Isten hozott mindenkit! Úgy állunk, hogy ez az utolsó előtti alkalom, amelyen a témánkat "lezárjuk", mielőtt szeptemberben folytatnánk. A következő alkalomra kérdéseket írhattok, amelyekből felkészülök. Nem muszáj a témához kapcsolódó kérdéseknek lenniük, bármi szóba jöhet, ami számotokra fontos.
A család mentálhigiénés funkciói közül a 8. pont az önazonosságunk forrása. Ezt bontjuk ki most részletesen. A család, mint egység, mint élő rendszer - erről már hosszan beszéltünk. Fontos megérteni, hogy már 2-3 éves kortól kezdve érezzük, hogy valaminek a részei vagyunk, hogy van egy család. Ekkor jelenik meg bennünk a "mi" tudat.
Például, egy ötéves kisfiú azt mondja a keresztapjának, aki el akarja vinni aludni a testvérét: "Nem viheti el, mert más a szaga, mint nekünk". Még iskolába sem jár, de pontosan érzékeli, hogy van olyan, hogy "mi". 7-8 éves kortól kezdve pedig tudatosan döntünk arról, mit mondunk el a külvilágnak és mit nem. Pontosan érezzük, hogy a családnak vannak belső dolgai, amelyeket még a tanító néninek vagy bácsinak sem mondunk el.
Ez azért is izgalmas, mert a magyarok (kutatások szerint) még a környező országok lakóihoz képest is individuálisak. Ebben az összefüggésben megdöbbentő, hogy már 2-3 éves kortól kezdve elemi tapasztalatunk van arról, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedül. Ha akarnánk se tudnánk csak saját magunkhoz tartozni, és sokféleképpen él bennünk a másokhoz tartozás elemi tapasztalata. Ehhez képest milyen sajátos realitásvesztés, hogy ha belenézünk a tükörbe, csak magunkat látjuk. Pedig ha valaki belenéz a tükörbe, ott áll mögötte az egész család! Ezt érdemes látni, mert úgy tűnik, hogy teljesen megvakultunk.
A családban paradigmák alakulnak ki, például a család és a külvilág közti viszonyról. Erről is hosszan beszéltünk: a család milyen életfilozófiát ad, milyen életképet közvetít.
Fontosak a határok a család és a világ között. Vannak családok, ahol szinte nincsenek határok, azonnal minden kitudódik. A másik véglet, amikor hihetetlenül erős falak vannak, és semmi sem jöhet ki. A falakon belül minden szétrohad, darabjaira hullik, büntetőjogi felelősségű dolgok történnek, de semmi nem jön ki. Egy ilyen családban a tagok még az elemi segítségnyújtást sem érzékelik valódi lehetőségnek, pedig az minden család számára ott van.
Milyen nehéz helyzete van a segítőknek, például a szociális munkásoknak a roma családokkal szemben. A szociális munkás csak akkor tud segíteni, ha a család bizonyos belső életéről információt kap. A rendőrről már ne is beszéljünk. Sokszor azért nem tud segítségnyújtás történni, mert nagyon hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy roma család egy kívülről jövő segítőt egyáltalán segítőnek tudjon elfogadni. Olyan fontosnak tartják a belső határokat, hogy inkább sokkal nagyobb nehézségeket hurcolnak, mint hogy valakinek beszéljenek magukról, és ezáltal segítséget kaphassanak.
Nem olyan egyszerű ez a kérdéskör, mint gondolnánk. Érdemes megemlíteni, hogy belső határok is vannak, például generációs határok. És milyen fontos, hogy legyenek belső határok! Ha egy családban nincsenek határok, attól nem a szabadság növekszik, hanem a szorongás.
A sejteknek is vannak határai. A kérdés azonban az, hogy milyen határok vannak? A családon belül vannak rugalmas határok. A gyereknek és a szülőknek is van szobája, és ki-ki a saját szobájában alszik. De ha nagy szél fúj, és a gyerekek félnek, akkor ezeket a határokat át lehet lépni, és két éjszaka ott aludhatnak a szülőkkel. A határ az élethez igazodó rugalmas határ. Amikor már nem fúj a szél, akkor minden vissza tud rendeződni.
Vannak merev határok. Például: "Édes fiam, ott a szobád, menj be, aludj ott." - "Legalább a villanyt...!" - "Éjszaka sötétben kell lenni. Attól éjszaka!" Ezt nevezhetjük merev határnak, ami elég rettenetes.
Aztán léteznek diffúz határok. A gyerekeknek gyerekszoba, a szülőknek "szülőszoba", de a gyerekek ott alszanak, ahol akarnak, kimásznak, bemásznak. Ha túl sok diffúz határ van egy családban, az nem tesz jót az egészségnek.
A határok olyanok, mint az ajtók. "Nálatok hogy működnek az ajtók?" Ki zárhat be ajtót és ki nem? Ki léphet be és ki nem? Van-e olyan, hogy egy ajtón nem lehet belépni? A szülő kopog-e, amikor a gyereke fürdik? Egy szülő szabadon bemehet-e a fürdőszobába, amikor a gyereke fürdik? Vagy nem mehet be szabadon? Kopog, és úgy lép be, hogy meg sem várja a választ? Vagy megvárja? A szülő mikor kezd el kopogni a fürdőszoba ajtaján? Ha elkezd egyáltalán kopogni... Az apa hány éves korig megy be a fürdőszobába, ahol a lánya fürdik? Hány éves kor után kezd kopogni? Történhet-e olyan, hogy nem kopog, hanem beront a fürdőszoba ajtaján? Ezek döbbenetes információk.
Családtörténet az ajtók szemszögéből. És még nem is beszéltünk arról, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy az ajtókban kulcs? Zárhat-e be valaki kulccsal egy ajtót, vagy nem zárhat be? "Amíg itt laksz nálam, nem zárhatod be az ajtód!" Kinek van joga bezárni egy ajtót? Egész univerzum: csak az ajtók. Meg az ablakok. A nyílászárók. Ez egy végtelenül érdekes téma.
Hogyan áll be egy zavar egy kapcsolatban, ha egy lány azt gondolja, hogy már az apjának kopognia kellene, de az apa nem gondolja ezt. S valószínűleg nem tudja egy 10-14 éves lány szóvá tenni. Mit tesz egy szülő, ha a serdülő gyereke rákap arra, hogy folyton folyvást bezárja az ajtót? Például a szülő meg akar valamit beszélni, de folyton zárva találja az ajtót?
Negyedik pont: közös problémakezelési mód. "A gyerek előtt ne." Miért nem tanultam meg németül? (Merthogy ez németül hangzik el) Na, ez a nyelv nekem nem kell, amin kirekesztettek engem a szülők az életükből! Más biztos azt mondaná, hogy juszt is megtanulok, titokban is megtanulok. Mindenesetre én nem ezt a választ adtam.
Aztán, amikor jegyespárok jönnek (csoportban szoktam velük találkozni). Kérdés: Hogyan születnek a döntések a családban? Ha van egy probléma, az hogyan oldódik meg nálatok? Ez a kérdés volt sok közül a legizgalmasabb. Miért így történtek? Nagy rácsodálkozások. Olyan is van, hogy tulajdonképpen nem is tudjuk, hogy hogy születtek a nagy döntések? Ki döntötte el? Egészen a titok fátyla tudja beborítani ezt a kérdést, hogy hogyan születtek a döntések? A férfi hozza a döntést? A nő hozza a döntést? "Demokratikus" döntés volt? Ki gondolja azt, hogy az volt, és ki nem? A férj azt gondolja, hogy ő hozta a döntést, a nő meg elmondja a barátnőinek, hogy há-há-há... Ezért könnyű az én férjemmel. Ügyesen elkezdem neki mondani, csak úgy fölröppentem a témát, aztán el is ejtem, mintha nem volna fontos. Közben be van írva a naptárba, hogy hogy vannak a fázisok, s végül a férj kimondja a "döntő szót", amit a nő már régen elhatározott. Ez hihetetlenül izgalmas.
Miért jó az, ha demokratikus döntés születik, és miért nem jó, ha nem? Mi van akkor, ha van egy domináns nő, és egy nem domináns férfi? Ismerünk ilyeneket, ugye? Léteznek nem domináns férfiak és domináns nők. Ha összetalálkoznak, akkor a kiegészülés okán ők könnyen összekapcsolódnak. Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy ha egy nem dominanciára törekvő férfinak nem jó ez.
Az egyházi közgondolkodásban kifejezetten kártékonynak tartom, hogy Pál apostolra hivatkozva ütjük-vágjuk azokat a párokat, ahol (nem kell nagyító hozzá, hogy) lássuk, hogy ki hordja a gatyát! Valamilyen vallási ideológia alapján elkezdjük őt móresre tanítani. Önmagában egy paradoxon, rászólni egy férfira, hogy szedje össze magát. Ők pl. úgy tudnak működni, és ha megfeszülnek, se tudnak másképp működni. Legfeljebb tudják a helyzetet árnyalni. Ezt kifejezetten akartam mondani. KÁRTÉKONYNAK tartom, ha egy vallási ideológiától gőzölten rá akarunk valamire szorítani. Hogy rosszul érezzék magukat attól, ahogy ők egyáltalán képesek működni és döntéseket hozni. Nem jobb nekünk, ha olyan dinamika alapján élnek, ami alapján tudnak? Hát persze hogy jobb. Az megint egy más kérdés, hogy ezzel elégedettek-e?
Volt-e nálatok olyan, hogy családi kupaktanács? Áhh, nem. A konyhaasztalnál összeülünk, és megbeszélünk valamit? Hogy együtt nézünk meg egy kérdést. Nem biztos, hogy annak kell lennie, amit a gyerek mond, de hogy elmondhatja!
Végtelen mennyiségű történetet lehetne mesélni egy döntéshelyzetről, egy probléma és egy konfliktus karácsonyáról. Ilyenkor a gyerekek érzékenyebbek, mert nagyon várják az ajándékot. A tesómmal karácsony előtt egy hónappal elkezdtünk felfedező útra menni és az eldugott ajándékokat kikutatni. Apukám pilóta volt, anyukám pedig stewardess. Majdnem mindig volt valaki otthon. Néha megtörtént, hogy magunkra maradtunk. Elkezdtük cserkészni az ajándékokat.
Általános iskola vége felé kezdtünk rájönni arra, hogy nagyobb öröm nem tudni előre. Emlékszem egy karácsonyra. 12-13 évesen. Életbevágó kérdés volt, hogy ABBÁSok vagyunk, vagy Boney'M-esek? Ez döntő kérdés volt. Magyar együttesekkel is. Egyáltalán nem volt mindegy, hogy valaki Omegás vagy LGT-s volt! Ezt el kellett dönteni, nem lehetett elmismásolni! De azzal ki is jelölted az osztályban a helyedet.
66-ban születtem. Akkor volt divat a csővesnadrág. Univerzum választott el a trapézgatyásoktól. Úgy néztünk rájuk, mint a bolondokra. Nem vagyunk biztosak abban, hogy emberek lesznek. A szüleim nem voltak hajlandóak csővesíteni a nadrágokat. A lány osztálytársaim csövesítették a nadrágokat. Megvettük a Trapper farmert. Levi's gatyám persze sosem volt. Farmerkabátról ne is beszéljünk, elérhetetlen volt. Szóval, a lányok (12-13 évesen) úgy tanulhatták meg a varrás alapjait, hogy szét kellett fejteni a Trapper farmereinket, és csövesítették őket. Micsoda izgalom volt az, ahogy azok a szép csajok a mi gatyánkat varrogatták - ez a fantáziálásra bő teret adott. A fiú wc-ben hogyan próbáltuk fel ra eggel átadott csövesített nadrágot. És sosem jött fel. Hogyan kellett aztán elmagyarázni annak a lánynak, hogy vastagabb a vádlim, meg a combom, és följebb is kell hely... Hogyan húztuk föl a csöves gatyát? Azt centinként kell fölnyomatni. A bokánál nagyon durva.
Most is egy kicsit nehezen értem meg, hogy hogy lehet azt az együttest... Szóval, ez az a világ. Emlékeztek, MK27 a magyar híradástechnikai ipar terméke! Keki színű, használhatatlan hangminőség, de azt lehet kapni! A szüleim gondolták: 13 évesek a fiúk, adunk nekik magnót! Az történt, hogy szenteste, bontogatom, és ott egy magnó. ITT magnó volt. Nagyon egyszerű... A testvérem is kibontja, és neki egy Blaupunkt rádiós magnó. Most ehhez leülök. Most is elfogott egy remegés. Az emlékezés szívbe-gyomorba markoló fájdalma. Magnó / RÁDIÓS MAGNÓ! Hát, hogy mondjam. Az önfeledt örömnek nem nagyon látszottak a redői az arcomon. Bár kaptunk 4 db Polimer kazettát is.
Kialakult egy konfliktus. Nem tudom, a szüleim mit gondoltak, hogy ez átcsúszik. A szüleim zavarba jöttek. Néztük egymásét. Az enyémen alig volt gomb! A testvéremé meg tele volt gombokkal! Az enyém meg fölfelé nyomta a hangot. Hát ki van ott fölfelé? Elsötétült a világ. Lehet, hogy azt gondolták, hogy fordítva a tesóm akkora balhét csap. A szüleim ott, ad hoc, a problémamegoldásnak a következő módját találták ki: döntsétek el ti. Hát hogy? Ott, szenteste? Most verekedjünk érte meg? Látjátok, hogy milyen elevenen él most is bennem... A felelősség sajátos átruházása, hogy a gyerekek verekedjenek meg a jobb cuccért. Végül mi lett? Mit gondoltok? A Feri belement. Enyém lett a magnó, a tesómé meg a rádiós magnó. A szüleim hogyan slisszannak ki egy helyzet nem rendezéséből. Azóta túl vagyok ezen... Vagy nem?!
Konfliktuskezelés Vicces animáció 1
Ötödik pont: Egy közös (érték)rend(szer) alakul ki. A közös értékrendszer része például a politikai beállítódás. Ezért egy hihetetlen darázsfészek az, hogy ki jobbos és ki balos! Micsoda ereje van egy családtörténetnek ahhoz, hogy mi aztán egy politikai meggyőződéshez jussunk. Ezért a politikai meggyőződés soha nem pusztán a politikai meggyőződésről szól. Egy egész családtörténet feszül mögötte. Egy emberből nem vezethető le a politikai hovatartozás, nagyon sok összetevője van. Érdemes felülmúlni azt az álláspontot, hogy "te miért vagy ilyen". A családtagjainkhoz való lojalitás, bizonyos családtagok élettörténete, az azzal való azonosulás, mint ami a gyökereinkhez tartozik, meg tud határozni sok nemzedéken keresztül politikai hovatartozást. Egy aktuális politikai beállítódásnak is micsoda több generáción átívelő családtörténeti háttere van. Mert nagyon van neki. A legérthetetlenebbnek tűnő politikai hovatartozás mögött néha nagyon egyszerű családtörténet áll.
Hogyan keressük ösztönösen is azt, ami valamiképpen össze tud kötni bennünket a többi családtaggal. Szüleim kapcsolata már a születésünkkor sem volt harmonikusnak nevezhető. Nálunk például A KÖNYV egy közös szál volt. Az első markáns összekötő kapocs négyőnk között tulajdonképpen a KÖNYV volt. Apukám is nagyon szeretett olvasni. Science fictiont, háborús regényeket. Édesanyám pedig szépirodalmat és Agatha Christie regényeket. Minden londoni útjáról megajándékozta magát egy A.C. regénnyel. A polcon ott egy hosszú sorozat angol könyvekből.
Egy alapélményem: Nagyon nehezen tanultam meg olvasni. Egy valami segített. A kényszer: anyukám egy ponton túl nem volt hajlandó mesét olvasni. Mennyit szenvedtem ezzel. Alapélményem. Megyek ki éjszaka pisilni. Apukámnak pedig volt egy fotele, és látom, hogy 2-kor, 3-kor, 5-kor, 6-kor ott ül.
A hazai és a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a demenciával küzdő idősek 70-80%-a nem kerül tartós bentlakásos otthoni elhelyezésre, hanem a természetes élettérben kerül valamilyen szintű ellátásra, miközben ellátásukban a gondozó család játssza a legnagyobb szerepet. A korszerű idősellátásban meglévő törekvések szerint alapvetően fontos, hogy ameddig csak lehetséges, az idős ember megőrizhesse függetlenségét, és otthonába kerüljön ellátásra. Ennek az alapelvnek a demenciával küzdő idősek segítésében is érvényesülnie kell, azzal a szemponttal kiegészítve, hogy a kognitív nehézségekből adódóan ez akkor lehetséges, ha a gondozási szükségletekhez illeszkedő ellátási hátterek biztosíthatók, és a gondozó családtagok támogatása is biztosított. Bár hasonló arányokat láthatunk a családban gondozottakat tekintve, ebből a szempontból jelentős különbség, hogy a hazai gyakorlatban hiányoznak a szükséges ellátási formák és támogató hátterek. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a gondozó családokra még a korszerű ellátási körülmények ellenére is hatalmas nyomás nehezedik. A gondozó családok helyzetének egyik legismertebb kutatója, Steven Zarit munkatársaival írt könyvének nem véletlenül adta az Az Alzheimer-kór rejtett áldozatai címet (Zarit-Orr-Zarit, 1985). Miközben a tartós bentlakásos otthoni elhelyezést preferáló hazai ellátás a leépülési folyamat előrehaladott szakaszában kezd foglalkozni a demenciával küzdő idős ellátásával, valójában a küzdelem már régóta folyik, egyre drámaibb nehézségek között, miközben a magukra maradt gondozó családtagok viselik a gondozás összes terhét és annak összes következményét. Mielőtt ennek részleteit tárgyalnánk, érdemes kitérni arra, hogy a diagnózissal szembesülést követően, a leépülési folyamat előrehaladtával a gondozó családtagok milyen megküzdési stációkon mennek keresztül.
Az időskori szellemi leépülés korunk egyik legfélelmetesebb problémája. Sokan rettegnek tőle, miközben meglepően keveset tudnak róla. Ha szakembereket kérdezünk, rendszerint igen borúlátóak, és úgy érzik, hogy a tisztességes gondozáson túl nem sokat tehetünk. Szembe kell néznünk azzal is, hogy az ellátási hátterek elégtelenek, és a gondozó családok nagy terheket hordozva gyakran magukra maradnak. Ez a könyv a gondozásnak és a gondozó családok támogatásának olyan útjait mutatja be, amelyek egy átalakuló gondozási kultúrában esélyt kínálnak arra, hogy a demenciával küzdők és gondozóik egy támogató környezetben minél tovább megőrizhessék önmagukat, egy élhető élet apró örömeit és emberi kapcsolataik kölcsönösségét.
Amikor a családról beszélünk, célszerű mindig rendszer szemléletben gondolkodnunk, ahol minden egyes családtagnak megvan a saját maga szerepe, mint ahogyan a testben is minden szervnek és testrésznek. Más egy apának és egy anyának a szerepe és más a nagyszülőknek és a többi rokonnak is a szerepe a család életében. növeli az érzelmi teherbírást. A családot, mint rendszert Hoyer Mária gondolatai alapján két szempont szerint közelíthetjük meg: ha a tagok egymás közötti viszonyai alapján szeretnénk vizsgálódni, akkor interakció alapú megközelítésről beszélünk, ha pedig a család működésének szempontjából szeretnénk vizsgálatokat folytatni, akkor működés szerinti megközelítésről beszélünk. (Hoyer, 2010) Én most a működés szerinti megközelítés alapján szeretném tovább vizsgálni a családokat.
Az egészséges család tagjai Hoyer Mária gondolatai alapján valódi értékrend szerint élnek egy kiszámítható, nyugodt környezetben, ahol nem kell félni a hirtelen, kiszámíthatatlan és meggondolatlan döntésektől, a káosztól és a hibáztatástól. Lehetőség van az esetleges negatív érzések, indulatok megélésére is, de a család képes és tud is utána ezekről beszélni - ezáltal lehetőséget teremtve arra, hogy a jó és a rossz érzések is jobban feldolgozásra kerüljenek. Ezekben a családokban a családtagok megtanulják érzelmileg is támogatni és tisztelni egymást és saját magukat is. A bizalom és a megértés ugyancsak az egészséges családok működésének egyik gyümölcse, ami az életben sokszor erőt adó támasza lehet a család tagjainak. A minősítés és az áskálódás, bármilyen jellegű agresszivitás távol marad az ilyen családoktól, nem megmérgezve azok napjait és tagjait. Ezzel szemben a diszfunkcionálisan működő családok élete számtalan nehézségnek van kitéve. Hoyer Mária mentén ezek a családok ellentétben az egészségesen működőkkel, nem tudnak a problémáikkal azonosulni és nem képesek kezelni a rossz érzéseiket. A túléléshez szükségük van arra, hogy elkerüljék a problémákkal, és a saját magukkal való szembenézést. A bizalom szinte teljesen ismeretlen fogalom számukra. Azonban a bennük felgyülemlő rossz érzést és stresszt valamilyen módon le kell, hogy vezessék, így ennek teret engednek, leginkább a viselkedésben. Olyan az élet ezekben a családokban, mintha a család tagjai között falak lennének. Nagyon sok idő és energia elmegy az ilyen családokban veszekedésekre, érzelmileg manipulatív játszmákra, zsarolásokra, haragtartásra, a kifelé mutatott, mi jól vagyunk élet látszatának fenntartására.
A fenti gondolatok is jól szemléltetik, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy egy gyerek milyen családban szocializálódik. A legtöbb ember természetes, szeretet iránti igényéből fakad, hogy egy egészségesen működő, gondoskodó családban szeretne élni, gyerekként is és felnőttként is. Meglátásom szerint azonban ezt korántsem annyira könnyű megvalósítani és megélni, sem szülőként, sem gyerekként egy olyan világban, ahol egyre inkább a teljesítmények elérése és az önérvényesítés dominál. Ahol az egyénnek gyakran kevés ideje jut még saját magára is. Ahol azt látom, hogy sok szülőnek már szinte alig van, vagy talán egyáltalán nincs is ereje foglalkozni a gyerekkel. Nem lehet tehát eleget hangsúlyozni a család fontosságát és annak felelősségét egy gyermek életében. Philip Zimbardo azt írja, hogy „minden gyermeknek szüksége van apára és anyára is egyaránt. Ahhoz, hogy összhangban tudjunk lenni a családunkkal, első körben leginkább saját magunkkal kell harmóniába kerülnünk.
tags: #dove #hajregeneralo #csalad