A kisze nem más, mint egy leányruhába öltöztetett szalmabábu, ami a telet, betegséget, és a böjtöt is jelképezte.
„Egy hosszú rúd végére szalmabábut tesznek, azt leányruhába öltöztetik, kiviszik a faluból.
Ott leveszik róla a ruhát, s elégetik, vagy vízbe dobják.
A kiszézéshez különböző hiedelmek is kötődtek.
Vigyáztak, hogy a báb menet közben ne forduljon meg, nehogy visszájára forduljon minden.
Bolha, tetű mind lehulljon, dög, kolera itt maradjon!
A kiszehajtás után a patakparton a leányok letört fűzfaágakra szalagokat kötöttek, s énekszóval hozták be a tavaszt a faluba, jártak házról házra.
A háznál a gazdasszony letört egy kis gallyat az ágról.
A villőfa mérete és díszítése szinte falvanként változott.
Virágvasárnap (Húsvét előtti vasárnap) az eladósorú lányok szalagokkal díszített kaput készítettek és felpántlikázott nagy zöld ággal, énekelve mentek végig a falu utcáin.
A kaput a hívogatók tartották, a hosszú sor végén pedig a csalogatók álltak.
Haj, ki kisze, haj!
Haj, ki kisze, haj!
Jégből volt a palotája, jég a szekrénye, a ruhája, még az ennivalója is jégből volt.
A kedve mindig fagyos volt, így aztán birodalmában nem nevetett senki, dalolni sem volt kedve senkinek.
Abban az évben még a szokásosnál is hidegebb volt a tél, és még a hosszúnál is hosszabb ideig tartott.
A süvítő szél befurakodott a kabát alá, pirosra csípte a gyerekek orrát, de még Bundi kutya hegyes fülét is megcakkozta.
A madarak összebújtak egymással, nem volt kedvük énekelni.
Sokan megbetegedtek a zimankós hidegben.
Volt, akinek a torka fájt, mások köhögtek és tüsszögtek nagyokat.
Csend volt a jégbirodalomban, nagy csend és sötétség.
Csak egy valaki élvezte a hosszú hideget, Dér Janó, a jégmanó, aki a csillogó jégpalotájában járkált fel s alá naphosszat.
Egyik nap azonban váratlanul megtört a csend.
Édes dallam suhant át a fák dermedt ágai között.
- Hallottátok? - Az lehetetlen!
Dér Janó birodalmába senki sem teheti be a lábát engedély nélkül, különösen nem a tavasztündér!
Tavasztündért azonban nem lehetett megállítani!
A hóvirág óvatosan kidugta a fejét a hótakaró alól.
Szinte észrevétlen volt, hiszen fehér színe beleolvadt a környezetébe.
Körülnézett és belevacogott a látottakba.
Mindenütt hó és jég, a levegő szürkéllett a füstös ködtől.
Egy éhes veréb épp mellette szállt le, elhullott magot keresgélni.
- Helló-belló verebecske! - Ki szólít engem itt, ahol még a madár se jár - rajtam kívül persze?
- Hóvirág vagyok!
- Ó, de szép vagy!
- Pszt!
Csak csendesen!
- Mi? Miszebábot? Milyen miszebábot?
- Nem Misze, hanem KISZE, vagy kici, kiszőce, kicevice, de hívhatod banyabábnak is, ahogy tetszik!
- Öltöztessetek fel egy szalmabábot és aggassatok rá minden rosszat, amitől szeretnétek megszabadulni: hideget, sötétséget, betegséget, rontást.
- És akkor megszabadulunk minden rossztól?
- Bizony!
És jöhet végre a tavasztündér, hozhatja a meleget, a világosságot, az egészséget és a jókedvet!
- Nagyszerű!
- Várj! A lényeg még hátravan!
Varázsigét is kell mondani hozzá, mert anélkül nem ér semmit!
- Ezt ni! Jól elfüstöljön!
A betegség tűnjön!
- Rendben. Igyekszem megjegyezni.
Segítsétek gyerekek!
- Köszönöm a segítséget!
Megyek, elújságolom a jó hírt a tavasztündérnek!
- Gyerekek, addig készítsétek el kiszebábot!
Mire elűzitek a rosszat, a tavasztündér is ideér!
- Ügyesek legyetek!
A viszont látásra, hamarosan!
