Harry Harlow a 20. század pszichológusa volt, kutatásai fő céljának azt tűzte ki, hogy megfejtse, hogyan alakítanak ki a kisbabák kötődést az anyjukkal. Harlow ellentmondásos és vitatott kísérleteinek kellemetlen következményei sok kölyökrézuszmajmot érintettek. A végén persze azért kiderült: az anyákban még mindig a szeretet a vonzóbb, nem elég az, hogy simán csak enni adnak.
Harlow volt az egyik első pszichológus, aki tudományosan vizsgálni akarta az emberi vonzalom és szeretet mikéntjét. Az 1950-1960-as években volt igazán aktív, pont akkor, amikor az Egyesült Államokban a pszichológiai kutatások területét a behavioristák és a pszichoanalitikusok uralták - ezek a nézetek azt vallották, hogy a csecsemők csak azért kötődnek az anyjukhoz, mert az táplálékot ad nekik. A szociális-kognitív vonalon mozgó pszichológusok, mint Harlow, velük ellentétben azzal érveltek, hogy a behaviorista narratíva figyelmen kívül hagy olyan aspektusokat, mint a szociális kapcsolatok; a szeretet fontossága; vagy a kényelem, amelyek összetevők a kognitív nézet alapján elengedhetetlenek, a behavioristák szerint viszont szükségtelenek voltak az egészséges fejlődéshez.
Sok nagyobb nevű pszichológus ekkor azt tanácsolta a szülőknek, hogy ne öleljék meg a gyerekeket, ne reagáljanak a sírásra, hiszen, mint ahogy a behaviorizmus megalapítója, John B. Watson viselkedéskutató fogalmazott: „Amikor megpróbálja megsimogatni a gyermekét, ne feledje, hogy az anyai szeretet veszélyes eszköz.” Szó, mi szó, a 20. század elején számos pszichológus gondolta úgy, hogy a gyerek iránti érzelemkifejezés igazából csak szentimentális gesztus, valódi fejlődési célt azonban nem szolgál: a gyereket csak szeretetfüggővé, betegessé teszi, felnőttkori pszichés problémákat okoz neki. A behaviorista szemlélet arra ösztönözte a kutatókat, hogy csak megfigyelhető és mérhető viselkedéseket tanulmányozzanak - és itt jött képbe Harry Harlow az ő híres-hírhedt majmaival, hogy megkérdőzze ezt a logikát.
A kérdés további vizsgálata céljából wisconsini laborjában Harlow kölyökrézuszmajmokkal kezdett kísérletsorozatba. De ki az a Harry Harlow?
Harry Harlow 1905-ben született Harry Israelként az iowai Fairfieldben. Életrajzírója, Deborah Blum könyve szerint gyerekkora nagy részét testvérének, Delmernek a betegsége határozta meg, amiről később Harlow azt mondta: „Nincsenek emlékeim a részleges anyai elválásról. Ez a nélkülözés könnyen vezet a serdülők és a felnőttek emésztő magányához.”
Harlow ezután több mint 20 éven át dolgozott a Wisconsini Egyetemen, mire 1957-ben kísérletbe kezdett a bébirézuszmajmokkal. Mint a későbbi feljegyzések tartják róla, ironikus módon bár a szeretet kutatása volt a célja, valójában ő maga sosem találta meg azokat a stabil kapcsolatokat, amelyeket kutatott. Kifejezetten szarkasztikus, soviniszta és kegyetlen ember hírében állt, aki első feleségének halála után újraházasodott, de el is vált végül, majd az alkohol felé fordult.
A vonzalom alapvető természete
Harlow kutatásainak alaptétele az volt, hogy a pszichológia kevés figyelmet szentel „a szerelem, szeretet kísérleti kutatásának”. Ebben az időben a megfigyelések nagyrészt anekdotikus jellegűek voltak, mint Harlow fogalmazott: „A kísérletezés hiánya miatt a vonzalom alapvető természetére vonatkozó elméletek a megfigyelés, az intuíció és a találgatás szintjén ragadtak.”
Bár sok szeretetelmélet létezett, ezek mind úgy vélték a már említett behavioristákkal együtt, hogy az anya és gyermeke közötti legkorábbi kötődés csupán egy eszköz a gyermek számára a táplálékszerzés érdekében. Harlow ezt ellenezte, mondván, ez nem lehet a jó álláspont az anya-gyerek kötődés megmagyarázására.
Harlow első kísérleteiben néhány kölyökmajmot nevelt fel teljes elszigeteltségben. A kísérlet eredményei szerint az elszigetelt majmok megsebezték magukat, idegesen járkáltak a ketrecükben, nem értették, mi történik körülöttük. Amikor más majmokkal zárták össze őket, nem tudták, hogyan viselkedjenek egymással, néhányan pedig egyszerűen abbahagyták az evést, majd elpusztultak.
Drótpótmajom
Harlow azonban azt figyelte meg, hogy a majmok minden helyzetben ragaszkodtak a mellettük vagy rajtuk lévő textilekhez. A pszichológus ezért kidolgozta a tanulmány következő szakaszát, egy olyan kísérletet, amelyben a kismajmokat „helyettesítő anyák” mellé rakta. Az egyik pótanya egyszerű drótból készült, a másikra ruhadarabokat rakott. Aztán a kísérletet megcsavarta azzal, hogy néha a drótanyára, néha a ruhásra rakott tejesüveget, hogy megnézze: valóban az étel számít-e a kölyökmajmoknál.
Mint a kísérletben Harlow megfigyelte, amikor a drótanyának volt teje, a majmok odamentek hozzá enni, majd visszatértek a textilt viselő pótanyához. Ha pedig a szövetpótanyánál volt a tej, a majmok teljesen figyelmen kívül hagyták a drótból készültet.
A kísérletben azt is megfigyelték, hogy a pótanyák jelenléte a majmok önbizalmát is befolyásolta. Ha az állatoknak úgy kellett felfedezniük egy új szobát, hogy az álanyjuk benne volt, akkor örömmel néztek körbe az új helyen: ha viszont nem volt ott, a kölykök pánikolni kezdtek, féltek és sírtak.
Harlow számára pedig ezzel beigazolódott, hogy a természetes anyjuktól leválasztott majomkölykök jobb híján a puha, nyugtató anyagból készült pótanyával töltötték ki az igazi anyjuk hiányának helyét. A pszichológus arra a következtetésre jutott, hogy a szeretet az elsődleges erő a közelség iránti igény után. Megállapította azt is, hogy azok a majmok, amelyek társaikkal és anyával nőttek fel, könnyen érintkeztek másokkal; a ruhás pótanyák melletti majmok is érintkeztek, de ennek megszokása több időbe telt náluk; a pótanyával igen, de társakkal nem bíró majmok agresszívak és félősek voltak; a sem anyával, sem társakkal nem rendelkező majmoknak pedig egyáltalán nem voltak szociális készségeik.
Mire jutott akkor Harlow? Harlow kísérletei azt bizonyították, hogy elegendő érintkezés esetén az emberi csecsemők a társadalom jól alkalmazkodó tagjaivá válhatnak. Enélkül viszont fennállhat a szociális alkalmatlanság, az agresszió és a félelem veszélye. Harlow ezzel megcáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a szeretet létfontosságú a normális gyerekkori fejlődéshez. Harlow további kísérletei feltárták a nélkülözés hosszú távú hatását, amely mély pszichológiai és érzelmi szorongáshoz, olykor halálhoz is vezethetett.
A kísérleteket utólag természetesen sok kritika éri: sokan erősen ellentmondásosnak és etikátlannak tartják a majomkölykök korai leválasztását, majd elszigetelésüket az anyjuktól. Harlow az általa végzett kutatásról azt tartotta:„Intim és személyes jellege miatt egyesek nem megfelelő témának tartják a szeretetet a kísérleti kutatásokhoz. De bármilyenek is a személyes érzéseink, pszichológusként az a dolgunk, hogy az emberi és az állati viselkedés minden aspektusát elemezzük.”
Harry Harlow munkássága, valamint John Bowlby és Mary Ainsworth pszichológusok fontos kutatásai hozzájárultak annak felismeréséhez, hogy mennyire fontos az árvaházak, örökbeadással foglalkozók, szociális munkások és gyermekgondozók viszonyulása a gyerekek életében bekövetkező kulcsfontosságú változásokhoz. A kötődés egyik alapja az anya vagy pótló személy közelsége; az anya közelsége, megnyugtató érintése és biztonságérzete nélkülözhetetlen a gyerekek egészséges fejlődéséhez. A kötődésnek két alapvető üzenete van: az első, hogy a gyermek közelebb kerül az anyához vagy gondozójához, a második pedig, hogy a felnőtt megnyugtató jelenléte nélkülözhetetlen a biztonságos kötődés kialakulásához.
A koraszülöttek esetében a testi kontaktus jótékony hatásai hosszú távon is érezhetők; a kenguru-módszerrel folytatott vizsgálatok kimutatták, hogy az édesanya közelsége javítja a csecsemők fizikai és mentális állapotát, s a korábbi években ilyen hatások a későbbi iskoláskorban és kognitív képességekben is megmutatkoznak. A kenguru-módszer egyszerű, olcsó és széles körben alkalmazható, és hangsúlyozza, hogy az érintés és a testközelség alapvető szükséglet bennünk mindannyiunkban.
Az érintés fontossága az élet minden szakaszában megnyilvánul: a korai kötődésben, a stresszkezelésben és a későbbi érzelmi-szociális megnyilvánulásokban egyaránt segít. A modern kutatások ezt támasztják alá, például a koraszülötteknél a kenguru-módszer hatásait, vagy az érintés és a stresszszint közötti kapcsolatokat vizsgálva.
Az érintés hiánya negatív következményekkel járhat mind a gyerekek, mind a felnőttek életében: alvászavarok, agresszió, tanulási nehézségek vagy szorongás és depresszió léphet fel, s ezek a hatások hosszú távon is fennmaradhatnak. A koronavírus járvány idején a fizikai érintkezés korlátozása különösen rávilágított az érintés kiemelkedő fontosságára a társas támogatás és a mentális jóllét szempontjából. Az érintés tehát nemcsak érzelemkifejezés, hanem hatékony tényező a stresszcsökkentésben, a biztonságérzet növelésében és a társas kapcsolatok mélyítésében is.
A kutatás egyik végső üzenete: az érintés és a testi közelség élménye a csecsemő korától kezdve meghatározza a későbbi kapcsolatok minőségét. Az anyával való érintkezés minősége és elérhetősége meghatározza, mennyire lesz képes a gyermek később biztonságosan kapcsolódni másokhoz, és milyen arányban lesz képes megnyugodni a biztonságos környezetben.
Az érintés és a kötődés témája tehát összeköti Harlow majmokkal végzett kísérleteit, a Bowlby-Ainsworth által kifejtett kötődési elméleteket és a kortárs kutatásokat, amelyek mind azt hangsúlyozzák, hogy a testi közelség és a szeretet alapvető tényezők a harmonikus fejlődéshez.
Meta description (12-16 szóközpontú karakterek között):
tags: #gyermeklelektan #szor #anya #kiserlet #erintes #fontossaga