A téma gazdagsága és sokrétűsége miatt a viselet történetét nem csupán az anyagok és mintázatok fényében érdemes vizsgálni, hanem annak társadalmi és ideológiai vonatkozásait is figyelembe kell venni.
Az öltözet minden részletében: anyagában, színében, díszítésében árulkodik viselője neméről, koráról, a társadalomban elfoglalt helyéről és nemzetiségéről is.
Nem kell nagyon visszamennünk a történelemben, így volt ez a 20. század kezdetén is, és bizonyos alkalmakkor felöltött ruhánkat még ma is megszabja az évszázadok óta élő konvenció.
Ezzel a térben és időben egyaránt változó jelképrendszerrel, egy-egy ruhatípus kialakulásával, elterjedésével, a terjedés irányával, a különböző, nyugatról és keletről érkező hatásokkal foglalkozik a magyar viselettörténet.
Nagyobb számban a fémből készült ékszerek, ruhadíszek, fegyverek és a hozzájuk tapadt textiltöredékek tudósítanak a több száz, vagy több ezer esztendővel ezelőtt hordott öltözékek anyagáról.
A 16. századtól kezdve a ruhákra felvarrt csipkék és paszimonyok is megmaradtak, ezek elhelyezkedéséből a formára is következtethetünk, és ebből a korszakból már őriznek múzeumaink tárgyakat, melyek az egykori főúri kincstárakat reprezentálják.
Írott források beszámoltak a tetszetős magyar viseletről, utazók, követek, leveleikben, jelentéseikben gyakran megemlítik annak különleges, orientális jellegzetességeit.
Szépírók és a haza sorsán aggódó nemes férfiak óva intették a divatmajmolókat az újításoktól.
Közülük megemlítendő a báró Apor Péter 1736-ban megjelent közismert műve, a Metamorphosis Transsylvaniae, amelyben a 17. A 19. században indult meg ősapáink, ősanyáink életmódja, viselete, benső családi élete, valamint nemzeti szokásaink vizsgálata - ahogyan báró Radvánszky Béla háromkötetes, a magyar családéletről és háztartásról 1895-ben közölt forrásgyűjteményének előszavában írta.
Ekkor kezdődtek a régészeti feltárások, Hampel József régész hosszú időn át mint a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, szervezője volt a kutatásoknak.
A középkori falképek ismertetésével Rómer Flóris művészettörténész, a múzeum Régiségtárának őre nagy szolgálatot tett a viselet történetével foglalkozóknak.
1891-ben rendezték meg az első kosztümkiállítást Bécsben, ahol a herceg Esterházy család fraknói kincstárának öltözékei mellett felvonultatak népi ruhadarabokat is.
Ilyen előzmények után, 1900-ban jelent meg Nagy Géza régész, etnográfus, a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának őre és Nemes Mihály festő, illusztrátor és jelmeztervező műve, a Magyar viseletek története.
Színes és fekete-fehér képtábláit tetszetősen, ám nem mindig szakszerűen válogatva készítette el a művész, sokszor dolgozott másolatokból, de az eredeti forrásokat is átfogalmazta, a 19. század végi magyar művészetére egyébként jellemző módon, historizáló stílusban.
Nagy Géza munkája tartalmazza a 19. század tudományos bibliográfiát, és jegyzetapparátusában gondosan megemlíti az egyes témák addigi eredményeit.
A mű nyomdatechnikai szempontból remek, látványos, mívesen megmunkált, domborított, színes vászonborítóval és színes, aranyozott és ezüstözött táblákkal készült.
Nem is ünnepelhették volna pompásabb kiállítású albummal a 19. és 20. század fordulóját.
Témája nagy érdeklődésre tarthatott számot, igyekezett megismertetni az olvasóval a magyarság ezer évének viseletét, fegyverzetét, királyai koronázási jelvényeit, a főúri kincstárakban megmaradt darabokat.
A honfoglalóktól a középkorig
Öltözékük anyaga len- vagy kendervászon volt, a felsőruha fölött felálló gallér és bő szárú, felül szűk alsó részével jellemezhető köntösük volt.
A férfiak fegyverövétől függött a ruházat jelentősége, hiszen a tarsoly, a fegyverek és a csatok is hozzátartoztak a megjelenéshez.
A nők ruházata hasonló keleties jellegű volt, rövid kabátfélét viseltek a vászon vagy selyem alsóruha fölé, és nyak- vagy karformázó díszítésekkel.
A nyugati hatások befolyásolták a viseletet, de a keleti elemek tovább éltek a magyar öltözetben, például a hosszú köntös és a díszítések arányaiban.
A tatárjárás utáni időszak keleties hatásai, a zsinóros öv, a palást és a tóni köntös jellegzetességei minden bizonnyal tovább éltek a nép ruházatában is.
Középkori és késő középkori változások
A 11-13. században a nyugati öltözködés egyszerű, tunika-szerű ruhát jelentett, míg a keleti ruházat hosszabb és díszesebb volt.
A királyi udvarban a drágább kelmék és aranyozott veretek hangsúlyozták a rangokat, miközben az alsóbb rétegek durvább anyagokat viseltek.
A kilencedik századtól a keleti hatások nyomán a köntös-próbaházak és a palástok egyaránt megjelentek a ruhakészletben.
Új kor, régi motívumok
A 19. században a nemzeti identitás erősítése érdekében visszaköszöntek a magyaros ruhák, amelyek politikai és kulturális jelentőséggel bírnak.
Az atilla, a dolmány és a bekecs különböző változatai visszajöttek, és a divat hullámai időről időre visszatértek a népi viseletbe.
A vázolt korszakokban a hajviselet, bajusz és szakáll megőrizte a hagyományos jegyeket, miközben a főképviselet is megváltozott a hatvanas évekig tartó trendek szerint.
A boszorkányhitről és a népi hiedelmekről szóló részek a Diósgyőri történetek között
A diósgyőri boszorkányokkal kapcsolatos történetek rávilágítanak, hogy a néphiedelmek hogyan hatottak a társadalom működésére, és hogyan kapcsolódik a viselethez a boszorkányhiedelem sachet.
A boszorkányokról szóló beszámolók példázatai bemutatják a korabeli közösségek egyik sötét oldalát is, ahol a viselet és a társadalmi szerepek összefonódtak a hiedelmekkel.
Az írások gyakran összekapcsolják a ruházat jelzéseit a társadalmi státusszal és a nemzet identitásával, ezért fontos megérteni a viselet kontextusát.
tags: #csillagszeru #medal #hajdan #boszorkanyok #viseltek