Az ókori civilizációk ruházkodási szokásai mélyen beágyazódtak társadalmi, kulturális és éghajlati tényezőkbe. Az évezredek során a ruházat fejlődése természetes és az éghajlatnak megfelelő volt. A római hódítás idejéig a köznép ágyékkötőt viselt, míg a papok és a fáraók körüli vezető réteg ünnepi alkalmakkor hosszú lenruhákba, úgynevezett kalaszíriszbe öltözött.
Az ókori Egyiptomban a nők sokáig fedetlen keblekkel jártak. Az ékszerek viselésében rendkívül igényesek voltak, kedvelték a színes köveket, és testük minden részét díszítették. Jellegzetes volt fekete-zöld szemfestésük, valamint a gyöngyökből készült nagyméretű gallér és a menyasszonyi ruhák. A paróka és az álszakáll viselése is jellemző volt.
Az ókori civilizációkban a ruházat viselése szorosan összefüggött a társadalmi hierarchiával. A bíbor szín, amely a presztízst és a császári hatalmat jelképezte, kizárólag a császár és az elit számára volt fenntartva. A bíborfesték rendkívüli költségei miatt a császárok csak egyetlen bíbor csíkot engedélyeztek a szenátorok és a vagyonos emberek ruházatán, így a ruházat a társadalmi rétegződés látható jeleként szolgált.
A római társadalom emellett törvényt is hozott a prostituáltak számára, előírva számukra, hogy hajukat világosra fessék. Ez a szabály a tiszteletreméltó nőket volt hivatott megkülönböztetni a prostitúcióval foglalkozóktól. Azonban ez a rendelet végül elítélést váltott ki a nemes hölgyek körében, akik irigykedtek a világos haj vonzerejére, és végül elmosta a társadalmi osztályok közötti határokat ezen a téren.
A ruházat anyaga leggyakrabban lenvászon volt, amely a meleg éghajlathoz tökéletesen megfelelt. Az öltözködési szokások nem változtak jelentősen az évezredek alatt, inkább a mellek szabadon hagyása, a vállpántok elhelyezkedése, vagy a lenvászon testre csavarásának módja utalt a korszakra.
Az ókori viseletek részletei
Az ókori Egyiptomban a nők fő ruhadarabja a pántos, egyenes "nehézruha" volt, amely a mell alatt kezdődött és széles szalaggal rögzítették a vállnál. Szinte mindig fehér volt, és ritkán díszítették.
A férfiak nehéz, izzasztó vagy piszkos munkákhoz kötényt vagy ágyékkötőt viseltek, a nők pedig rövid szoknyát. A menyasszonyok gyöngyös ruhát viseltek, amelyen a gyöngyszemeket vagy felvarrták a kelmére, vagy egybefűzték, és a ruha fölött viselték.
A Középbirodalmi divat szerint a hajat dúsították és ékszerekkel díszítették. A rövid haj ritka volt, a félhosszú, befont paróka, illetve a hosszú, fonatos hajviselet jött divatba. A parókaviselet ekkor már általános volt, nemcsak divatból, hanem a tűző nap és a bogarak elleni védelemként is szolgáltak.
Az Ó- és Középbirodalom idején nem volt általános a lábbeli hordása, a saru inkább státuszszimbólum volt. Kötényszerű ruhadarabot az archaikus kortól kezdve viseltek a nők és a férfiak, rangra való tekintet nélkül. Még Iulius Caesar idején is ez volt az egyiptomi parasztok, katonák és rabszolgák öltözete.
A felső társadalmi osztályokban mindkét nem általános viselete a könnyű, ingszerű kalaszirisz volt, „nehéz ruhaként” is emlegették. A nők ruhadarabja kezdetben vállpántos szoknyaféle volt, mely a mellet szabadon hagyta, csak az alsótestet fedte. Később a nők szükségesnek tartották, hogy kebleiket elfedjék, a ruha formája inghez hasonló lett, nyakig fedte a felsőtestet is. Lehetett ujjatlan, vagy rövid vagy hosszú ujjú is, melyet önállóan, vagy köténnyel, övvel kombináltak, redőzve vagy anélkül.
A nők testhezálló inge hosszabb volt a férfiakénál. A textíliát szabták és két oldalt összevarrták.
Az előkelő nők és férfiak viselték a drága anyagból készült, mellényszerű, dekoratív gallért, melyet fémoxid, fémszulfid színes ásványokkal és drágakövekkel díszítettek.
Az előkelő férfiak ruhadarabja volt a prémből készült, inkább a társadalmi rangot mutató, mintsem öltöztető ruhadarab.
A Középbirodalom időszakában jelent meg az öltözködésben a vékony anyagú, övvel rögzíthető köntös féle.
Az Újbirodalom kora jelentős változásokat hozott az öltözködésben: a nemesek szívesen húztak hosszú köntöst a ruha fölé, divatos lett a bő, vékony köpeny. Tutanhamon sírjából százszámra kerültek elő kis aranyérmék, amelyeket átfúrva ruhára varrhattak dísznek.
A nők egyenes ruhája redőzötté vált, később ujjakat is varrtak rá, amelyek szintén redőkben omlottak a felkarra. A vállkendőt egyetlen anyagdarabból tekerték a test köré, és mell alatt megcsomózták.
Gyakran inget viseltek alsóruhaként, szíriai hatásra díszítések, szegélyek kerültek rá, a hossza erősen változó volt.
Az Újbirodalom hajdivata a hosszú, sok fonattal, fürttel cifrázott hajviselet volt. Az ábrázolások tanúsága szerint a királynék ünneplőjét toll díszítette, talán a fáraók is viseltek tolldíszes köpenyt.
A nők az Óbirodalom idején még rövid frizurát hordtak, az Újbirodalomban már a hajukat megnövesztették, és fonatokkal, csigákkal, pántokkal díszítették.
Az egyiptomiak ismerték a parókát. Hordták nők, férfiak, előkelők és szolgák is, ez utóbbiak rövid változatban. A paróka nemcsak divatos volt, de védett a tűző napsugarak, bogarak ellen is.
A férfiak növesztettek bajuszt is, illetve kecskeszakált. Az áll szélességével megegyező hosszú szakálukat befonták. A fáraók ünnepi alkalmakra műszakállt ragasztottak az állukra, ha nem volt saját. A teljes körszakáll nem volt divatban. A testszőrzeteiket is borotválták.
A kisfiúk fejét kopaszra nyírták, csupán jobb oldalon, hátul hagytak meg egy kis fonatot, ez volt az ifjúság fürtje. Később, férfivá érve fejüket teljesen leborotválták, vagy hasonló varkocsot hagytak maguknak.
Az uralkodók és a viselet
A fejdíszek az uralkodók és uralkodónők viseletéhez tartoztak. Felső-Egyiptom koronája fehér volt, Alsó-Egyiptomé vörös. Egyiptom egyesítését követően az uralkodók kettős koronát viseltek, mindkét Egyiptom színeivel.
Az ókori Egyiptomban nem nagyon viseltek lábbelit, még a nagyon gazdagok is csak ritkán húztak papucsot, szandált, esetleg sarut. Cipőt egyáltalán nem hordtak.
A hajviselet és a szépségápolás története
A történelmi feljegyzések szerint már az ókori egyiptomiak is nagy hangsúlyt fektettek a megjelenésükre. A hajápolás is ekkor kapott igazán nagy jelentőséget, hisz a fodrász volt az egyik legfontosabb háziszolga.
A görögök az istenek ajándékának tekintették a hosszú hajat, melyben a férfiak erejét és lelkét vélték felfedezni. A határozott megkülönböztetés érdekében a rabszolgáknak nagyon rövidre kellett nyírniuk a hajukat.
A hölgyek fejdíszeiket szalagokkal átkötve copfokban, vagy kontyban viselték. A haj tehát mindig fontos szerepet töltött be az emberiség történetében. Azon túl, hogy ékesítette gazdáját, a naptól és a fizikai hatásoktól is védte a fejét.
A parókák viselete manapság nem annyira elfogadott, pedig nem volt ez mindig így. A barokk és rokokó túlzsúfolt stílusa a hatalmasra tornyozott rizsparókák nélkül elképzelhetetlen lett volna. Történetük egészen az ókorig nyúlik vissza, hiszen a kopaszságot már akkor is el akarták titkolni.
Az ókori Egyiptomban mind a nők, mind a férfiak öltözékének kiegészítője volt a paróka, ami többnyire emberi hajból és gyapjúból készült. A rómaiak és a görögök már többféle színű parókát hordtak, amelyekből különböző frizurákat formáltak.
Karl Nessler német fodrász 1901-ben sikeresen hozott létre tartós hullámot a hajban, lúg és hő együttes hatásán alapuló eljárással. Az első hideg tartós hullámosító anyag összeállítását 1935-ben Goddard angol vegyész végezte, majd 1936-ban Németországban szabadalmaztatták.
A hajfestés olyan régi, mint a szépségápolás. Az ókori Egyiptomban a gazdagabb nők festették a hajukat, hennát és indigót használtak. A római nők hajukat legtöbbször zöld dió héjának levelével vagy az ólommal festették. A haj szőkítésére és festésére növényi eredetű vagy fémsós festékeket használtak.
A 19. század közepétől a vegyipar fejlődésével új vegyületeket ismertek fel. 1863-ban Hoffmann német vegyész fedezte fel a parafeniléndiamint, amely festőképességgel rendelkezik. Az 1878-ban megismert hidrogén-peroxid alkalmazása jelentős változást hozott a szőkítésben és a hajfestésben.
A 21. században a fodrászat szinte iparággá fejlődött. A germánok ruházatáról a 17. caputban olvashatunk. Tacitus leírásának megfelelően a sagum valóban elterjedt viselet volt, ezt régészeti bizonyítékok is alátámasztják. Ez a ruhadarab sokféle célra szolgált és sokféle módon hordhatták, ennek köszönhette népszerűségét.
A szoros, testhez simuló ruházat - „non fluitante […] sed stricta et singulos artus exprimente” - viszont nem csak a gazdagok kiváltsága volt: számos lelet került elő, amely a germán nadrág és ing általános elterjedését igazolja.
Tacitus állatbőrök viseléséről is beszámol. Régészetileg igazolt, hogy az állati bőrök viselése valószínűleg inkább csak az északi területekre volt jellemző.
A nők ruházatáról Tacitus csak annyit ír, hogy megegyezik a férfiakéval, csak az anyaga, díszítése és az ujjhossza más. Régészeti leletek alapján a nők ruházatához tunikaszerű ruha, szoknya és blúz tartozott.
A suebek hajviseletével kapcsolatos megfigyelés pontossága bizonyított. A haj csomóba kötését más népcsoportok is átvették, viselete a Kr. u. 6. századig megmaradt.
A szakállviseletet Tacitus csak egy helyen, a chattusokkal kapcsolatban említi.
A szőke haj, amely ma a szépség és a vonzerő egyik szimbóluma, hosszú és gazdag történelmi jelentőséggel bír különböző kultúrákban. Az ókori Görögországban és Rómában a szőke hajat az isteni szépséghez és a hatalomhoz társították.
A középkorban a skandináv vikingek híresek voltak szőke hajukról. A vikingek társadalmi rétegződésében a szőke haj gyakran státuszszimbólumként szolgált.
A reneszánsz korszakban a szőke haj a női szépség eszményének csúcsává vált. A festők, például Botticelli, gyakran ábrázolták női modelljeiket szőke hajjal, mint az ártatlanság és a fiatalság szimbólumát.
A 20. században Hollywood újraértelmezte a szőke haj jelentését. A filmsztárok, mint Marilyn Monroe vagy Grace Kelly, a szőke hajat a szexuális vonzerő és a luxus szimbólumává tették.
Manapság a szőke haj globális esztétikai trendet képvisel.
A hajat a középkorban és kora reneszánsz idején felesleges, holt dolognak tartották, így az egyház és a társadalom szemében a hajviselet fontossága egy szemöldökráncoló dolognak számított. Ugyanakkor már a 14. század környékén az egyre növekvő arisztokrácia körében a hölgyek hatalmas díszített hajtűkkel és ékkövekkel készíttettek maguknak látványos frizurákat.
A reneszánsz jelentős művészei, mint Perugino és Domenico Ghirlandaio, gyakran foglalkoztak a haj ábrázolásával. A mai műértők már úgy tartják, hogy a haj festésének módja felfedheti a festő személyét, hiszen annyira egyedi és olyan pontosan utal az elkészítőjére, akár a rajzolás stílusa.
A hajviselet ábrázolása korról-korra változott, ahogy a divat is, maga a hajviselet utalhat a kép keletkezésének idejére is.
A divat a hajra vonatkozóan olyannyira fontos volt, hogy különféle leiratok készültek arról, hogyan kell kezelni, mikor mosni, hogyan illatosítani, milyen gyakran fésülni.
A reneszánsz egyik központja Firenzében a haj gyönyörű ábrázolásának Verrocchio műhelye volt - az a műhely, amelyben Leonardo da Vinci 12 évet töltött el. A reneszánsz másik kiváló haj- és frizurafestője Botticelli lett.
Leonardo da Vinci szerint a szépséget ábrázolni, akár érzéseket, vágyat kelteni egy szép arccal sokkal elegánsabb, mint hatalmas, fejre tornyozott frizurákat, vagy lelógó, hosszú, szélben himbálózó tincseket festeni.
Az 1500-as évekre a divat is fordult. A 16. században már a nem mindennapi hajviseletek inkább váltak a prostituáltak és csábítók eszközeivé, semmint a divatos megjelenésé.
Századokon át fura viszonya volt az emberiségnek a hajhoz. Mivel holt anyagnak, a test által kiválasztott excrementumnak tartották, sokszor idegenkedtek tőle.
Arisztotelészt követő, 13. századi író, Albertus Magnus konkrétan a hajviselet és a szexuális aktivitás között vont párhuzamot.
Hogyan öltözködtek valójában az ókori rómaiak?
A divat hatalma a Római Birodalom alattvalóit sem kímélte, a diktátum a császári udvarból érkezett. Az előkelőbb hölgyek többnyire a császárné hajviseletét, öltözködését igyekeztek utánozni.
A hajviselet természetesen csak egy eleme volt a szépség tárházának. A szépítő, testápoló szerek gyűjtőneve az unguentum volt. Ezeknek az olajoknak, poroknak, kenőcsöknek a legkülönfélébb hatásuk volt: használták őket hajfixálásra, illatosításra, hajegyenesítésre, hajfestésre, hajnövelésre, hajhullás kezelésére vagy éppen szőkítésre.
Aki nem akart a hajápolással bajlódni, az parókát is hordhatott. Akinek erre megfelelő mennyiségű aranya volt, az germán rabszolganők levágott szőke hajából készült parókákat is vehetett.
Nem a paróka volt az egyetlen trükk, amit bevetett az ókor embere, mint az Petronius Satyriconjából is kiderül, hanem műszemöldököt is tetettek, ami a korabeli ízlés szerint szép dús és sötét volt.
Az ókori Róma öröksége a modern világban is tükröződik, és a civilizáció fejlődéséhez való hozzájárulása vitathatatlan. Azonban a dicséretek mellett a történészek gyakran elkerülik a római társadalom sötét oldalait, ezzel egyfajta ideális „portrét” festve, amely így nem felel meg a kor kegyetlen valóságának.
`