Fiatal, de már iparművész, divattervező, márkatulajdonos és anyuka. 2017 óta gyöngyfűző népi iparművész vagy, csipkekészítő tanfolyamot is végeztél, emellett ruhákat tervezel, divatbemutatókat szervezel, illetve van egy saját márkád, a GESZ. Nagyon vegyesen. A gyöngyfűzés volt az első szerelmed, ez vonzott be a népművészetbe. Emellett régóta álmodoztam arról, hogy egyszer divattervező leszek, de csak azt tudtam, hogy szeretnék ruhákat készíteni, a stílussal kapcsolatban még nem voltak ötleteim.
Mindeközben jártam varrótanfolyamokra is, nem sokkal később pedig megtaláltam a Budapesti Divatiskolát, ahol komolyan tanulhattam a tervezésről. Itt már kezdett körvonalazódni, hogy szeretném „összegyúrni” a gyöngyöt és a ruhakészítést, csak a kettő közti kapocs hiányzott még. És ekkor jött a csipkekészítés: elvégeztem a Hagyományok Háza tanfolyamát. Ezután végre azt éreztem, hogy a gyöngy, a hímzés és a ruha kerek egészet alkot. Ez 2019 környékén történt. Mindenképpen.
Olyan ruhákat és kiegészítőket szeretnék készíteni, amiket nemcsak ünnepeken, de a mindennapi életben, akár egy munkahelyen is lehet hordani, mert jól mutatnak, és nem zavaróan díszesek. Kiskoromban a keresztszüleimtől kaptam egy hercegnős újságot. A húgommal szokásunkká vált ebből kirajzolgatni a ruhákat, de sosem csak átmásoltuk, hanem kiszíneztük, majd tovább is díszítettük őket. Aztán jött a Barbie-korszak, amikor a babáimra varrtam ruhákat. Innen már csak egy lépés volt, hogy a testvéreimnek készítsek ezt-azt, hogy legyen miben játszani, bohóckodni.
A testvéreid „közreműködése” mellett a szüleidnek is nagy szerepe volt a szakmai alakulásodban - nyilatkoztad egyszer. Igen, ezzel nem volt gond. Nyilván felmerült, vajon fel tudok-e emelkedni szakmai színvonalra, vagy megrekedek hobbiszinten. De összességében az volt az első reakció, hogy próbáljuk meg, és ha nem működik, még mindig elkezdhetek mással foglalkozni.
Jó kérdés. Éles váltás, de valószínűleg az egészségügyben helyezkednék el mint csecsemő- és kisgyermekgondozó. A segítségnyújtás különleges helyet foglal el a szívemben, ráadásul nagy családból származom, ahol én vagyok a legidősebb testvér. Három sajátod is van. Ez nem is kérdés. Eggyel ellavíroztam, még kettőnél is beszorítottam az időmbe, de a harmadiknál kénytelen voltam egy kis szünetet elrendelni magamnak. Nem akarom, hogy a család kárára menjen, hogy mással foglalkozom, így mostanában csak néhány megrendelést vállalok. Számomra a munka szerelem is. Mostanában az esti óráimat tudom tervezéssel tölteni, de inkább beáldozom ezt az időt. Anyagi szempontból nem mindig. Vannak időszakok, amikor nagyon sok a megkeresés, máskor viszont jó ideig nem jön senki. Ráadásul itt hosszú folyamatokról van szó. Ahhoz, hogy egy ruhadarab „hithű” legyen, és tényleg a hagyományainkat képviselje, fontos utánanézni a háttérnek is. Hogyan lehet használni és továbbépíteni egy-egy motívumot? És akkor még csak a tervezésről beszéltünk. Egy hímzés nem két perc alatt készül el, a varrásról nem is szólva. Rengeteg munkaórám van egy termékben. Anyagilag nem feltétlenül éri meg, de számomra ez hivatás. Azt szeretném, hogy viseljék a ruháimat, és népszerűsítsem a népművészetet.
Említetted, hogy utána szoktál nézni a minták eredetének. A ruháid tulajdonképpen több évszázados hagyományokat menekítenek át a 21. századba. Nem mondom, hogy nincs tere az újításnak, de azért bizonyos alapokat nem szabad, nem illik szétszedni. Vallom, hogy a népművészet attól népművészet, hogy a nép formálta. Tehát nincs olyan, hogy valaminek pontosan így vagy úgy kell kinéznie. A hagyomány pont attól élhető, hogy magunkra formáljuk, a sajátunkká tesszük. Magam is gyakran eltérek egy-egy tájegység hagyományos színeitől, mert előbb felveszek egy pink felsőt, mint a tipikus piros-zöld-kék kombinációt, amivel általában összekapcsoljuk a népviseleteket.
A Junior Prima olyan távoli volt nekem, mint a Nobel-díj a tudósoknak, így csak később tudatosult bennem, hogy ez velem történik. Hatalmas elismerés és öröm, hogy a munkámat méltónak érezték arra, hogy kiemeljék. Az anyagi támogatás pedig nagyon nagyot tud lökni egy-egy vállalkozáson. Egyébként még most sem igazán fogom fel. Mesélsz kicsit a márkádról? A GESZ-t komplexnek álmodtam meg, hogy benne legyen a gyöngyfűzés, a tervezés és a hímzés is. A divatiskola megmutatta, hogyan tudom eladhatóan ötvözni ezeket. Két kategóriába sorolnám a termékeimet: az egyikbe a bármikor felvehető, szinte fillérekért elérhető darabok tartoznak - elsősorban ezeken keresztül szeretném terjeszteni a hagyományt. A másik az ünnepi vonal: esküvői, keresztelői vagy fellépőruhák. De mással is kísérleteztem, például babaruhákkal.
Általában félünk a hímzésektől, hiszen könnyen koszolódnak, ami a babáknál hatványozott veszélyt jelent. Leginkább a tizenöt-tizennyolc éves korosztályból. Szeretem a stílusukat, klassz és kreatív dolgokat találnak ki. Például a jelenlegi „sztárunkat”, ami szerintem sosem fog kimenni a divatból, a gömbölyű, gyöngyös kulcstartót nekik köszönhetem. Az adta az ötletet, hogy mindenre fellógatják az apróságaikat: táskára, kabátra. A kínálatodban csak női ruhák és kiegészítők szerepelnek. De, próbálkoztam is hímzett nyakkendőkkel. A rokonaimnak készítettem néhányat karácsonyra, hogy lássam, ki mennyire hordaná szívesen. Sajnos nem voltak kimondottan pozitívak a visszajelzések.
A kollekcióid divatbemutatókon debütálnak. Amikor megszületett az ötlet, a terjesztés volt a fő célom. Pesten rengeteg ilyen lehetőség van - én magam is sok népművészeti bemutatón jártam -, de vidéken sokaknak az is kérdés, pontosan mit takar a divatbemutató szó. Úgy éreztem, tartozom annyival a falumnak és az embereknek, akik támogattak, hogy visszaadjak valamit abból, amit kaptam tőlük. Ezért megpróbáltam összevonni a Tápió-vidéket, és divatbemutatót szervezni nekik, ahol nemcsak velem és a munkáimmal ismerkedhetnek meg, de tehetséges pályakezdőkkel is. Velük együtt létre tudtunk hozni egy teljes műsort. A szünetekben és a bemutató végén vásárolhattak is tőlünk az érdeklődők. Ez volt az első Őszirózsa-estünk, azóta jó páron túl vagyunk.
Mostanában próbálunk még több szakmát bevonni. A következő kollekciód az ötödik. Mivel félúton vagyunk a kerek tízes felé, szeretném a modelljeimet is megünnepelni, akik már öt éve kitartanak mellettem. Nem hivatásos modellek, pusztán barátságból segítenek nekem. Az új kollekció nekik is szól. Minden lányt megkérdeztem, mi tetszik neki, milyen színeket szeret, és ez alapján készítem el a ruháikat, amiket így igazán a sajátjuknak érezhetnek majd, hiszen az ő ízlésüket fogja tükrözni. Éppen ezért a kínálat nem lesz a hagyományos értelemben összefüggő. Magamat a hímzésen keresztül szeretném belecsempészni a koncepcióba, aminek most a szlovák vonalát választottam - ez teljesen más irány az eddigiekhez képest, igazából kísérlet. Még annyit tehetek hozzá, hogy a túldíszítettség felé is kikacsintunk, ami enyhe barokkos jelleget kölcsönöz a ruháknak.
Eredetileg meg akartam kérdezni: előfordul, hogy tervezés közben egy konkrét ember jár a fejedben, akinek a készülő darab szól? Nem tudok elvonatkoztatni attól, akire készül a ruha. Nagyon személytelen, ha abban a szellemben dolgozom, hogy majd megnézzük, kinek áll jól. Nekem fontos, hogy amit készítek, a viselőjét is tükrözze. A modelljeimmel persze könnyű dolgom van, hiszen a barátnőim, tudom, kik ők, ismerem a stílusukat, és akár tervezés közben is kérhetek tőlük visszajelzést. Arra törekszem, hogy szeressenék a ruhákat, kapcsolódjanak hozzájuk, akarják megmutatni őket. Sokat gondolkodtam rajta, de nem megy. Mindenkit biztatok, hogy úgy gyönyörű, ahogy van, és úgy öltöztetem fel, hogy még inkább annak érezze magát. Magammal ezt még nem tudom megtenni, de rajta vagyok az ügyön. Igen. Egy kis bátorság is szükséges ahhoz, hogy az emberek ki merjenek próbálni valamit, ami elüt a megszokottól. De én bizakodom.
Szerintem a szokatlantól való félelmen kívül is van egy gát az emberekben. Csak azt tudom elmondani, bennem mi okozta. Szeretjük a szép dolgokat, de azért nem biztos, hogy jólesik, ha mindennap megbámulnak amiatt, mert valami kirívóan különleges van rajtunk. Ha az ember felvesz egy szép ruhát, másképp viselkedik, kihúzza magát, büszke. A népművészet esetében talán még nagyobb szükség van arra a bizonyos kiállásra. Szerintem egyébként sokaknak tetszenek az ilyen ruhák, de csak annyira, hogy megnézik, megcsodálják, aztán lerakják. Ezt nem kéne szégyellnünk. Fontos, hogy büszkék legyünk arra, hogy magyarok vagyunk - ezt természetesen politikai felhangoktól mentesen mondom. Gyönyörű dolog, egy erős múltam, amely tovább él velem, ahogy megszületik a kislányom, ahogy az édesanyjának szólít. A tanárnőm nemrég Kínában járt, ahol mindenkit lenyűgöztek a gyönyörű hímzések, és halomra vásároltak őket. A magyarok nem értették, ekkora sikerük még sehol nem volt. A különbség az, hogy az ottaniak a hagyománytisztelet jegyében nőttek fel. Talán ezért is van, hogy külföldön sokszor jobban értékelik azt, ami a miénk. Nekem is vannak kinti üzleti kapcsolataim, kapok megrendeléseket Angliából, Hollandiából és Olaszországból. A brit ladyk például odavannak a népi nyakláncokért, és még csak nem is a modernebbekről beszélek, hanem az igazán hagyományos nyakbavetőkről. Nem okoz nekik problémát, hogy felvegyék őket egy teadélutánra. Nekünk igen, mert szeretjük azt mutatni, hogy követjük a trendeket, hogy tudjuk, mi a divat. A 18-19. században divatközpont voltunk. Mai fejjel furcsa belegondolni, hogy Párizsból jártak hozzánk vert csipkéért és hímzésekért. Miért ne hozhatnánk vissza? Újra elérhetnénk, hogy legyen hazai népi divat, ami olyan különleges, hogy idejönnek érte a külföldiek. Inspiráció szempontjából A szépség és a szörnyeteg francia változata.
