonalvezetést és egyszerűbb, világos homlokzati és bútordíszítést alkalmaz. Díszítőelemei nagy részben az antik (római-görög) építészeti és ornamentális motívumokból építkeznek: füzérek, rozetták, köténydíszek jellemzők.
Míg a barokk bútorművészet szimmetrikus, pazar, teátrális, az abszolutizmus és az egyház státuszszimbóluma volt, addig a copf letisztultsága a polgárosodó társadalom értékrendjét tükrözte. Az egyszerűség mögött továbbra is a művészi igényesség és a technikai fejlődés húzódott, hiszen minden korban az eszmék alakulása határozta meg, hogy milyen irányba fejlődött a stílus: a copf a bécsi mesterek munkáin magyar földön saját változatot eredményezett, de jelentős eltérés nem mutatkozott az osztrák és magyar copf bútorok között.
Copf bútorok: variációk, művészeti jelentőség és antikvitás
A különböző korokban készült bútorokat esztétikailag és technikailag is három kategóriába sorolhatjuk: azok a mesterek, akik újító megoldásokkal stílust teremtettek; azok, akik magas technikai színvonalon követték a kor uralkodó irányvonalait; illetve a tömegtermelés igényeit kiszolgáló, többnyire silány minőségű, stíluselemeket eklektikusan halmozó készítők.
Régi (antik) stílusú és akár évszázadokkal ezelőtt készült bútoroknak „antik bútor” a neve. Stílusuk, megmunkálásuk, díszítési technikáik mára már elavulttá, csak gyűjtők, restaurátorok és művészettörténészek számára értékessé, kuriózummá váltak. A copf bútorok fennmaradt darabjai különös értéket képviselnek, hiszen sokuk megsemmisült vagy sokáig nem tartották értékesnek.
Copf stílusú épületek és bútordíszítés Magyarországon
A copf stílus nemcsak a bútorművességben, hanem az építészetben is jelentős hagyományokkal rendelkezik hazánkban. A copf épületek letisztult, egyszerű párkányai, az antik mintákra épülő homlokzati díszítés képviselik ezt az irányzatot. Díszítőelemként a füzérdíszek, rozetták, köténydíszek váltak ismét fontossá.
A copf stílus a rokokóval együtt a barokk „késői leszármazottja”; mindkettőre jellemző a letisztult forma, az egyszerű és áttekinthető kialakítás, kötődve az előző korszakok dekoratív gazdagságához, ám azt visszafogottabb, polgáriasabb szellemiséggel valósítja meg.
tags: #copf #butorstilus #leirasa