A nyomatékos különbözőségek ellenére adódtak átfedések a két nem haj- vagy fejviseletében, és egyformán ápolták is hajukat. Még századunkat megélt öregek is, főleg pásztorok, nem mosták, hanem kócosodás, férgesedés ellen zsírozták fejüket. A zsíros fürtöktől aztán vállra terített ronggyal, a hátassal (Ormánság) védték a ruhát, hajfonatra tekert vászoncsíkokkal, alsófőkötővel a díszesebb felsőt. Olykor a férfi, ill. női haj fésülési módja is hasonlíthatott - péld. az átmeneti divatként hosszú hajat növesztő férfiak asszonymódra rögzítették fonataikat. Koronként vagy alkalmanként férfiak és nők egyforma fejfedőket is viselhettek, így egykor a csuklyát, a 18-19. században is.
Kifejezett különbségek és közös elemek a fejviseletekben
Az átfedések ellenére a két nem külső megjelenésének leginkább nemhez kötött alkotóelemét, a haj- és fejviseletet elkülönítve tekintjük át, s a közösen alkalmazott fésülködési módokat, fejfedőket aszerint említjük, hogy melyik nem viseletére voltak jellemzőbbek. A téma nemek szerinti megosztását a történeti alakulásukat mozgató eltérő célzatok különbözősége is indokolja. A férfiak fejviseletét történeti korok divathatásait, társadalmi, sokszor politikai töltetű állásfoglalását tükröző fejfedők egymásutánja jellemzi.
A leányok hajviselete és a középkori hagyományok
A keresztény Európában csak a leányok járhattak hajadonfőtt, az asszonyok betakart fejükkel ismerték el férjüknek való alárendeltségüket. Így csak a leányok egykori hajviselete révén ismert, hogy az előhaj középen történő kettéválasztásának szokása a középkorig megy vissza, s a hátihajat korábban két, kb. a 12. század óta inkább egy ágba fonottan viselik. Az asszonyok a hátihajat főkötő alá szorították, fejüket homlok- és állkendővel, ezek felett még egy lepellel borították, amelyet keskeny pánttal fogtak homlokukhoz. Árpád-kori női sírleleteink csak sejtetik az európai szokásokhoz való igazodást. A 13-14. századi hajnyomtató pánttal homlokon rögzített, vállra omló hajú európai leányalakok magyar párjait azonban már biztosan felismerhetjük a Képes Krónika lapjain, az esztergomi királyi vár falfestményeinek lobogó hajú, allegorikus leányalakjaiban.
A középkori viseletek változékonysága
A 14. századtól a fátyolt tűrő, könnyű kendők és fátylak egyre nagyobb szerepet kaptak, míg a főkötő bővült a különböző alakú és hajtogatott kendőkkel. A korábbi leplek és kontytakarók elfértek a hátihaj alatt, s a középkor és reneszánsz hatására a nők fejviseletei gyakran rétegződtek. A 15-16. században az alsóbb néposztályok sírjainak mellékletei között felbukkantak koszorúk, párták maradványai, az itáliai garlandok megfelelői. Ekkor lettek divatosak a gyöngyös szalagokkal borított hajfonatok, a hajcsapok és az apró rece kontyfőkötői. A középkor szigorát ridegebben őrző északabbi sávban a többrétegű leplek kevésbé kedveltek, a haj kontyba szorításához pedig egyszerűbb főkötőket viseltek.
A közép- és kora újkor játékos válfajai a fejfedőkben
Az itáliai és spanyol hatások terjedése a 15-16. században a gyöngyös főkötők és fonatok elterjedéséhez vezetett. A spanyol divatot követő nemes hölgyek kis lenfőkötőjük felett barettekben, kalapkákban jelentek meg, majd a 17. században az egyre összetettebb egymásra rétegződések árnyaltabbá tették a fejviseletek megjelenését. A parasztasszonyok számára - mint világszerte - egyszerűbb, praktikus fejrevalókat igényeltek. A 18. század közepére pedig a „parasztosnak” számító kis alsófőkötőket Maria Antoinette divatirányzata hozta újra divatba.
A korszakos különbségek és az ideális közönség
A 17. században a fejviseletek variálódása vallási, nemzetiségi és társadalmi különbségekre utalt. A hajadon angol királynőt, Erzsébetet utánozva, a főrangú hölgyek a főkötőt is elhagyták, ami a frizura hangsúlyozódását eredményezte. A köznapi életben a parasztasszonyok egyszerűbb stílust követtek, de az urbánus középréteg igényesebb variációkat alkalmazott. E korokban a haj a társadalmi státusz kifejezőeszköze is volt, és a kontyok, fonatok megjelenése egyúttal az asszonyi szerephez való felkészülést is jelezte.
Az előhaj korábbi formái között megfigyelhető a több ágú fonat, a kontyfák, a kontyok és a fészek típusú megoldások. Az ünnepnapokra szánt frizurák gyakran összetettebbek voltak, míg a hétköznapokon egyszerűbb, praktikus megoldások kerültek előtérbe. A kontyfák pedig idővel váltak a kontycsapok és a réz- vagy kovács készítette kontyvasak jelképeivé, amelyeket az esküvő évszámával együtt helyeztek el az újasszony kontyába, és gyakran temetkezéskor is megőrizték.
Modern összefüggések: a hagyomány és a személyes stílus találkozása
A fent bemutatott történeti áttekintés alapján ma is érvényes, hogy a haj- és fejviselet képes tükrözni a társadalmi kontextust, identitást, valamint az egyéni esztétikai preferenciákat. A hagyományos elemek modern formában is megjelennek: egyszerű, praktikus fejfedők a mindennapokra, ünnepi kontyok és fonatok rikítóabb díszítésekkel kiegészítve, vagy éppenséggel minimalista megoldások a kor igényeinek megfelelően. A történet úgy mesél a hajlandó viseletek evolúciójáról, hogy közben annak tekintetét is nyitva hagyja, vajon a jelenkorban mely elemeket tartjuk meg örökségként és melyek a személyes ízlés finomhangolásai.
