Arany János életrajza nem olyan látványos, mint a kortárs Petőfié vagy Jókaié. Ifjúkori vándorszínész kalandja kudarccal végződött, s mivel hazatérve idős szüleit súlyos betegen találta, életét mintegy vezeklésként rendezte be, példás hivatalnokká vált. Arany János 1817. március 2-án született Bihar megyének ma Romániához tartozó, Nagyszalonta nevű községében. Apja, Arany György olyan családból származott, amely Bocskaitól kapta a nemességet, a hajdúk letelepítéskor.
Arany János születésekor Arany György és Megyeri Sára már egyáltalán nem fiatal. János leánytestvére asszony, a többi gyerek pedig halott, amikor ő születik. A hajlott korú szülők minden tőlük telhetőt megadnak kései gyermeküknek, aki részint lelki alkata révén, részint a féltő gondoskodás következében zárkózott, túlzottan érzékeny s magába forduló lesz. Szüleitől tanul írni-olvasni, s apjától hall először a hajdúság mondáiból, melyek előkészítik későbbi érdeklődését a történeti epika iránt. Sokat olvas (Szalontán csodagyereknek számít), főleg XVII-XVIII. századi műveket.
Előrehaladott koruk s szegénységük miatt a szülők hamarosan rászorulnak fiuk támogatására. Tizennégy éves korában Arany „praeceptori”, azaz segédtanítói állást szerzett. Keresményeiből félre tudott tenni annyit, hogy 1833 őszén beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. Ekkor már a kortárs magyar irodalmat ízelgette, németül és franciául kezdett tanulni. A második debreceni tanév a romantikus művészpályák esztendeje. Beállt színésznek, majd - amikor a debreceni társulat szétesett - vándorszínésznek. Új társulatával Máramarosszigetig jutott, ahol egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját.
Otthon valóban szomorú helyzetet talált: távolléte alatt apja megvakult, édesanyja pedig néhány héttel hazaérkezése után meghalt. Színészként kedvelte meg Shakespeare-t, ekkor figyelt fel a Bánk bánra is, melyet ebben az időben még sokan - köztük Széchenyi és Vörösmarty - elhibázottnak ítéltek. Ekkor kezdte foglalkoztatni művészet és erkölcs viszonya, s ez időben jutott arra a gondolatra, hogy a bűnhődésnek a lelkiismeret-furdalás a legkeményebb formája. Szalontára való visszaérkezése után ennek értelmében lett parasztközössége értelmiségi vezetője, ügyintézője: segédtanító egy közeli helységben, majd „kis nótárius” (másodjegyző) szülőföldjén, az óriási faluban, Nagyszalontán.
„Tékozló fiúként” megtérve mintha az ellenkező végletet akarta volna megvalósítani: a környezethez alkalmazkodást tűzte ki célul. Helybeli feleséget választott: Ercsey Juliannát, egy helybéli ügyvéd házasságon kívül született árváját. A tízezer lelket számláló hajdúváros tisztviselőjeként a „hallgati ember” (ahogyan a hivatalnok Aranyt városában nevezték) példásan látta el feladatát. Helytállt a rendkívüli helyzetekben is, mint amilyen az 1847. április 17-i nagy tűzvész volt, melynek során tizenkét óra leforgása alatt 2175 ház esett martalékul a lángoknak.
A jegyző személyének fontosságát hangsúlyozta első, nyomtatásban megjelent hírlapi cikkében is (Népnevelésügyben. Társalkodó, 1841). Pest- és Bécsben jártak először, 1843 nyarán. Végtelenül puritán életmódot folytat, időközben megszaporodott családjáról kell gondoskodnia (Juliska lánya 1841-ben, László fia 1844-ben született). Apai örökségként földhöz jut, melyet gyümölcsössel bővít. „Zseni a nyárspolgár álarcában” - így jellemezte őt utóbb Babits Mihály; ebben az időszakban még csak az utóbbi egyértelmű. Baráti társasága néhány tisztviselőből, a kántorból, a német orvosból és kereskedőkből áll. „Hírlap is alig fordult meg kezemben” - írja Arany jegyzősége első éveiről.
Ebben a helyzetben megváltást jelentett számára, hogy 1842-ben Szalontára került rektornak hajdani debreceni diáktársa, Szilágyi István, a későbbi történész. Felületes, kapkodó, de mohón tájékozódó egyéniség. Aranyt ő biztatja Szophoklész és Shakespeare fordítására. Arany igazi autodidakta volt. Az a hatalmas klasszikus műveltség, amit másfél évtized alatt magába szívott, számára személyesebben, mélyebben és másként lett érzés- és ítéletformáló, személyiségformáló, mint akiknek az iskola éppen akkor divatos romantikus-liberális válogatása közvetítette.
Részben Arany alkata, túlzott lelki és erkölcsi aggályossága, részben pedig a rendszeres iskolai tanulmányok félbeszakadása okolható tartós önértékelési zavaraiért, amelyek később, országos sikereit követően is jellemzik őt. A „mandátum és a személyiség, a kínált és a vágyott szerep nem esett egybe. A vállalás ellenkező eredményt hozott, mint amit hoznia célozva volt.” (Németh G. 1845 nyarán a Bihar vármegyei tisztújítás erőszakos cselekményei megmozgatták az egész magyar közvéleményt. Az elhíresült eseményeket Jókai Mór még évtizedekkel később is jónak látta beilleszteni A kőszívű ember fiai című regényébe (1869); Arany János pedig - fölháborodva a történteken (Szilágyihoz írt levelében „cannibalizmus”-ként aposztrofálta „a kortesség rút szenvedélyét, mely a félbarmok között dúl”) - friss melegében megírta Az elveszett alkotmány című komikus eposzát (1845).
Aranyt nemcsak a konzervatívok fellépése tölti el keserűséggel, a szabadelvűekben is csalódik. Mint utóbb megvallotta önéletrajzi írásában, „minden előzetes terv nélkül” fogott hozzá művéhez. 1845-ben viszont, Szilágyi ösztökélésére és minthogy a kitűzött díj is csábította, nem kis tusakodás után végül Arany beküldte művét a Kisfaludy Társaság vígeposz készítésére kiírt pályázatára. El is nyerte a díjat, de a három bíráló közül Vörösmarty Mihály csak fenntartással nevezi az ő művét a legjobbnak, s azt találja mondani róla: „nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők”.
A Kisfaludy Társaságnak ugyanazon az 1846. február 4-i ülésén, ahol felbontották a jeligés borítékokat, s kiderült a pályázatnyertes vígeposz szerzőjének neve, döntöttek a következő pályázat témájáról. Olyan „költői beszély”-t kértek a pályázóktól, melynek hőse „valamely, a nép ajkán élő történeti személy, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb.” Ezt a pályázatot Erdélyi János, a népiesség magyar elméletírója készítette elő, alighanem az ő utasítására vették fel a követelmények közé azt, hogy „forma és szellem népies legyen”.
Arany igyekezett okulni Vörösmarty bírálatából, s a János vitéz példáját követve írta meg Toldi című elbeszélő költeményét (1846). A Toldi írói körökben általános bámulatot keltett. A legtöbbet azonban Petőfi elismerése és barátsága jelentette Arany számára. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum, éles fényt vet kettejük művészi céljaira. Petőfi a Toldiban saját népiesség-felfogásának követésére ismert rá, s tulajdonképpen ő tudatosította ezt Aranyban is. Petőfinek „népi sarjadék”-ként mutatkozik be, s ekkortól ír a „nép költőjé”-nek hivatástudatával.
A mindössze két és fél évet megért barátságuk a világirodalom nagy barátságai közé tartozik. Petőfi a magyar irodalmi élet legfontosabb kérdéseinek közepébe emelte Aranyt, műhelyproblémák együttes végiggondolására, elképzeléseinek pontos megfogalmazására késztette, munkára serkentette - tekintélyével, vitalitásával erőt adott Aranynak ahhoz, hogy leküzdje súlyos kétségeit, eredendő bizonytalanságát. Petőfinek is szüksége volt Arany barátságára: olyan eszmetársra talált benne, aki alkatának és talentumának eltérő vonásai miatt nem volt kijátszható ellene.
Az 1846-ban alapított érdekvédelmi szövetség, a Tízek Társasága hamar felbomlott, s Petőfi máris meghirdette az Arannyal és Tompával együtt alakított „népies triászt” - ugyancsak szövetséget a konzervatív kritika ellenében, amely éppen 1847 tavaszán lendült támadásba, Petőfi Összes költeményeinek megjelenését követően. Bár ez a csoportosulás sem tartott sokáig, Arany értő szavaira és bátorítására ezután is bizton számíthatott.
Arany csak messziről adózhatott elismeréssel barátjának a pesti forradalomban játszott szerepéért. Ahogy Petőfi, ő sem került be az első népképviseleti országgyűlésbe: korteskedés híján alulmaradt a vármegyei főjegyző ellenében. 1848 áprilisában írt és azon nyomban megzenésített Nemzetőr-dala ponyván is megjelent. Petőfi rábeszélésére elvállalta A nép barátja című néplap szerkesztőtársi feladatkörét Vas Gereben mellett, a tényleges szerkesztésbe azonban Szalontáról nem folyhatott bele, s elégedetlen volt a lap színvonalával is. Azt tervezte, hogy maga indít néplapot, Népszabadság címmel.
1848 novemberében két hétig táborba szállt a szalontai nemzetőrökkel Arad védelmében. 1849 májusában állást vállalt a belügyminisztériumban, követte a kormányt Debrecenből Pestre. Anyagi helyzete kétségbeejtő volt. Állását, szolgálati lakását elvesztette; Kossuth-bankóit, melyekbe ingóságai értékét fektette, maga dobta tűzbe. Az irodalmi élet korábbi nyilvánossága is összeomlott, így erre sem számíthatott. Petőfiről nem volt semmi híre, s ahogy múltak a hónapok, egyre bizonyosabbá vált, hogy nincs az élők sorában.
1851-ben Arany előbb néhány hónapig a Tisza család geszti kastélyában nevelősködik, majd 1851. Tanári teendőit éppoly lelkiismeretesen látta el, mint korábban a városi hivatalát. Nagykőrös mégsem elégítette - nem is elégíthette - ki maradéktalanul. Biztosította ugyan családja megélhetését, de nem adta meg Aranynak azt a „független nyugalmat”, amire az Epilogus (1877) tanúsítása szerint egész életében vágyott. Ekkor már a költői tevékenység is hozzátartozott „megbizatásaihoz” - a bukott forradalom árnyékában, Petőfit elveszítve nehéz is lett volna elhárítania a „nemzeti költő” mandátumát. Nagykőrösi elzártsága nem kedvezett az irodalmi életben való részvételnek; „pestezhetném” - írta félig tréfásan egyik levelében.
Szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan (Letészem a lantot, 1850) és ironikusan (A nagyidai cigányok, 1851). Az utóbbi mű arra enged következtetni, hogy Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: nem a forradalmi átalakulásban, hanem a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért tartotta álmodozónak még Kossuthot is. 1857-ben elhárította magától a kétes megtiszteltetést, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából - helyette megírta A walesi bárdok című „ó-angol balladá”-t, amelyet (átdolgozva) az újabb önkényuralmi időszak idején, 1863-ban publikált.
Idegenül érezte magát az ötvenes évek jelenében is, amikor a felgyorsuló kapitalista fejlődés a magyarság kirekesztése mellett történt. Bach bürokrata hivatalnokrendszere kitörölte a személyes jellegű emberi kapcsolatokokat, gépezet részeivé alacsonyította az állampolgárokat, s nyílt önzésre késztette az egyént. S talán éppen e negatív momentumok halmozódása váltotta ki Aranyból művészetének felívelését, lírájának első virágkorát. Elégia és irónia kettőssége jellemzi verseit (Családi kör, Kertben, 1851, Visszatekintés, 1852, A lejtőn, 1857), a vívódás és a bűnhődés lélekállapota kerül tragikus környezetbe balladáiban is (V. László, Ágnes asszony, 1853, A walesi bárdok, Szondi két apródja, 1856), amelyek történelmi tárgyuk ellenére is a jelenhez szólnak, s mivel az igazság érvényre jutását hirdetik, a kortársak lelkesítő példázatként olvasták. A korszakot lezáró nagy vers, Az örök zsidó (1860) pedig az elégikus líra és a tragikus ballada ötvözete.
Arany 1854-ben publikálja a Toldi estéjét, 1856-ban a Kisebb költeményeket. A Toldi estéje első változatát átigazította, tudatosan távolodott el benne a Toldi naiv népiességétől: „Szeretem a nemzeti költészetet - írta már 1847-ben Szilágyi Istvánnak -; a népiesség köntösében még most, később majd pusztán”. A kortársak a művet mégis a Toldi közvetlen folytatásának látták. Ugyanakkor minthogy változatlanul az epikus költőt szerették és keresték Aranyban, líráját nem méltatták kellő figyelemre.
A hatvanas évek elején egy sor változás következett be a költő életében. 1858-ban az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén elfogadta a Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét, fölhagyott nagykőrösi tanári állásával és Pestre költözött. Az 1860-as és 1861-es évek a felfokozott reménykedés évei. Arany nagy tervekkel érkezik Pestre. Keresztury Dezső megfogalmazásával élve, a „nép költője” helyett immár a „nemzet költője” kíván lenni. Ennek jegyében írja meg hivatalos felkérésre ünnepi ódáját Széchenyiről (Széchenyi emlékezete, 1860), s lát hozzá a nemzeti műeposz megteremtésének (ennek részeként készül el 1863-ban a Buda halálával).
Elhivatottságot érezve az irodalmi élet megszervezésére, rendkívül magas színvonalú folyóiratot szerkeszt, előbb Szépirodalmi Figyelő (1860-1862), majd Koszorú címmel (1863-1865). A szerkesztői munka megnöveli látókörét, felismeri, hogy a regény lett a reprezentatív műfaj Európában, aminek hatására a Buda halálát a realista regény lélektani eszközeivel írja meg. De szinte az első pillanattól a kudarc réme fenyegeti. Nemcsak az előfizetők száma csekély, hanem a megbízható munkatársaké is. Arany maga kénytelen teleírni lapjait, könyvbírálattól elvi tanulmányig és szerkesztői üzenetig minden műfajt művel. Nem véletlenül használja álnévként Gogol írnok-figuráját, Akakijevics Akakit.
A Pesti Napló és a Budapesti Szemle köréhez, Kemény Zsigmondhoz és Csengery Antalhoz (más néven az „irodalmi Deák-párt”-hoz) kapcsolódva, az irodalmi „súlyegyen” megteremtésére törekszik, egyfelől védve a népesség programját, másfelől fölvéve a kesztyűt a „petőfieskedők”, Petőfi gyenge utánérzői ellen. A Kisfaludy Társaság igazgatójaként fáradhatatlanul szervezte a felolvasói üléseket, gondozta a kiadványokat. Madách Imre nagyszerű művét, Az ember tragédiáját (1860), melynek világképe rokon az övével, ő fedezte fel, szövegét nyelvileg javította, kiadását megszervezte, s a művet is, szerzőjét is bevezette a Kisfaludy Társaságba. Arany buzgalmának köszönhető, hogy megkezdődik és a drámaköltő születésének 300. évfordulója közelítésében jelentős helyet kap a magyar kultúrában.
A kulturális intézmények viszonylagos liberalizálódása nyomán hamar megmutatkozik a magas és a népszerű kultúra közötti szakadék. A két évre tervezett hivatalvállalásból tizenkét esztendő lett. Ebben szerepet játszott a magánéletében érő csapások is. A hetvenes években ismét sokat betegeskedett, ami végképp emberkerülővé tette. „Jegyzőség, professzorság, szerkesztés, titkárság - mind egy egész embert kíván; napról napra elfoglal, nyűgöz, bosszant, lelket öl. Mi marad aztán poétáskodni?” - írta Tompának még 1866-ban. De nemcsak erről volt szó. Az, hogy a Buda halála inkább udvarias, mint meleg fogadtatása és lapszerkesztői kudarca után hallgatott el költőként, kétségeket ébreszt az iránt, amivel maga Arany indokolta elhallgatását (ő ugyanis leánya halálára és hivatali elfoglaltságára hivatkozott. Valójában a korábban hitt mandátuma vált kérdésessé számára. S még inkább fölöslegesnek hitte a nemzeti költő szerepét a kiegyezést követően, a mohó gazdagodás és panamák korában, amikor a kiegyezést megkötő Deák Ferenc és köre is hirtelen légüres térben találta magát, teljesen elszigetelődve.
1867-ben, a király megkoronázásakor a legmagasabb kitüntetéssel, a Szent István-renddel tüntették ki. Ugyanebben az időben azonban megszenvedte, hogy írói és politikai pozíciói egyre inkább megfogyatkoztak. A költői pálya megfigyelésekor arra a következtetésre jutott, hogy a nemzeti költői mandátumot a korszak új valóságai között nehéz lesz tartósan betölteni. Ennek ellenére Arany tovább írt, műveit gondosan érlelle, s jellegzetes kettőssége, az elégia és a szókimondó ballada továbbra is meghatározta költészetét.
Kiinduló inspirációk és kapcsolatok vezető szerepet játszottak abban, hogy Toldi és Tellus költészete egyre erőteljesebben kötődött a nemzeti önérzethez. A Toldi estéje és későbbi költemények nemcsak irodalmi értéket képviseltek, hanem útmutatók lettek a nemzet történeti önértelmezéséhez is. Ebben a folyamatban Petőfi barátsága és a nemzetközi irodalmi kontextus jelentette külső hatások kombinációja adta meg az irányt Arany számára.
Arany János élete és munkássága
Összefoglalva, Arany János élete a személyes szenvedélyek és a közösségi felelősség kettősségét tükrözi. Noha kezdetben a társadalmi és személyes bánatból fakadó nehézségek követték, költészete végig a hazafiság és az etikai mérlegelés jegyében formálódott. Művei olyan történeti és erkölcsi kérdéseket érintenek, amelyek a magyar nemzet képzeletét és történelmi önértelmezését alakították. A Toldi és a későbbi epikus törekvések révén Arany nemzeti költővé vált, akinek munkássága azóta is meghatározó része a magyar kulturális örökségnek.
| Korszak | Fontos művek | Jellemző témák |
|---|---|---|
| 1840-es évek | Az elveszett alkotmány, Toldi | történeti erkölcs, bűnhődés, népiesség megalapozása |
| 1860-as évek | Széchenyi emlékezete, A buda halála, Az ember tragédiája | nemzet költője cím, irodalmi intézmények szervezése |