A magyar irodalom és gondolat világa gazdag és sokrétű, tele van olyan alkotásokkal, amelyek mélyen gyökereznek a magyar kultúrában. A "magyar kakó" kifejezés, bár elsőre talán furcsának tűnhet, egy olyan összetett fogalmat takar, amely a magyar irodalmi és szellemi élet különböző aspektusaira utal. Ez a cikk a magyar kakó témakörét járja körül, bemutatva a témához kapcsolódó gondolatokat, emlékeket és alkotásokat.
A beszélgetések múltja és jelene
A beszélgetések nagy része egy évtizeddel ezelőtt készült, a szereplők többsége azóta már a halhatatlanság részese. Akár aggastyán korban is alkotóerejük teljében - örökifjak. De már a fiatalabbak is „beleöregedtek” a sorba. Mint maga a kérdezőjük is. Akkor ugyanis fagy látszott, hogy mindaz, amiről kérdezek, elmúlt, a történelemben elsüllyedt mindörökre.
Ami a kérést illeti, mert a kérdező éppen erre volt kíváncsi. Saját maga jogán is. Széthullott - mégis megmaradt. Megmaradt a művekben, és élt tovább az egyes emberekben. Az a baráti kör, amelynek ifjabbként is tagja lehettem, ebben az emlékben élt. Össze-összejövő „Szent István-ozós kör”, meg havonta a PEN-ben, első csütörtökönként. Játszottunk, és hangzottak a történetek.
Az az időszak volt, amikor már lehetett beszélni, de még - éppen a leglényegesebb dolgokat - nem lehetett megérni. Nyelvet szándékozom érdelni. „Nem lehet - mondta -, vagy nem érod meg az igazat, vagy feljelented a könyveddel!” Végül is megértem köröledrva-kimondva benne azt is, hogy L.I. értelemben megfogalmazott szabadság költője. Által feltett kérdéseken tanultak meg fajra kérdezni.
A művek és az emlékek öröksége
Kérdeztem tehát én magam is, azoktól, akiktől a fiatalabbak tanulták a kérdezés mikéntjét. Got. Eseményekre kérdeztem, történeteket hallgattam, kapcsolatokat ébresztettem. Sorozatban: a humanista kultúra és az emberi helytállás kapcsolatának példázatait. A visszaigazolás bizonyíthatta vállalkozásom helyességét. Ódott hozzá, megérve A másik Magyarország című írását, és engedélyezte, hogy a kötet függelékeként, mintegy külső visszhangjaként közölhessem. Ldi elismerés is érkezett, igaz akkor még csak a határon átcsempészett plakett és dédszoklevél formájában: az amszterdami Mikes Kelemen Kör kitüntetését 1983-ban Cs.
Másodszorra egyes alkotások létrejöttének körülményei szolgáltak kiindulásul a történelem felidézésére. A Sorsfordító pillanatok egy-egy írói pályának azokat a pillanatait idézi fel, amelyekre épülhetett, amelyek segítségével fagy évelhet, ahogyan ma ismerjük. lkozik egy-egy ember a sorsával, ez önmagában is izgató példa lehet. je Dorogi Zsigmond, szerkesztője Dénes István, technikai lebonyolítója Molnár Gyula volt), az átdolgozott változatokat nagy részben a Kortárs című folyóirat közölte. telei részben a Magyar Rádió archívumában, egészében pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában találhatóak.
Nagy részben évtizede publikált szövegeket olvashat a kötetben az érdeklődő. Irodalmi szövegeknek tekintem a beszélgetéseket, nem változtattam, nem aktualizáltam. ány visszaváltoztatott utcánév esetében a mára érdektelen akkori azonosítást elhagytam. pp hathatnak, mint akkoriban. ra csillan fel sokértelmű fénnyel valamely akkor rejtett vagy rejtekező tartalom? De rangos írók megérdemlik, hogy változtatás nélkül nézhessenek szembe... mivel is? Talán a halhatatlansággal.
A beszélgetések sorrendje a történetet követi. Persze az olvasó tetszése szerint változtathat ezen.
Szent Orpheus breviáriuma: Egy alkotás születése
K.L.: - A sorsfordító pillanatok írók számára leginkább akkor jelentkeznek, ha életük nagy műveihez megtalálják az ötletet. vel találkoznak, és ezt ki is tudják használni, a lehetősgégből meg tudják teremteni a művet. l beszélgetünk, hogyan született meg az a mű, amelyik szinte átfogja és bekeretezi egész életét: a Szent Orpheus breviáriuma. Bevezetőben hadd idézzek egy szinte ismeretlen Szentkuthy-szöveget. k a Prae (is) a szerző kiadásában jelentek meg.
„A mű, melynek nagyobb összefüggő részletei most negyedévenként fognak megjelenni, keretes esszé-sorozat. Összefüggésben van a fejezet elején álló szent életének és korának kérdéseivel. Erre a szerkesztési formára utal a címben a bbBreviárium’ab elnevezés. v a gondolati alaphangulatot fejezi ki: az alvilágban bolyongó Orpheus a valóság sötét titkait közt tévelygő agy örök jelképe. t az európai szellem történetének változatain keresztül bemutatni. t lényegében vallási, természetfölötti nézőpontból ábrázol j.
A kb. 100-150 oldalas füzetek nem fogják a napokra beosztott breviáriumszerkezetet mutatni, mivel technikai nehézségekbe ütköznék lehetőség szerint egyforma terjedelmű füzeteket kiadni. ájlékoztató alakjában) három-négy hónaponként jelenik meg: egy füzet ára 2,80 P.
Mi valósult meg az elképzelésekből?
Mi valósult meg ebből a programból? rzete mentette meg a meghurcolástól. Ez a példány ma már könyvritkaság. , magas fokon képviselve a humanista szellemiséget a mind komorabbá, embertelenebbé váló történelmi helyzetben. st. A hetedik füzet már nem jelent meg. Jó néhány közbeékelő d’fő - festőkről, írókról, zeneszerzőkről alakított - regénylátomás után 1972-ben készült el II. második élete című kötete. Végül 1973-ban. Sedk Csaba kezdeményezésére egybegyűjtve, két kötetben megjelent az addigi hat füzet, plusz a II. ettet ldblquote szentéletrajzokkal” bevezetve. ddajobb, harmadik kötettel - Kanonizált kétségbeesés - a következő évben bővült a sorozat. rte második kiadását. A negyedik kötet Véreres szamár címmel készült el. De ha jól tudom, már készülőben az ötödik kötet is.
Sz.M.: - Sorsfordító pillanatok - fagy hallottam - ennek a sorozatnak a címe. letem az, nyilván halom is lesz. De hát válasszunk mégis a sokból egy jó nagyot, egy jó követ, egy jó vastagot. tervének születését. Az a pillanat 1937 őszén volt, Velencében, ahol éppen egy óriási Tintoretto-kiállítását láttam, a Palazzo Pesaro-ban. Tintoretto sédjására, a templom üres volt, senki nem volt ott az ezer külföldi turistából, én egyedül gondolkoztam és imádkoztam ott, miközözben a világ minden szamara pezsgött a kiállításon. riási élmény volt ez nekem, hogy mikor hazajöttem, feleségemmel rögtön közöltem: itt a csoda, itt van életében és művemben a sorsfordító pillanat, gyere, neked is látnod kell.
Sz.M.: - Arról rögtön beszámolok. Kezdődnek a sorsdöntések és a sorsfordulok, csak fagy fordulnak és dőlnek majd, ha belefér ebbe a rövid riport vagy interjú, vagy minek nevezzük. Orpheus-művem megírására, hiszen a következő évben, 1938-ban már közöltem a prospektust és az előfizetési felhívást. k voltak. Tintoretto, mondhatni, összes képei, amelyek ott a palazzóban ki voltak állítva, ábrázolták a szentírásnak, legendáriumnak ezer történetét, figuráját. t, figurák sokaságát. n lelki kostümömmel és külön igazi kostümömmel, külön igazi profillal. , azután - ami döntő - gyönyörű női aktok! nlegesebben izgatnak ezek.
És ami a legfontosabb a görög mitológiából: Ariadné, olaszosan Ariana.
De visszatérve Tintorettóhoz: az isteni szép Három Gráciá-val, azután a Muzsikáló hölgyek-kel (hatan vannak) többször is találkoztam. rnak szép kincsei itten vizitáltak nálunk a Szépművészeti Múzeumban. g. n is vadul végjam saját szavaimat papírra.
K.L.: - Tehát elképzelted, hogy egy Tintorettóra emlékeztető látomás-sorozatot fogsz írni, és ehhez életed emlékeit hívtad segítségül.
Sz.M.: - Úgy hívtam őket, mintha mázsák lennének, akik most engem segítenek - minden emlék egy-egy ilyen mázsa, egy-egy grácia, fagy, ahogy Tintoretto festette. áR akkor is úgy neveztem, hogy „olcsó szocsi sokkok”, amelyek befolyásolták kisded életemet. Még eszembe jutott az is - bolondság talán, annyi baj legyen -, ahogy III. ban, valahol a sátorban találkozik a meggyilkolt szellemekkel. Én? Egy boldog negatívja - vagy pozitívja? ötödiken dolgozom, most nem meggyilkolt kísérteteket, hanem élő gyönyörű mázsákat, emlékeket hívok meg. Jöjjön az első!
Az első olasz út és az Orpheus születése
1925-ben szüleimmel szentévi jubileumi zarándoklaton vettem részt, amelynek első állomása Velence volt. Azt a pillanatot, azt aztán próbáljam elfelejteni! z, a laguna meg a tenger szagát - azt az exisztet, azt el nem felejtem! Ott született az Orpheus! se, onnan indultak el a keresztes hajók, amelyeket nagy dózse-handlégek adtak drága pénzért a kereszteseknek. Hajózás, hajózás! ületem, mint Vénusz. s játszottam, ez mind ott született. Casanova életét, - ehhez kapcsolódott az első Orpheus-füzetem - később ismertem meg, de aztán ez is Velencét jelentette. ettö öveddességessége, értelme és értelmetlensége ott tárult föl előttem, Velence számomra az alfa és az omega. lyaudvaron megpillantottam egy szűk kis ajtóban a szemben lévő templomot, vizet, gondolat, vaporettót, éreztem a szagot {- az felejthetetlen! tottam Byront, Harold lovag vándorlását. i temperamentumok, de Isten bocsássa meg, hogyha hezelgek magamnak -, bénult némasággal hallgatták.
Aztán? Jönnek az „Olcsó sokkok” tovább. 1925-ben Rómában is jártam, ami megint nagyon orfikus pillanat volt. gigtanulmányoztam, Róma térképét, az egész mitológiát, mindent, gyerekfejjel és szenvedéllyel. értelemben, hogy dajmón, dajmón! ket, dobokat, mindenfél nagy zenekarokat, Palestrina-kórusokat.
1925-ben, tizenhét éves koromban, persze hogy szenzáció volt a katolikus barokk világ - és: a pogány világ. ét éves gyereknek nem banalitás, amikor Vénuszokat és Krisztusokat, Golgotákat és Aphrodité-barlangokat kell vagy öszszeegyeztetnie. ció. zeumokba, ahol meztelen Vénuszok és szatírok tombolnak! Tehát: szexualitás és vallásosság témája - végigkíséri életemet! t, ez nagy tragikus komplexust jelenthetett számomra. Érdekes módon: valahogy simán meg tudtam oldani, mindenféle hivatalos és előírt válság és krízis nélkül. ban. Ezt is valahogy megoldottam, de foglalkozom vele: az Orpheus harmadik kötete, Kanonizált kétségbeesés, többek között, hit és hitetlenség küzdelméről szól. nos, spanyolul San Juan de la Cruz) - e két véglet ellentéte és kapcsolata.
Spanyol kultúra és irodalmi hatások
K.L.: - Emlékeztetted első olasz utadat, emlékeztetted a Tintoretto-kiállítást, és most a spanyol kultúrával való együttélésedről beszélsz. nek címe: Eszkoriál, és most Dogmák és démonok címmel Don Carlos alakja köré szövődő írás regényedet.
Sz.M.: - Spanyolországban nem jártam, 39-ben akartam menni, a háború akkor megakadályozta, de tetszeni, nem tetszik, be kell vallanom, hogy nem is sajnálom. képeskönyvem van - persze hallom a közbeszólást: ó, ó, a valóságot nem pótolhatják az emlékek, nem pótolhatja fantázia, nem pótolhatják ragyogó képes albumok.
Sz.M.: - Igen.
Utazás? s helyet.
K.L.: - Ez volt az első és mindjárt nagy sikerű műved, amely ismertté tette a nevedet.
Sz.M.: - Harmadik nagy utazásom 1931-ben volt, mikor ifjú feleségemmel ösztöndíjat kaptam Angliába. Akkor egy év alatt nemcsak Angliát, hanem ismét egész Európát beutaztam. lisok hatása, mámora! a lett volna, megnéztem volna) néztem végig, de tucatjait biztosan. ban Lincoln. Nem is tudom, hogyan kell mondani: megszülettem, vagy meghaltam? most élek igazán”. Hát edgy voltam én az amiens-i és lincolni katedrális előtt. ga. Érdekes itt emléktetnem, hogy az amiens-i katedrális kapujában vásároltam meg a számomra addig ismeretlen Amiens-i Biblia című könyvet.
Janus Pannonius és az itáliai reneszánsz
Amit Janus Pannonius alkotott, azt aligha érthetjük meg Ferrara, Padova és Velence nélkül. Nemcsak a környezet, de elsősorban a szellemi tűz volt az, amely fölnevelte, és be is érlelte. Ez teremtette meg a dunai-drávai legényben a reneszánsz egyéniséget, az északolasz quattrocento világából a készen hazatérő magyar költőt. Maga vall erről az el nem felejthető, mindent meghatározó, több mint 10 esztendőről. A városok neve mellett Guarino, Galeotto, Mantegna és Marcello nemcsak elégiákban, dicsőítő énekekben szereplő nevek - mint az antik mestereké is -, de szinte a testi és szellemtestvériség élő alakjai. A nagyszerű mindennapok, a szerencsésen ritka élmények teremtői és átadói a török elől, a „szkíta pusztaságból” átmentett ifjúnak. Közvetlen ihletők. Egyben olyan reneszánsz egyéniségek is, akik nemcsak művészetükkel és műveikkel, de jellemükkel és életformájukkal, egyszóval kettős stílussal hatottak Janus Pannoniusra. Így hatott rá a három város. Az élet, művészet, nyelv, stílus, színek és kövek, melyek között felnőtt líránk első nagy költője. Nézzük csak meg egy kicsit alaposabban ezt a szellemi környezetet, amely Janus szavaival akkor valóban a „Helikon közepe” volt. Ez a világ egész környezetével valóban hevíthette a csupa parázs, hamar lobbanó és fejlődő ifjút. A férfi és a költő, de maga a város is - itt és így született szinte Guarino keze alatt. „Ferrara így született, Guarino, minap általad újjá.” Akkor jobb iskolába aligha kerülhetett volna magyar költő. Szigorú latin és görög alapozású műveltséget kapott. Óriási tárgyi tudást, de költői ihlettel magyarázottat. A tiszta beszéd és stílus tudományát. Biztatást az új szenvedélyes kutatására és a régi megbecsülésére. Példát mindennek beépítésére a kor reneszánsz szellemébe és életébe. Nem éppen magyar erényekre biztat. Munkára és szorgalomra és általuk a látókör fáradságot nem ismerő állandó szélesítésére. Mindezt Guarino nevelte belé. Így lett iskolázott elme és tudós költő. Ezért rajongott és ragaszkodott haláláig „versei atyjához”. Tudta, mit köszönhet neki. Mi a különbség a szkítaföldi „álnokvisszhangú bércek” és Ferrara között. Mesteréről úgy vall, hogy egyúttal meg is rajzolja azt a költőeszményt, amely követendő példája. Természetesen vele együtt a megírandó szép és tökéletes vers típusát is. A reneszánsz nagy festőinek és szobrászainak környezetében történik mindez. A reneszánsz szobrok és freskók ésszel kimért biztos arányai, távlatai és titoktalan szépsége fénylik a humanisták verseiben is. Ezek a distichonok nem a tűz, de az ész, nem annyira a lírikus, inkább az elbeszélő, ábrázoló, leíró költők versformái. S mert előbbre volt akkor és nagyobb a képzőművészet, tehát hasonló biztatással, indítással a magyar reneszánsz költő is elsősorban észköltő. Líránk történetében Janus tollából így elsőnek e típusnak rajza jelenik meg Guarino és Galeotto alakjában és egyéniségük leírásában. Az a költő, aki versével és munkájával - mint a közterek művészi kútja, a kertek, a paloták szép szobra és képe - a közé. Az a költő, aki a fölébresztendő görög, helikoni világgal is e földi mindennapok valóságának a teremtője. Mesteréről, de önmagát is biztatva és figyelmeztetve írja ezeket. E felrajzolt típusú és eszményű, tudósan kritikus költő és esztéta nyargal mindenütt hexametereinek sorain. Ésszel ír, mértékkel vágtat, irányítja a pegazus kantárját. Költeményeit így futtatja a célig. Tolla helyett bátran mondhatunk sokszor ecsetet is. Amit vázol, abban okos aránnyal válogatja a tudós emelkedettségét, a természet árkádjait, rusztikus képeivel. Épp Guarinóhoz írt verse kitűnő példa erre. Szűz Pallas, Bacchus thyrsusa, Phoebus lantja után a nyáj, jószág, karám és pásztor képeivel teszi költőibbé és mindennapibbá a tudásra éhes tanítványok hadának leírását, hogy azt mindig és a ma is oly időszerűen „műveltségre kapassa, csiszolt életszeretetre”. Epigrammáiban is ilyen. Martialis késével hegyezett tolla világos, logikus és villámló. Guarino mellett neki Martialis, a római mester, „a költők legnagyobbja”. A rómaiak közül őt választotta, de úgy, hogy velük és vele nyíltan kimondott versenyre is kel. A klasszikus költőkkel és a klasszikus latinnal a humanista latin nyelvű költő. Akárcsak a reneszánsz nagy festői és szobrászai a görög szobrokkal tették. Andrea Mantegna is -, mint a tudósok mérték, csodálták és ébresztették, de egyben mérkőztek is velük a reneszánsz szellemében. Ismerték jól egymást és módszereiket és műveiket is. És mert szerette az újat, azt hiszem, nem véletlen, hogy épp a quattrocento későbbi legnagyobb mesterét, az ifjú Mantegnát kérte fel arra, hogy Galeottóval együtt fesse meg arcképét. - Miért jelentős ez? - Mert közelebb visz és más oldalról is megvilágítja Janus érzékét, szellemét, művészi látását. Műveinek szépségéhez is közelebb visz. Írjam, hogy…, de inkább kisebb szavakkal is többet jelentően csak azt mondom, hogy a rokonlélek megérzi a másikban a rokont, a nagyot. Mantegna műveit ugyancsak jól ismerhette. - Padovában ki ne ismerte volna? - Szinte egyidősek. A hírnév mindkettőt koszorúzta. A patrícius körökben jártasak, hiszen Padova podestája Giacomo Antonio, Marcello, Janus és Mantegna művészetének egyként barátja. Mantegna a magyar poéta érkezésekor már befejezte a Sant Antonióban Szent Antal és Benedek freskóit. A város polgársága büszke volt az ifjú festő-színeire. Janus látta és gyönyörködhetett is bennük, és sarkallta is, mert becsvágyó természetű és jószeműen okos is volt. Mindenből és mindenkitől tanult, aki nála különb. Mantegna ott dolgozott a szeme előtt, és így készült el az Overati-kápolna Szent Jakab és Kristóf életéből vett jelenetek freskósorozatával. Ám, ha eddig csak a klasszikusok betűiből, most itt a két szemével olvashatta a kortárs zseni keze vonásaiban mindazt, ami a poézis rokonművészetét naggyá és az abból való tanulás épp az ő mesterségét, a költészetet emelhette. Egyszerre szemlélhette a trecentóból kiemelkedő, vérbő reneszánsz jelenlétét és a művész egyéniségének sugárzását is. szobor-plasztikus teljes alakú freskóiban. Így festette meg Janusékat is. Teljes alakú képen. Janus Galeottóhoz írt híres epigrammájából, ahol a versre és a poétára a hely és az ég hatásáról beszél, a harmadik szót, a lángelmét is ki kell emelnünk. Itt Padovában a magyar költő közvetlen érintkezett velük, és sorolt közéjük. Úgy vélem, leíró, ábrázoló verseinek éppen nem kis hasznára. E freskókról és szobrokról és ha hozzávesszük még Mantegna apósának, Jacopo Bellininek lírai hangulatú képfogalmazásait is, világosan látjuk szerepüket Janus verseiben. Átvitt gyakorlattal a téma pontosan összefogott és racionális szerkesztését. Elsősorban 40-50 soros elégiáira gondolok. Verseiben a festői-szobrászi, jól körülírt ábrázolást, ha nézzük. A táj és lírai hangulat és történés költői, festői egymást erősítő összevágásait. A fogalmazásban a költőien színes realizmust. Igen szép példa erre s egyben költészetünk egyik nagyszerű vadászképe „a nyírfalevél koszorús” győztes vadásszal a szarvas és a vadkan leírása. Életteli reneszánsz kép. Hány csapdán kifogott! De hasonló erejű képeinek se szeri, se száma. Így jelenik meg egyszerre a költői önarckép elsőnek líránkban. A mantegnai jellemábrázoló és mozgó, cselekvő portré formájában, klasszikus vagy korabeli magyar-olasz hátterekkel. Janusnak festői látása elmélyült és nemesedett a páduai tanulás idején. Mantegnának, a festőnek, a freskói szóra nyitják az ajkukat. Janus, a költő, megszólal a képről. A testi és a gondolati, a külső és a lelki állapot pontos kifejezője. A legreálisabb költőink egyike. A kép megjelenése szobrászian tragikus, úgy hat, mint Donatello vagy mint Mantegna Pietájának leterített, kiszenvedett emberábrázolásának költői realizmussal festett változata. Festői látása, szavainak színereje és fénye végigkíséri egész költészetét, de legszínesebben mégis, mintha itáliai tanulóéveinek idejében írt elégiáiból fénylének. - Velence, Ferrara, Padova iskolájának és földjének ragyogása lenne? - Egy biztos. Ebből a korból a Szelek versenye című, hosszú költeménye remek négyrészes természeti freskó. Az Eurus vihara ezüst-arany; az Austeré sárga; a Zephirusé tavaszi zöld, és a Boreásé a sötét, kék-lilák komor harsogásával festett. És bennük táncol, kínlódik és zeng az egész mindenség a kakukkfűtől a villámig, a csermelytől a viharban beleőrült „vén Óceánig”. Mesterek, lángelmék szava és szeme és barátsága neveli, szítja a mestert. Közülük, a saját arcképét nézve Janus úgy dicséri Mantegnát, hogy szavaiban a művészi teremtés lényegét is kimondja. És ezt, a kor divatja „az élethűségen” túl, épp a művészi újrateremtésben látja. Tömören ragadja meg a lényeges jegyet. És Andrea Mantegna nagyságát abban látja, amelyre maga is tört, hogy ne csak „másolja”, mint a tükör az arcot, a tárgyat vagy a témát - például a klasszikus mestereket is -, de ezen felül is emelkedjék, és így túlnőjön a mű és a művész és velük és vele a ma is a régin. Úgy vélem, elsőként mondta Mantegnát elsőnek az észak-itáliai quattrocento művészei között. És a 24 éves magyar költő jóslata a 27 éves ifjúról a művészettörténetben is beigazolódott. És a legfontosabb most az, hogy életművét végre a mi jelenünk is mindannyiunk hasznára, magyarul is a kezébe veheti.
Janus Pannonius | Szép E. Kinga
A magyar kakó mint szellemi örökség
talán úgy is folytathatnám - ha nem tűnne mások szemében túl bizalmasnak -, hogy kedves Bátyánk. Folytathatnám, mert az egykori pécsi diák tiszteletével és emlékeivel nézve Önre, megértene engem, s talán nem is tiltakozna ez ellen. Ezt a félezer éves bátyaságot bizony itt, Pécsen, az a szellem, mellyel Önöz közeledtünk, el is mosta. El az éveket és a kort, az iszonyú időt, mert hiszen a pécsi egyetemen és a városban mindenütt egyre csak Önnel találkoztunk. És ez nem véletlen, de természetes. Az is, hogy az ifjú idegrendszer gépezetének képernyője sokkal érzékenyebben idézi azt, akit keresőskálája kutat. És biztosan idézhettük az időből, mert hiszen kezünkben forogtak költeményei. Idézhettük a térből is, mert ebben is ott volt. Egy követ és utcát, eget és kaput jártunk és néztünk és kerestünk. S hogy itt élt, ez a tér és világa csak gazdagodott. Tollal gazdagította és toldotta meg a valót. Latin verseivel színezte Pannonia arcát és tudatát. És mert latin versekkel tette ezt, épp azért lett egyre időszerűbb és érdekesebb előttünk, kereső és kíváncsi ifjú dunántúli diákok és poéták között. szavainak ízét és napjaink költészetébe világító lehetőségét. A rejtett hatás lehetőségét. Ezt megnyitni nem szellemidézés, de a valóság fölmutatása. Mert amire olyan büszke volt - nem éppen keresztényi alázattal, de a nagy poéták öntudatával -, azt az Ön lírájáról tudtuk. Azt is, hogy nemcsak a múltban, de épp ma lesz egyre jelentősebb a magyar költészetben. Pécsi utódja, Csorba Győző költőtársunk szavaival, Ön ekképpen szólt erről: „Mert én hívom először a Pó mellől a Dunához / Phoebus Apollót és Mnaemosyne leányait és én / ültetem innen a Dráva vizéhez Nysa virágát. …” Igen, ez a szellem és gond és stílus és világ az, amely miatt, tisztelt Mester, mindig időszerű az Ön lírája. Költői hitvallásával is, mert mi tagadás, mindig erről és csak ritkán beszélt az égiekről. Igen, a földi égről, a költészetről vallott Mesterünk, mégpedig ilyen időszerűen: „Nékem a dolgokban főképp ami új, az a vonzó”… És épp az ilyen mondatokért vonzott bennünket az Ön pannoniai szelleme, miközben latin verseit az akkor egyetemes világnyelvről szorítottuk magyarrá. - Bátyánk? - …Nem! - Janus Pannonius a mi kortársunk és barátunk. Íme a latin szöveg csodája. Mert lám, az időt is megszorítja. Mert Te vagy az a költő, aki még mecénásom is lettél, mert a költők szelleme nemcsak hat, de lám, segít az évszázadokon át is. Hozzásegítettél, hogy azt építhessem tovább, ami egyrészt az enyém, másrészt a miénk. Magyarrá tehessem magamban a latint. Dunaivá a mediterránt, mert elküldtél engem Velencébe, Firenzébe és Rómába, úgy, mint Téged küldtek, ők, a Te mecénásaid. És mert nincsenek véletlenek, az a kör, amely már Pécsen alakult körülötted, már Hozzád méltóbban, egy palotában, Rómába gyűlt ismét verseid és szellemed köré. - És kik voltak e régi pécsiek? - Kardos Tibor, a házigazda, a Te szellemedben és Weöres Sándor, Csorba Győző, aki akkora erővel és ihlettel fordította verseid, hogy már akkor gyönyörű könyv, magyar Janus kerekült keze alatt. És régi barátaid is ott voltak: Berczeli Anzelm Károly és Nemes Nagy Ágnes és az akkor már ifjú feleség, Károlyi Amy. Aztán Jékely Zoltán, aki Fonyódnál a velencei gyorsból egy Válasz folyóiratra írva, dobta ki nekem a hírt és üdvözletét, hogy Rómába megy Hozzád. Együtt éltünk Veled hónapokig. Hallgattuk és hallgattam ismert szavad, és mégis Te vagy az a magyar költő, aki verseivel a legtöbbször hoztál zavarba. Latin lírád tiszta és mégis rafináltan rejtett ragyogása. Te, aki az ő nyelvükön mondtad oda, nekik, a klasszikusoknak: „Stílusban tietek, tárgyban enyém a babér.” És munkánk értelmébe vetett hittel olvastam soraiddal összevetett sorainkat. - A hogyan és lehet-e? - kérdése szorított. A Te „januszi” műved, amely líránk vonulatában, már a forrás tájain is, kettősen külön világ. Előzmény és utód nélküli ragyogás… És bevallom, Te vagy az a magyar költő, akire épp nem magyar nyelve miatt nézek mindig föl egy kicsit irigykedve. Tudom, Neked volt igazad, amikor nyelvünk „volék sirolm tudotlon” és a bármennyire szép „szeretetnek rózsája - Tégöd ékösejte” stílusa idején és helyett a latint választottad. Igen, mert másképp úgy álltál volna költeményeiddel akkor Pádua, Velence terein és palotáiban, mint mi a Szent Márk előtt vagy a Falconieri palotában líránkkal. Árván és értetlenül. De Te, ha megszólaltál, és versedet kezdted olvasni, egyszerre figyelt föl Rád, minden szavad értve a világ. Mert a költészet nemcsak ritmusérzelem, de elsőként, értelem. És az sem véletlen, hogy költővé koronáztak a Te egyetlen nyelveddel… De úgy hiszem, most ötszáz év után újra fejedelemmé tesznek magyarrá tett verseid. A Te költészeted, az újat és az életet megragadó. A tárgy és gondolat gazdag. Logikus és szűkszavúan is mindig találó. A szó kincsével sohasem fölöslegesen áradó és képgazdagságával és formakincsével elragadó a lírád. Ez a líra és előbb idézett ars poeticád is arra kötelez, hogy minden sorodat a legmaibb magyarra tegyük át. Az időt így győzöd le most és majdan utánunk is. Mindig feladatot adva - ha lesz -, a huszonötödik század magyar költőinek is. Kedves Barátom, vagy hogy is szólítsalak már, nem is tudom. Hiszen már harmincnyolc évesen itthagyta a földet. Ezt a váradi versedet pedig, ha igaz, még tizenhét éves fejjel írtad. És hogy szavaimat igazoljad az igénylésről, íme nekiültünk ismét e versnek, megannyian. Ezt teszed Te, kicsit groteszkül az ötszáz év bátyaság távlatában is mindnyájunknak az öccse. Mint az iskolamester szólítod pelyhes állal költőinket, és versedet asztalunkra teszed, akár a leckét… Engedjed meg, hogy néhány sort erről is írjak Neked oda, abba az országba, amelynek Te, ah...