Volt egy kulcs, sokáig nem tudtam azonosítani, a helyét találni. Hevert a sutban és ezt egészen közvetlenül is lehetett érteni, virágvasárnapi bizakodással, hogy ami sötét, előbb-utóbb világos lesz.
A szemöldökíve a szemöldök és a homlok közötti területet határozza meg, amely egy íves vonalban fut. Ez a vonal nem csak esztétikai szerepet játszik, hanem fontos része az arckifejezésnek is, hiszen a szemöldökíve alakja és mértéke befolyásolja az arc egészének megjelenését. A szemöldökíve lehet magasabb vagy alacsonyabb, attól függően, hogy milyen a csontszerkezet és a bőr feszessége ezen a területen.
A szemöldökíve alakja és mérete jelentős szerepet játszik az arckifejezésben, hiszen hatással van arra, hogyan érzékeljük az arcot. Egy magasabb szemöldökív például fiatalosabb és dinamikusabb benyomást kelthet, míg egy alacsonyabb ív idősebb vagy fáradtabb kinézetet adhat. A szemöldökíve kontúrja is fontos, hiszen a túl vastag vagy túl vékony szemöldök eltorzíthatja az arc harmóniáját.
A homlokgörbület fogalma szorosan kapcsolódik a szemöldökívhez, hiszen mindkettő az arcnak ugyanazon a részén található. A homlokgörbület azonban inkább a homlok csontjának alakjára és görbületére utal, amely szintén befolyásolja a szemöldökíve megjelenését. Egy erősebben görbült homlokcsont például magasabb szemöldökívet eredményezhet.
A szemöldök kontúrja pedig a szemöldök alakját és körvonalát jelenti, amely szintén fontos eleme az arckifejezésnek. A szemöldök kontúrja lehet természetes vagy művi, attól függően, hogy a szemöldököt formázzák-e vagy sem. Egy jól megrajzolt szemöldök kontúrja kiemelheti a szemet és az arcot, míg egy rosszul kialakított kontúr eltorzíthatja az arckifejezést.
A tudálékos nyomozás persze más. Olyankor az alkotói eszünk tűz piros virágot a gomblyukba, hogy senkinek ne legyen kétsége, ki a nap fia. Ilyenkor jegyezzük fel, hogy a kulcs a katlan oldala és a házfal közti szuglyában hever; s már azt is tudni véljük, hogy aki ott van, arra lehet mondani, hogy gyáva. Sőt, ha tovább cifrázzuk (megkettőzzük a t betűt, ahogy mifelénk teszik), már benne is vagyunk a suttomban, ahol lappangani lehet, mivel az már maga a rejtekhely, kuckó, szurdik, alkalmas hely, hogy elbújjunk, mint a sunyó. Vagy még inkább, hogy valakivel titokban értekezzünk.
Csakhát miről? Végre is hadilábon a szavakkal, a nyelvvel. Az igényelt és vágyott egyszerűség már annyira megközelíti a hallgatást, mint az elillant évek szőlőhegyén a széldongás. Parádésabb tüzijátékuk pedig alig több, mint bűvészkedő maszk-csere. Semantische Notausgang. Persze, van-e maszk-nélküliség? Az eszköz mindig maszk marad, s nem kiiktatható. Kimegy az ajtón, bejön a kéményen. De ezek már esti kérdések. Ontológiai patt-helyzet.
Ülünk az íróasztal mellett és letesszük a tollat. De vajon meddig? A toll visszavándorol a kezünkbe, hogy a tollat letehessük, írunk efféle kis értekezést. Nem mintha az aranycsinálás titkát vélnénk megtalálni, csupán a reménytelenség új csábításának adjuk át magunkat. Játszunk. Jószerivel belehalunk. Elhallgatunk, aztán újra suttogni, ordítani kezdünk, mint a repedésbe szorult sakál. S persze, olyan szép ez. Olyan pokoli. Mesterség. Mise. Ígértetik, hogy végezetül csak ámulat lesz, áhítat és alázat. Meztelen csend.
De addig még befutják vadvizeink a rónát, melynek nem szab határt a horizont s felrovátkoljuk a napütött felületre a világ hamis térképét. Vagyis sok a dolgunk még és nélkülözhetetlen. tévedés.
Rilke figyelmeztet rá gyengéden, hogy a szegényeket, akik alszanak, nem szabad felébreszteni. Talán azt a névtelent sem, aki öklére támasztott fejjel ül a barlang előtt háncsolatlan asztala mellett, pisla fény világánál. Hátha eszükbe jut, folytatja Rilke. Idők kezdete óta ilyen pisla fény világánál jelenik meg a pille, aki nem látható. Pontos jellemzése az lehetne, hogy egy elképzelés ő, aki elképzeli a névtelent, aki a barlang előtt ül. Mire vár a pille? Mire a névtelen? Az elképzelésnek ebben a világegyetemében valahogyan mégiscsak megtörténik a valóság. Valamilyen valóság. Szilárd pont besűrülése a semmiben. S ez már szárazföld, kinő az első fű. És tükörként hat. A fűben megpillantja magát a szem, a szemben a fű. Kezdődik a játék, a pokol, a mesterség, a mise. Akár a kulcs is napvilágra kerülhetne most a sutból. Ám csak úgy és akkor, ha a pille is megmozdítja szárnyát. Nos, eddig léphetünk előre a sötétben.
Ez a pille-hasonlat a bécsi manierizmus-kiállításon ötlött eszembe. Nem-várt ajándék onnét, ahol a bűvész maszk-parádé erény, sőt éltető tobzódás. Viszont annál meggyőzőbb, ha váratlanul maga a tobzódás lepleződik le, „maszk nélkül” marad. Pontosabban: ha egyik maszk úgy tűnik át a másikba, mintha ezúttal nem fednének, hanem fölfednének. Míg két ing között csupasz a melled - írja Valéry. Ez a pilleszárny-elmozdulás a legrejtelmesebb manőverezés, amit ismerünk. A fogantatás aktusaként nyílik szét, hogy megmártózzék a fényben (teljesség), majd a legtartalmasabb kövületként zárul össze ismét. Törékeny pillanat.
A németalföldi mester, Joos De Momper egyik képén - Kopf-Landschaft - az emberi arc, fej körvonala úgy másolódik rá (szárnycsukódás) egy természeti tájra, mintha egyszerre helyére fordítana vissza egy világot, amelyet azelőtt képtelenek voltunk észrevenni, annyira megszoktuk a fordítottját. Tud arról, hogy a természet mögött is foncsor van, csak meg kell találnunk a rést, amelyen keresztül hunyorítva pillanthatunk magunkra (blende-szűkítés, hogy az élesség lódítsa távolabbra a pillantást) - s akkor már kirajzolódik a látvány, amiben összegeződünk. Merőben új beavatás ez. Hogy részünk legyen benne, nem a természetnek kell elmozdulnia, már csak azért sem, mert úgy van birtokon belül, örökös tanügetésben, hogy az is elég, ha útközben el sem indul. Otthon van, kitárult önelfelejtésben, ami már mindent bekebelez.
Mire várunk? Mire várok? Ülök a barlang előtt és várom, hogy ne tudjak? És ha mégis úgy döntök, hogy a játék, a pokol, a mesterség, a mise szerelmese maradok? Csak útközben lehetsz otthon - hangzik az esti válasz. Csak villanások adatnak és az sem kevés. A művészet de facto elnyűhetetlen, annyira tehetetlen.
Joos De Momper olajfestménye kisméretű - 19x25 cm - s időbe telik, mire a belső arányai észrevétlen kiáramlásba kezdenek. Ez azzal is jár, hogy a látvány megszületésének történetét - az egyiket éppúgy, mint a többit - ugyanazzal a természetességgel tudjuk elfogadni, mint magát a képet. Így lesz bizonyossá - a megcáfolhatatlan bizonyosságok egyikévé -, hogy a mester az 1500-as évek vége felé egy ablakban vagy kertben ül, végre is mindegy, hol, az év egyik nyárutói napján, egyedül. Mindenesetre a tengertől kissé távol, bár mégsem annyira, hogy a nem hallható zúgás ne bélelné ki a délután csendjét.
A mester nem az a típus, akinek gondja volna, hogy bármit is szavakban fogalmazzon meg. Számára pontosan elegendő, hogy érzések és érzékelések lavinája indul meg, egy mindent betöltő omlás, nem is annyira benne, hanem körülötte, és az is kétséges, hogy belőle indult-e. Nem is érdekli. Megtörtént. A pille megmozdította a szárnyát.
A szoba dús kelméi, az ólomüveg-kazetták, a bútor-csend, a sárgaréz csillogás vagy a kert erotikus indázata az alakzatoknak olyan tekervényeibe sodorja bele, melynek a pontjai tetszés szerint köthetők össze, a látvány mégsem távolodik el valami végleges egyetlentől. érthető módon áhítatossá teszi s úgy kezd el járkálni a szobában, a kertben, mintha egy nem látható vízjel térképét is követné. A fénytörésnek kétségkívül ilyenkor leggazdagabb a pompája. Mindent kijelent - mert a fény ilyen rögtönzésekkel szeret játszani - majd a következő pillanatban vagy egyidejűleg egy teljesen más kijelentést ragyogtat föl. És semmi ellentmondás. Sőt hihető, hogy hatalmas egyneműségről van itt szó, csak nincs fitogtatva.
A világ széttördeli magát, mindegyikünknek juttat egy darabot, sőt azzal kecsegtet, hogy e darabnyi jussunk személyes monomániái szerint meséli el magát. S persze mindig másképp ugyanúgy. Személyesen? Mégis: kicsoda, micsoda személyes és miképp? A személyesség olyannyira van, hogy nem tévedhetünk benne. Csupán kisajátítható-e? Vehetjük olyan ajándéknak (végterméknek?), melynek nincs rokon háttere…?
A végtermék csodájával üthetjük agyon az eredet csodáját, csodát a csodával - ahogy a nap fia tenné, gomblyukban piros virággal? Zeusról még tudható volt, hogy kicsoda s mit adhat cserébe Amphitrionnak a csodás éjszakáért. De mit merünk ma tudni Zeusról, hogy elkerüljük a mosolyt? Persze talán jobb, ha nem gondolunk semmit; hanem egyszerűen, mint a cipész, gyakoroljuk a mesterséget. Úgy tűnik, hogy ez a mesterség megvesztegethetetlen emlékező. Talán az egyetlen már? Nehéz elkerülni talpalás közben a gyanút, hogy a cipő egy ládon van. Amit diadallal elfelejtettünk. Ne tévesszen meg bennünket Beckett szabója, aki arra büszke, hogy az elkészült ruha „jobban fest”, mint a világ. Ez nem arra vall, hogy nem emlékezik; éppen hogy azt tudja: nem magányos versenyző; és kihívást fogad el. A művészet, ha igazi, így tesz vallomást.
Tehát késő délután az 1500-as évek vége felé, nyárutó - hogy azért mégis a tényeknél maradjunk, bármennyire szívesen jár is az észkerék. A szóbanforgó városka nincs már, fölitta a mocsár, a tenger ügynöke. Pedáns városka volt, nagy és ismeretlen múlttal s nem maradt ki egyetlen eseményből sem, mely ennek az örökös koncként kezelt földnek osztályrészéül jutott. Különös sérthetetlensége volt, a körön belül maradt kívül. Másutt tűzvész, itt a vörös lobogás fantomjai a falakon. A vérfagyasztó reccsenések és nyiszorgások átverődtek a csatornák és legelőparcellák szorgalmas geometriáján és belekövültek a filozofikusan állongó tehenek szemébe. Osztályrész ez is.
Merész Károly és örököseinek a jogara alatt megélt szép napokat, amikor virágozni lehetett, bár azért ezzel sem élt vissza. Csupán jelenvaló része volt a mesebelien kicsi provinciák - a brabanti hercegség, a flandriai, gelderni, hollandiai és zeelandi grófság, az utrechti apátság - gyanútlan örökkévalóságának. Az ilyen örökkévalóságnak az a sajátossága, hogy - akárcsak egy történelmi hajnaltól a rácsukódó napnyugtáig - hibátlan véglegessé tud lenni.
A gondolatot is megszüli - „valamilyen spanyol” mindig akad hozzá -, hogy a kis provinciák még jobban festenének, ha egy hatalmas, minden ízében egységes állammá zárulnának össze. (Mint a pilleszárny? - kérdezhetnénk alattomosan.) Majd ezúttal is az Istenről volt szó. II. Fülöp tűzzel-vassal áldozott a katolicizmusnak, a nép a protestantizmusnak. Az egyik az inkvizíciót készítette elő, a másik templomokban rombolt és fosztogatott. Ekkor jelent meg a színen a spanyol Alba herceg, a termetre nagy, a magatartásában büszke, a sötét és visszataszító tekintetű, érdes hangú, akit nemcsak a kegyetlenség és színlelés, szószegés és pénzvágy jellemzett, hanem a bigottság is. Bátorságát azonban nem lehetett kétségbevonni, a királynak is visszafelelt, ő maga nem bírt meghódolni. Saját bevallása szerint néhány hónap alatt tizennyolcezer embert küldött vérpadra. Szerette a kék színt. Hetvennégy évet élt. Műve azonban nem bizonyult tartósnak, a hasonlóképpen bátor hollandus vízi geusek (koldusok) szétrombolták.
Hét provincia protestáns maradt, majd egy részük Isten ürügyén a fejedelmükként tisztelt Móric orániai herceggel hasonlott meg - a gomaristák (türelmetlenek) az arminiánusokkal (szabadabban gondolkodók). pártját fogta, az ellenzék egyik vezérét halálra, a másikat élethossziglani fogságra ítélte. Máskülönben az ország jólétnek örvendett, ipar, kereskedelem, hajózás, halászat úgy virágoztak, mint soha azelőtt. S mivel Isten ügyében is megvolt már a győztes, nem volt tovább akadálya a nagylelkű és emelkedett türelemnek. Az ország becsült menedékhellyé válhatott Európában, a művészet, tudomány és különösen a festészet otthonává. Az amszterdami könyvkiadás nagy fontosságra emelkedett (Elzevir kiadásai, például). Móric herceg hatvannyolc éves korában agglegényként halt meg, az uralkodásban öccse, Frigyes Henrik követte. Mindketten az arany és barna színt szerették. Művüket hamarosan a nagy munkaerejű Vitt János raadpensionárius koronázta meg, majd széles látókörével sikerrel aláásta. Látnokként a tengerben bízott, a hajók hatalmában, mint Anglia. A merész versengésre először csak dicső vereségekkel fizetett rá (Cromwell tett rá pecsétet). Később, mikor a pompában dúskáló kaján XIV. Lajos orvul megtámadta, már nemcsak a háborúk kemény eleganciája mocskolódott be, hanem a kétségbeesett védekezés mesterművét is megérlelte. ellenféllel; a francia király - még okosabban - lefizette az angol királyt, újra megtámadta a raadpensionariust és kegyetlen bosszút állt az illetéktelen nagyravágyásért. Csak mikor a tenger nem válogatott az áldozatok között, a nép megrémült a saját hősiességétől s úgy döntött, hogy árulás történt.
Az amszterdami Rijksmuseum titkai | Egy titkos ajtó és az Éjjeli őrjárat
Történet ez? A városka, mely nincs már, mindenképpen eleme, alkatrésze annak a 19x25 cm-es „Öl auf Leinwand”-nak, mely a századok rendjét tekintve az 1980-as években egy baseli Privatsammlung miniatűr darabja. Népvándorlás, történet-vándorlás, képvándorlás - lehetne szójáték is. De végülis mi folyik itt? És folyik-e egyáltalán vagy csak himbálódzva pulzál, mint a kikötött ladik? (csikli - ahogy mifelénk mondják). Van egy szép francia képes kifejezés, je vais aux pieux - megyek a cölöpökhöz, ahová a bárkát kikötik. Azaz, megyek aludni. Aludni miből hová? Hol történek? Esti kérdések ezek is.
Mondják, hogy Platón barlangjának falán feltehetően nem a múlandó részletek divatbemutatója zajlik, sokkal inkább az egész arc fel-felbukkanása, az Égi Diva leplezetlen vonulása - a mai és mindenkori részletek hiánytalan találkozójaként. Ó, nem pusztul el semmi. Nem lenni, illetve nem lenni többé, ez a kemény dió. Vagy a pille hatalmas misztifikációja ez is? Minden lehetséges? Jószerivel akkor sem tévedünk, ha tévedünk? Mindig van újabb emelet, ahonnét más a kilátás? Mindenesetre nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy a tengert mindenütt lássuk. Kell legyen egy arc, mely megfelel a világ minden nevének - írja Éluard. Az őszinte poéták ilyen falovat tolnak maguk előtt, hogy belopják magukat az igazság városába.
Halálos ágyán éppen a határfeltételek kérdésével kezdjen el újra foglalkozni? Kosztolányinak egyszer sikerült rápillantania a hajnali égre s csak akkor válhatott ő is „különös hírmondóvá”: Nagy Úr vendége voltam. Nem így a történet-mesélők és próza-fabrikálók. Ne átalljuk bevallani, ők egy megfontolt káosz Livingstone-jai. Ha belekezdenek, munkájuk aprólékos, mint a természeté s hasonlóképpen ők is a dolgok origójánál kénytelenek letenni az alapkövet. S noha figyelmeztetik egymást (Broch), hogy „nem lehet minden darabot kézbe venni”, a sunyi feladat olyan erős, hogy meg kell térniük Bangveolóba, ahol majd várja őket a vérhas. Nekik így jön meg a tél, Kedves Olvasó. Így asztali értekezésünktől sem várható több; hiszen nem tudhat repülni.
A városka pontosabban betájolható helyét Boxtellel és ’S Hertogenbosch-sal lehetne egyvonalba tenni, körülbelül középtájon a Rajna-Maas mély tölcsértorkolata és a limburgi, észak-brabanti mocsaras völgyvidék között. Szeretjük ezeket a számunkra idegenül csengő helyiségneveket. Szinte még fokozottabban közvetítik azt a bensőséges gazdagságot, amiből a világ olyan ismerősen felépül, bárhol. Az lenne a rendhagyó, ha tévednénk.
A hely és a táj kései megítélésünk szerint is méltó választás volt egy olyan település számára, mely eleve visszavonulásra rendezkedett be. Alkalmas arra, hogy ne hatódjon meg magától és a figyelmét kifelé fordítsa. Gyűjt és átereszt, hangtalan tanú. Nyitottsága rejtett, mint a virágállatoké, étvágya mozdulatlan. Ismerjük jól az ilyen településeket. Lezúgnak körülöttük a korok, az utas átutazik rajtuk, és azzal a foszlányos tűnődéssel hagyja el a határjelző táblát, hogy vajon miképp élnek itt az emberek, kövek, utcák, kertecskék, mikor olyan meggyőzően nem élnek. Tűnődsz rajta, elfelejted, majd valahol újra felbukkan a kép - mintha csakugyan vándorolnának valamilyen öröknaptár menetrendje szerint. Például Pannoniában, a völgységi járásban - ha mond ez valamit. Eperfás útkanyarulat, gyalogmódra metszett szőlőkultúrák (a rézsűkön iszapfogó gödrök a pászták között), göcsörtös gyümölcsösök, bádog Krisztus a vadzabban. Egy valahai szőlőprés faalkotmányt befut az örökzöld, lépcsőzetes szerkezet a vegetáció alatt, mint az aztékok templomai, odább a Nagy Tavon túl. Befúj alája a szél s ilyenkor - akár egy levélfüzérrel földíszített áldozati ló-monstrum az aranykor mitológiájából - egyhelyben zizeg, csapódik, horkantva ...
A szemöldökíve szóval alkotott példamondatok segítenek megérteni a magyar szó helyes használatát, és bemutatják, hogyan alkalmazható a mindennapi beszédben vagy írásban.
- A szép szemöldökíve volt az első dolog, amire felfigyeltem, amikor megpillantottam őt a szoba túloldalán.
- Az orvos gondosan vizsgálta a beteg szemöldökívét, hogy meghatározza a sérülés mértékét.
- A sminkesznőnek óvatosnak kellett lennie, amikor korrigálta az ügyfele szemöldökívét, hogy elkerülje a fájdalmat.
- A férfi dús szemöldökíve adott neki egy kicsit megközelíthetetlen kinézetet.
- Az ápolónő finoman törölgette a beteg homlokát és szemöldökívét, hogy megnyugtassa őt.
- A művész részletesen tanulmányozta az emberi arcot, beleértve a szemöldökívet is, hogy hitelesebb portrékat készítsen.
- Az újszülött szemöldökíve még nem volt teljesen kialakult, de az anya már most imádta gyermekének minden vonását.
- A plasztikai sebész segített a páciensnek abban, hogy átalakítsa szemöldökívét, hogy jobban illeszkedjen arcának kontúrjához.
- A fotós különös hangsúlyt fektetett arra, hogy megörökítse a modell szemöldökívét, mert az adta az arcának egyediségét.
- Az orvostanhallgatók tanulmányozták a szemöldökív anatómiáját, hogy jobban megértsék annak fontosságát az emberi arcban.
- A kozmetikus odafigyelt arra, hogy a szemöldökívet pontosan formázza, hogy az ügyfélnek tökéletes sminkje legyen.
- Az antropológus vizsgálta a különböző etnikai csoportok szemöldökívét, hogy jobban megértse az emberi arc változatosságát.
A kapcsolódó kifejezések olyan fogalmakat mutatnak be, amelyek logikailag vagy tematikusan kapcsolódnak a szemöldökíve szóhoz, segítve a mélyebb megértést.
- homlok
- arc
- vonal
- forma
- ív
- görbe
- szög
- csont
- bőr
- szőrzet
- kontúr
- ábra
- rajz
- anatómia
- fej
- koponya
- elülső
- oldalsó
- felül
- alul
- pont
- vonal
- körvonal
- porc
- ízület
- agy
- szem
- orr
- ajak
- fül
- izom
- ideg
- véredény
- erek
- szőr
- szál
- alak
- méret
- arány
szemöldökíve
Összetett szó, a következő szavakból áll: szemöldök (főnév) + ív (főnév). A szemöldökíve szó helyes elválasztása: szem-öl-dök-íve. A szemöldökíve szó 11 betűből áll, de csak 9 egyedi karaktert tartalmaz, magánhangzók száma 5 db, mássalhangzók száma 6 db, 8 szinonimáját ismerjük.