A Szent Szellem világméretű kiáradása a 20. század elején új fejezetet nyitott az Egyház helyreállításában. A pünkösdi megtapasztalás révén a kereszténység mennyei erőt kapott az evangélium hirdetésére, és megújult várakozással készülhetett a Vőlegényel, Jézus Krisztussal való találkozásra. Ennek az eseménynek egyik fő jellegzetessége az volt, hogy a kegyelmi ajándékok - az úgynevezett karizmák, mint amilyenek a prófétálás, a látomások és álmok útján is érkező kijelentések, a gyógyulások, a csodák és a nyelveken szólás - teljes számban működni kezdtek az Egyházban.
Jóllehet a pünkösdi tűz egy-két évtized leforgása alatt a világon mindenütt elterjedt, a tradicionális egyházakban hosszú ideig megvetéssel néztek az „új” jelenség képviselőire; az említett szellemi megnyilvánulásokat szinte kizárólag az egyre-másra alakuló pünkösdi közösségekben és felekezetekben tekintették kívánatosaknak. Ez a kép az ötvenes években kezdett megváltozni, amikor a hagyományos egyházakban több lelkész is Szent Szellem-keresztséget nyert, és elkezdett nyelveken szólni. Dennis Bennett, egy kaliforniai episzkopális lelkész esete révén a jelenség széles publicitást kapott; ezzel a Szent Szellem globális kitöltetése a második fázisába lépett.
A karizmatikus mozgalomnak nevezett második nagy hullám során a tradicionális egyházakban élő hívők nagy tömegei már nem soroltak át a pünkösdi táborba, hanem független közösségeket alapítottak, illetve ilyenekhez csatlakoztak, vagy pedig megmaradtak anyafelekezetükben, és szellemi megtapasztalásaikat ott élték meg és hirdették. Az utóbbi esetben azonban kikerülhetetlenül fölmerült a kérdés: hogyan lehet értelmezni a szellemi ajándékokat és a karizmatikus keresztény életvitelt az adott egyház tanításainak és tradícióinak fényében? Jézus két példázattal is megvilágította (Mt 9:16-17), hogy a Szent Szellem friss látogatása nem minden esetben hoz áldást. Ha az új bort régi tömlőkbe töltik, illetve ha ócska ruhákra vetnek új foltot, annak szakadás lesz a következménye. A karizmáknak látványos démonikus utánzatai is léteznek, amelyekről a Biblia a hazugság jeleiről és csodáiról beszél.
Mint hogy a történelmi felekezetek közül a tradíció és az egyházi tanok tekintélye a kereszténység legnépesebb szegmensét adó római katolicizmusban a legerősebb - valójában a Szentíráséval egyenértékű -, a problémakört ebben a cikkben a katolikus karizmatikus mozgalomra vonatkozóan vizsgáljuk. Megtervezett spontaneitásra törekedve az egyházpolitikai megfontolások hívódtak elő az Egyházban, és a II. vatikáni zsinat előtt/után megindult folyamatok középpontjába a nyitottság és a karizmatikus ajándékok általánosabb elfogadása került.
Az események az újkori pünkösdi és karizmatikus ébredés kiindulópontján, az Egyesült Államokban kezdődtek Pittsburghben. Egy katolikus rendi egyetem két laikus előadója Szent Szellem-keresztséget nyert egy főleg presbiteriánusok és episzkopálisok látogatta karizmatikus ima-összejövetelen, és a megtapasztalás a környezetükben is terjedni kezdett. Ami a helyszínt illeti, érdekes folytonosság mutatkozik az úgynevezett „gyógyító ébredés” és a katolikus karizmatikus mozgalom között, ugyanis 1948 óta Pittsburgh volt Kathryn Kuhlman szolgálati bázisa. Kuhlman felekezetközi istentiszteleteket tartott, amelyek katolikus egyházi személyeket is vonzottak. Másrészt ő maga is látogatást tett Rómában, ahol VI. Pál személyes audiencián gratulált neki, és buzdította, hogy munkáját jól végezze.
A mozgalomba hamarosan két másik katolikus egyetem is bekapcsolódott, és több nagy példányszámú katolikus újság is foglalkozott a témával. Az USA-ban főleg imacsoportok formájában folyt a megújulás, amely először Kanadában, majd Latin-Amerikában terjedt tovább. 1971-re már több mint tíz országban vert gyökeret, és Európában is megjelent két helyen, Belgiumban és Rómában. A római karizmatikus imacsoport nagyrészt a világ minden tájáról érkezett papokból és apácákból állt, akik hazájukban vagy missziós területükön továbbterjesztették a mozgalmat. 1972 végén a mozgalom vezetői nemzetközi kommunikációs hivatalt hoztak létre az Egyesült Államokban, amely Ralph Martin irányításával működött. 1975-ben Rómában tartott nemzetközi kongresszust; a 1975-öt VI. Pál szent évvé nyilvánította. 1976-ban a kommunikációs központ Belgiumba költözött Suenens bíborossal fenntartott együttműködés miatt. 1981-től, amikor a szervezet továbbköltözött Rómába, a Nemzetközi Karizmatikus Katolikus Megújulás Hivatala nevet vette fel, és a nemzetközi konferenciák már itt zajlottak, több mint száz ország részvételével.
A mozgalomról beszámoló első két könyv - a Katolikus pünkösdiek (1969) és a Pünkösdi mozgalom a katolikus egyházban (1971) - címe jól mutatja, hogy a mozgalmat kezdetben katolikus pünkösdizmusként írták le. Később terjedt el a „katolikus karizmatikus megújulás” kifejezés, hangsúlyozva, hogy a pünkösdi és karizmatikus ébredések a katolikus egyházon belül is lezajlottak. David du Plessis, a klasszikus pünkösdi háttérrel rendelkező vezető, bátorította a katolikusokat, hogy a pünkösdi megtapasztalást saját tradíciójukon belül éljék meg. A katolikus karizmatikus mozgalom vezetői kezdetektől fogva meghívják a pünkösdi és protestáns karizmatikus vezetőket konferenciáikra, ezzel jelezve a közösséghez tartozást. A Kansas City-i ökumenikus konferencia 1977-ben több mint 50 ezer résztvevővel a mozgalom új egységét ígérte az Egyházban.
Ugyanakkor a katolikus karizmatikus mozgalom több egyedi sajátossággal rendelkezik, amelyek alapján sok újpünkösdi keresztény kétségbe vonja a mozgalom hitelességét. Ilyen például a tradíció tiszteletének fennmaradása; a katolikusok a Szentírás fényén túl a tradíció fényét is figyelembe veszik. Teológiájuk szerint a római egyház tanítói hivatala a bibliai kijelentéssel egyenértékű tekintélyt képvisel, így a Szent Szellem szerepe is módosul: csodáival a bibliai kijelentés mellett szükségszerűen az egyházi tanításokról is bizonyságot tesz. A katolikus karizmatikus mozgalomban a szakramentális teológia meghatározó maradt: a szentségek kegyelemközvetítő szerepében hisznek, és fenntartják, hogy a Szent Szellem-keresztség a csecsemőkeresztség és a bérmálás keretében történt meg. Így a szakramentumos „Szent Szellem-keresztség” elkülönül a „pünkösditől” - a Szent Szellem befogadása már az elsőnél megtörtént, de ereje és ajándékai csak a második bevezetésnél jelennek meg.
Más teológusok az ősi értelmezéshez igazodva a karizmatikus megnyilvánulásokban a Szent Szellem egy újabb kitöltetését látják, de ezt az irányt is a bevezető szakramentumokhoz kötik. A karizmák megszűnésének avasztoni elméletét azzal kívánták feloldani, hogy a misztikus tradíció csodatevő szentjei révén a szellemi ajándékok minden korban működtek. A katolikus karizmatikus mozgalom sajátossága az oltáriszentség karizmatikus jellegű, látványos imádása, amely gyakran az „ébredési összejövetelek”, a „csendesnapok” vagy konferenciák csúcspontját jelenti. A nagy imacsoportos rendezvényeken a prelátusok, püspökök és a papok százainak közreműködése erőteljes hatást gyakorol a jelenlévőkre.
A katolikus karizmatikus mozgalom megújult életereje mellett a Mária-kultusz is új értelmezést kap: az Isten Szelleme beárnyékolta őt, és a hívők Máriában a Szent Szellemmel betöltött modelljét látták. A római egyházban a csodák gyakran a Mária-kultuszhoz kapcsolódnak, és az apostoli‑istentiszteleti eseményeken a Mária és más szentek közbenjárásáért való könyörgés is megjelenik. A mozgalom során a nyilvános imádkozás és a zarándoklatok során a Mária-tisztelet új formái jelentek meg, amelyeket a Szent Szellemmel betöltött hívő életének megnyilvánulásaként értelmeztek.
„Elküldöm anyámat” - ezt a kifejezést egy jugoszláv karizmatikus klierekus Tomislav Vlasic kapcsán emelik ki, aki 1981-ben Rómában egy nemzetközi vezetői összejövetelen vett részt. Vlasic arra kérte a vezetőket, hogy együtt imádkozzanak az egyház gyógyulásáért, és Emilien Tardif próféciája erősítette: „Ne félj! Elküldöm hozzátok az anyámat.” Ezzel jelképezve a Mária-kultusz és a karizmatikus megújulás összefonódását. A reformáció óta három zsinat mutatta a római egyház szemléletváltását: a Tridentin Zsinat megerősítette a hagyomány és a szentségek fontosságát; az I. Vatikáni Zsinat a pápa tévedhetetlenségét hirdette; a II. Vatikáni Zsinat pedig stratégiaváltást hozott, amely lehetővé tette a katolikus karizmatikus megújulás fokozatos elfogadását.
A II. vatikáni zsinat olyan irányelveket fogalmazott meg, amelyek elősegítették a karizmatikus ajándékok általánosabb szerepvállalását: 1) aktív részvétel ökumenikus mozgalomban, 2) a karizmatikus ajándékok alapvető fontossága, és 3) a laikus hívők bevonása a mozgalom formálásába. Ugyanakkor ezek a határozatok hosszú távon antiklerikális hullámokat váltottak ki, és sok vallási üldözött keresett menedéket, ahol további bibliai ébredések kezdődtek. A 1960-as évek barátságos irányváltásával azonban a katolicizmus úgy hatott a karizmatikus mozgalomra, hogy beépítette annak elemeit anélkül, hogy visszavonta volna korábbi zsinati dekrétumait. A katolikus karizmatikus mozgalom tehát megkülönböztető módon ötvözi a hagyományos katolikus tanításokat a szellemi ajándékok megnyilvánulásaival.
tags: #gillette #karizmatikus #noha