Efféle meglátásokkal zártam be Parti Nagy Lajos minden tekintetben reprezentatív és tiszteletet parancsoló gyűjteményes kötetét. Megállapítottam, hogy ebben a költői életműben nincsenek látványos fordulatok vagy újrakezdések, ez sokkal inkább egy lineáris történet, ahol a fejlemények egymásból és logikusan következnek, néhol nagyon is megjósolhatóan. Mindez úgy, hogy az életmű alakulásának fél évszázada alatt a kontextus, ami elsősorban a magyar költészetet és annak intézményi hátterét jelenti, többször és gyökeresen megváltozott.
A hetvenes évek kádári levegője és benne Nagy László, Illyés Gyula vagy Juhász Ferenc először, majd másodszor Tandori Dezső vagy Petri György olyannyira elmúlt, hogy ma már a Parti Nagy-versek inkább Nemes Z. Márió, Ferencz Mónika vagy Borsik Miklós szövegeivel kerülnek párbeszédbe a lapokban vagy az antológiákban. Ez azt is jelenti, hogy Parti Nagy költészete jellegében és törekvéseiben ma is szinte ugyanolyan, mint pályakezdése évtizedében volt, ugyanolyan egyedi, utánozhatatlan és követhetetlen, mint akkor, de közben a magyar költészet nyelve, értékrendje, érdeklődése megváltozott, és a mai közegben már nem hat ez az időközben jól megismert és kiismert versnyelv olyan erővel, mint különösen a rendszerváltás körüli években.
Ma is olyan fogalmakkal írható le leginkább, mint az irodalmi hagyományhoz való újszerű viszony, a lírai én és a vers beszélője helyett központi helyzetbe kerülő nyelv és nyelvi játék, a csak Weöres Sándoréhoz és Kovács András Ferencéhez mérhető formakultúra, az Esterházy Péteréhez hasonlítható magyarnyelv-ismeret, a magyar és a magyarra fordított költői szövegkorpusz mélységesen mély, bármikor aktívvá tehető ismerete vagy a közép-kelet-európai groteszk létformánk és ennek szociális vetületei iránti érzékenység. Az életmű egységét az is jól jelzi, hogy az első gyűjteményes kötet, az 1995-ös Esti kréta struktúrája nagyon hasonló a mostanihoz, az ugyanis az addig megjelent köteteket (Angyalstop, Csuklógyakorlat, Szódalovaglás) közölte egységes tipográfiával, és egészítette ki az utolsó kötet óta írt, nagyrészt alkalmi versekkel.
Az angegység kulcsmondatokkal írja le a történetet
Fontos különbség persze, hogy az Esti kréta néhány, szám szerint tizenegy verset kihagyott, vagyis nem vállalt az Angyalstopból, a mostani kötet viszont még ki is egészítette azt a gyűjteményt jó néhány, nagyjából nyolcvan akkor be nem válogatott afféle zsengével. Kiemelendő, hogy Parti Nagy nem változtatott a verseken, nem írta át őket, mint például saját verseit Kukorelly Endre a Mind, átjavított, újabb, régiek című 2014-es gyűjteményes kötetében - sőt Parti Nagy igyekezett a szövegeket keletkezésük sorrendjében közölni, ami vélhetően komoly filológiai munkát követelt.
Én azonban a kötet végén, a legújabb versekkel kezdtem az olvasást, és nem egészen azt találtam. Lényegében alkalmi versekre, azon belül születésnapi köszöntőkre, nekrológokra és kiállításmegnyitókra szűkült ez a költészet, mintha semmi másról nem kívánna már beszélni, sőt, mintha nem is kívánna már beszélni, de a személyes kapcsolatok, az illendőség, esetleg hasonló gesztusok viszonzása még rábírják Parti Nagyot a ritka versbéli megszólalásra.
Ezek a versek egyébként formai megoldásokban, stílusimitációban, játékosságban nem maradnak alatta a korábbi verseknek, legfeljebb komorabbak, kedvetlenebbek, itt-ott klisékbe csúsznak, már csak azért is, mert a sokadik születésnapi köszöntőbe is befurakszik egy „isten éltesse”. Ezzel együtt is szomorú látni, hogy korunk legfontosabb költőinek egyike hosszú évek óta csak efféle versekre tartogatja kreatív energiáit.
Persze, nem kellene eleve gyanakodva figyelni az alkalmi szövegekre, hiszen sok olyan Parti Nagy-vers született korábban is, ami felkérésre készült, mégis az életmű fontos darabja lett, elég csak az 1994-es tatai írótábor „róka” tárgyú felolvasására írt Rókatárgy, alkonyatkorra, az 1992-es József Attila-játékra írt Dallszövegre („a dallam nem változtat szövegén”) vagy a Grafitneszben szereplő Két Weöres-sor, tűzre gondolni. De ezek a példák csak azt igazolják, hogy néha-néha jól is elsülhetnek a felkérésre, nyomás alatt születő versek, és nem azt, hogy önálló arcélű kötetet lehetne ezekből összeállítani.
A költészetben a nyelv mint szabadság és megértés
Ám látnunk kell, az sem példa nélküli, hogy valaki az élete első felében írta meg az irodalomtörténetileg is fontos műveit, és aztán csak ígérte vagy kerülgette a hasonlóan fontosakat. Ottlik jut eszembe elsőként, aki az Iskola a határon után még harminc évig alkotott, ám azt a szintet sosem érte el többé, de Lengyel Pétertől is harmincöt éve várja az irodalmi közvélemény a Macskakőhöz fogható regényt - és természetesen semmit nem fog levonni a korábbi érdemeiből és ma is meglévő jelentőségéből, ha az új regény végül mégsem születik majd meg.
Véleményem szerint Parti Nagy Lajos költői életművében az első kiemelkedő, mára klasszikussá vált kötet az 1990-es Szódalovaglás volt, ám az 1995-ös, más szempontból mérföldkőnek számító Esti krétát követő, szintén a legújabb magyar költészet megkerülhetetlen darabjai közé tartozó verseskönyvek, vagyis a 2003-as Grafitnesz és a 2017-es Létbüfé jobbára a korábban megtalált eszközökkel írt új, de poétikájukban mégis a régit ismétlő verseket közölnek.
Ugyanolyan radikális és árnyalt a szövegköziség, mint korábban, továbbra is frissek a rímek és a szóképzések, közel hasonlóan átgondolt és következetes a beszédhelyzet, ugyanúgy jelen van a költészet létmódjára való direkt rákérdezés és egyszersmind annak belátása, hogy a vers szükségképpen töredék.
Az 1982-es Angyalstop még a mostani, felhígított formájában is nagyon jó első kötet. Ma már látjuk, hogy ott van benne a később oly fontos nyelvteremtő erő, elsősorban a korábban sosem létezett összetett szavakat szülő asszociációs képesség, ott van az olvasó számára is ismert klasszikus és kortárs verssorok átírása, kiforgatása, ott van a dalszerűség, a jól hangzás, az eredeti, ügyes, sőt néhol bravúros rímelés, de még nincs a szó- és mondatcsonkolás, és a beszélő személyének szétbontása sem.
És külön kiemelném a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján létező szomorú magyar valóság megjelenítését, különösen az olyan sorokat, mint a „lebben a szeptemberi villanyszámla” (Nyár kiadó, 94.) vagy a „fölöttem filléres szappan” (Dal, 87.), mely utóbbi még morálfilozófiai jelentéssel is bír, Kantra és Tandori Kant-emlékzajára is utalva. Ha ugyanis a pénztelenség határozza meg a hétköznapokat, nehéz a belső erkölcsi törvényt megtalálni, és pláne követni.
A Hazajöttél, a szonettek meg a strandra mentek már címében megvillant valamit e költészet humorából és szokatlan, a korban újnak ható versértelmezéséből, de a szövegen belül ugyanúgy ott van a középosztály parizer-állagú, főtt kukorica-illatú, olcsósággal kibélelt, fűtetlen, fáradt élete, amiben a költészetnek, pláne a díszes, megemelt, pátoszos költészetnek semmilyen helye nem lehet - nevetséges is azt gondolni, hogy lehet.
- két idézet igazolja ezt ebből az igazán nagyszerű versből: „nagyon-nagyon fáradt vagyok ma / verset szöszöltem fogvacogva” és „kicsomagolsz húsz deka hideg vacsorát” (81.).
- „Hab apad, megmarad / kivárás jogán / fél korsó hiány” (55.).
- „Habnak maradni képtelenség, / sörré horpadni hiány” (Vagy egy teljes, 88.).
Az 1986-os Csuklógyakorlat még mindig ennek a kornak a lenyomata, de egy a korábbinál összetettebb, nyelvileg szélesebb teret bejátszó kötet. A szabadság a nyelv szabadságában teremtődik meg elsőként: egyrészt a régies, tájnyelvi, alig használt és még annyira sem ismert szavak használatával (például a partedli, bócog, dorozma, emlény, borág, barhent), másrészt ismert szavak ritka, toldalékolt alakjaival (íván, ellírulok, elhamvavál, rádmosolydul), harmadrészt a talán legnagyobb találmánnyal, a szóképzés és szóösszeillesztés végtelenné növelt játékterével.
Myarányosan a “csuklógyakorlat” cím önmagában azt sugallja, hogy mindez könnyen elérhető, mintha a szabad beszéd csak rutin lenne. A címben azonban a ’csuklóztatás’ szó is megbújik, sőt a ’csuklógyakorlat’ szó épp a már emlegetett Iskola a határonban a reggeli, félórás büntető-tornát jelenti, ami némi gyanakvásra ad okot, a dallamok, a rímek, a díszletek mögötti sötét világ feltárására.
Operettdíszletek ezek, egy helyé, ahol kifelé lehet, sőt kötelező mosolyogni, belül viszont korhad, rohad minden. Megjelenik Parti Nagy szatirikus, sőt parodizáló képessége is, és már a rímeléssel is érvényre tudja ezeket juttatni, például a kancsal és kecskerímekkel, vagy épp az itt már meghatározó és afféle névjeggyé váló csonka- vagy torzított rímekkel is.
Szabad-szabadság a nyelv játékában
Lehetne a szóösszevonásokról vagy a latin mondások ’félrehallásairól’ is beszélni, de ezeket sokan, unalomig tárgyalták már. Elég megjegyezni róluk, hogy ezek is a humor és a távolságtartás eszközei - távolságtartás attól a világtól, amiben a beszélő is mindenestől benne él. Amiből kilépnie esélye sincs.
Erről érdemes most beszélni, az itt még nem is annyira rejtett alanyiságról, a viccbe, a játékba, a fülbemászó dallamba, a rímbe oldott keserűségről, ami ezekben az első kötetekben még viszonylag könnyen kihámozható a nyelvi-poétikai eszköztár mögül. Rögtön a kötet első versében, a Téli színkörben ott a figyelmeztetés: „nem tud a nevetőizom összecsapódni” - azaz lehet bármilyen vicces is a polgárok számára vetített hétköznapi színház, van és mindig lesz, aki nem tud mindezen nevetni.
Külön érdekes, hogy a kötet egyik fontos pretextusa József Attila Altatója, amit nem nehéz az állami ’altatás’ jelzésének, az oda célzott kritikának olvasni, pláne akkor, ha a hatalmi manipulációval, a hatalom által eljátszott ellenzékiséggel kerül közvetlen szomszédságba: „egy mozdulattal törli izzadt / száját az állami szamizdat / és nem mozog tovább” (Három nyugta, 116.). Máma már nem mozog tovább. Hasonlóan: „a jócukor még eluszik” (Melasz, 125.) - a cukorral etetett, és azzal altatott tömegek világa ez.
Szabad vizek című hatrészes ciklusa pedig a tér és szabadság összekapcsolását mutatja: a fürdőkádban rejlő tenger vágyása és a kád korlátozottsága, a strandon játszó emberek ellentéte a szovjet esztrádműsorral és a kötelező kulturális eseményekkel.

Hogyan elemezzünk és lássunk el bármilyen verset jegyzetekkel!
Összességében a kötetek kapcsolódási pontja a nyelvi játék, a formák megújítása és a társadalom kritikája, melyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy Parti Nagy Lajos költészete a legjobb kortárs alkotások közé emelkedjen. A grafikonok és példaszövegek nélkül is kifejeződik a költészet belső feszültsége és a társadalomhoz fűződő viszonya.
Az életmű végső egységét pedig az a tény adja, hogy az első kötetekben megmutatkozó nyelvi feltárás és formai kísérletek tovább élnek a későbbi kötetekben is, miközben a nyelv és a társadalom viszonya egyre élesebb hangot kap. A végső értelmezés így válik csak igazán teljessé: Parti Nagy Lajos költészete korokon átívelő folytonosságot mutat, még ha a külső környezet és a kortársak mozaikszerűen bomlanak is.