A dzsessz (angolul jazz) az Amerikai Egyesült Államokban kialakult zenei stílus. A dzsessz zenei művészeti forma, amely az Egyesült Államok déli területeiről származik a 19. század végéről, a 20. század elejéről. A dzsessz afro-amerikai zenei hatásokat ötvöz az európai zenei technikákkal. A dzsessz és a blues jellemzője a „kék hang” (blue note), amelyet az európai szokásostól kissé eltérő hangmagassággal énekelnek vagy játszanak. A dzsessz gyökerei a nyugat-afrikaiak kulturális és zenei kifejezésmódjában, az afroamerikai zenei hagyományokban (például blues, ragtime), valamint az európai katonai zenekarok zenéjében találhatóak meg. A 20. század elején az amerikai fekete közösségekből indult ki és az 1920-as évekre vált nemzetközileg is ismertté.
A dzsessz száz éves történelme során mindig újabb és újabb stílusok születtek, melyekhez sajátos hangszerelés, harmóniai- és ritmikai eszköztár vagy zenei felfogás kapcsolódott. A dzsessz olyasmi, amit a feketék találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére. A dzsessz története során óriási változásokon ment keresztül, mialatt egy szabad örömzenélésből először populáris tánczene, később koncertmuzsika lett, majd az európai zenére visszaható, modern tudománnyá és zenei stílussá vált. A dzsessz alapját a blues, a ragtime és a századelő divatos indulóinak (például John Philip Sousa műveinek) zenei keveréke jelenti.
Ragtime-ot eredetileg csak feketék és kreolok játszottak. Idővel megjelent a dixieland jass stílus, amit már fehérek is játszottak. Ez a zene a mulatók, bordélyházak, piroslámpás negyedek világából indult el, ám alig egy évtized alatt óriási utat járt be. Amerika első világháborús hadba lépését követően ennek a stílusnak nem volt többé helye New Orleans-ban, így a zenészek, és velük a muzsika is egyre északabbra költözött. A húszas évek elején Chicago volt a dzsessz központja. Itt finomodott tovább a zene. A chicagói dzsessz-muzikusiok önmagukat már komoly, hivatásos zenészeknek tekintették (ellentétben a korábbi, elsősorban szórakoztatni vágyó előadókkal). A húszas éveket a dzsesszkorszaknak (The Jazz Age) is nevezik, ekkoriban egyre népszerűbbé, társadalmilag egyre elfogadottabbá vált a dzsessz, aminek egyenes következménye lett, hogy a nagy gazdasági világválság idejére az amerikai könnyűzene teljes egészében dzsessz volt.
A dzsessz otthont talált New Yorkban is, ami majd a második világháború után válik végérvényesen a dzsessz központjává. A húszas évek legvégén vette kezdetét a szvingkorszak. Egyre nagyobb dzsessz-együttesek alakultak, létrejöttek a big bandek. A szvingkorszak Amerikájában több, mint tízezer big band működött, melyekben tucatnál is több zenész játszott. A nagyobb apparátus nélkülözhetetlenné tette, hogy a zene szervezettebb legyen, így a korszakban igen fontos szerepük volt a hangszerelőknek, zenekarvezetőknek. The Old Plantation című festmény a tizennyolcadik századból.
A tizenkilencedik század első felében egyre több fekete kezdett európai hangszereken (főleg hegedűn) tanulni, hogy így parodizálják az európai tánczenekarokat saját cakewalk nevű zenéjükben. A blues gyökereiről nincs sok dokumentum, ám az feltehetőleg a nyugat-afrikai griot-ból származik. A dzsessz gyökerei a bluesban találhatóak meg, ami az Afrikából származó amerikai rabszolgák és az ő leszármazottjaik népzenéje volt. Korai dzsesszes hangzások már felfedezhetőek voltak a századfordulón, népszerű szabadtéri vagy táncos összejövetelek zenéjében és a katonai rezesbandák hangzásában. A fekete zenészek sokszor indultak ki a menetelésre, masírozásra írott dallamokból, azok szerkezetéből és ritmusából, azonban a North by South, from Charleston to Harlem című kutatás szerint „…a fekete zenei játékmód igyekezett kitörni az európai zenei hagyományok kereteiből annak ellenére is, hogy európai hangszereket használtak. Ez az afroamerikai érzés - amely újrafogalmazta a dallamokat és átalakította a ritmusokat - vetette el azt a magot, amelyből később a nagy fekete muzsikusok kinőttek.”
Sok fekete zenész élt meg abból, hogy az afroamerikai hagyománynak megfelelően kis zenekarokkal temetéseken zenélt New Orleans-ban (A jazz funeral nevű jelenség New Orleans zenei világának emblematikus része). Ezek a zenekarok tevékenyen részt vettek a korai dzsessz népszerűsítésében és terjesztésében. A népzenei gyökerű ragtime elsősorban az önmaguk által képzett zenészek terméke volt. A polgárháború után északon és délen egyaránt kialakult egy hálózat a feketék által alapított és üzemeltetett szervezetekből, iskolákból, polgári közösségekből. Ezek egyike volt a Jenkins Orphanage (Jenkins Árvaház).
A tanulási lehetőségek bővülésével egyre nagyobb számban végeztek fiatal, képzett afroamerikai zenészek, akik közül sokan klasszikus európai zenei oktatást kaptak. Ebbe a zeneileg is képzett új hullámba tartozott Lorenzo Tie és Scott Joplin. Joplin apja korábban rabszolga volt, azonban anyja már szabadnak született. Az 1890-es évekbeli, úgynevezett Jim Crow-törvények miatt a meglévő zenekarokból kizárták a tehetséges, gyakorlott afroamerikai zenészeket. A városokban sorban nyíltak a tánctermek, klubok és teázók. A fehér közönség is megkedvelte a különleges elnevezésű afrikai mozdulatokat/táncokat. A tortatánc (cakewalk), - amit korábban a rabszolgák mutattak be uraiknak egy szelet torta reményében - valóságos őrületté vált. A korszak zenéje azonban nem a dzsessz volt, habár a bluesos és ragtime-os próbálkozások egy része már annak az előfutára volt és folyamatos csiszolódás után ebből fejlődött ki a dzsessz.
A Tin Pan Alley-hez tartozó népszerű zeneszerzők, köztük Irving Berlin már beleszőtt ragtime-os hangzásokat a műveibe, azonban még nem használta a dzsesszre annyira jellemző hangszereket, ritmusokat. Kevés olyan esemény volt, ami nagyobb szolgálatot tett a dzsessz népszerűsítésére, mint Irving Berlin 1911-es sikerszáma, az Alexander's Ragtime Band. A ragtime alapvetően komponált zene volt. A dzsessz fejlődése kezdetben a helyi stílusok kombinálásából állt. New Orleans városa és környéke hosszú idő óta volt a helyi zenei élet központja. Az ott élő afrikaiak, európaiak és latin-amerikaiak mind hozzáadtak valamit a gazdag zenei örökséghez.
A francia és a spanyol gyarmati területeken a rabszolgáknak több lehetőségük volt a kulturális önkifejezésre, mint az angol gyarmatokon - amikből az Amerikai Egyesült Államok is kialakult. Az afrokubai és brazil zene épp amiatt épül ütősökre és nem dallamhangszerekre, mert ezeken a területeken a rabszolgák szabadabban játszhatták saját, afrikai eredetű zenéjüket. Protestáns közösségekben az afrikai zenét egyértelműen pogánynak titulálták és elnyomták, míg Louisianában szabadon gyakorolhatták azt. Az 1830-as évekig a New Orleans-i Congo Square-en megtartott afrikai zenei fesztiválokat érdeklődő fehérek is látogatták és az ott elhangzott dallamok és ritmusok beleszövődtek Louis Moreau Gottschalk kreol komponista szerzeményeibe is.
A 19. század végére a város lett a népszerű zenészeket összefogó központ, köztük pl. a New York-i Tin Pan Alleyre húzódó zenészeké, ahol a fiatal ragtime és egy jól megkülönböztethető, új zenei stílus indult fejlődésnek. Visszaemlékezések szerint a fejlődés kulcsfigurája a kitűnő trombitás, Buddy Bolden és zenekara volt. Bolden zenekara folyamatosan bluest és hasonló zenét játszott állandóan variálva a dallamot, és ezzel akkora szenzációt keltettek, hogy igen hamar sok utánzójuk akadt. A 20. század elejének New Orleansba látogató utazói gyakran megjegyezték, hogy a helyi zenekarok olyan energiával játsszák a ragtime-ot, ami máshol nem hallható. Ezeket összevetve Jelly Roll Morton és Scott Joplin zongorajátékát is említik.
A New Orleans-i pezsgést azonban az első világháború szakította meg végérvényesen, mikor 1917-ben elrendelték Storyville bezárását. Chicago volt az első város, amely befogadta az új stílust és néhány forrás szerint itt nevezték el először a New Orleans-i stílust "jass"-nek. Odahaza New Orleans-ban egyszerűen ratty, hot zenének, vagy egyszerűen ragtime-nak, esetleg New Orleans-nak hívták. A stílus annyira más volt a ragtime-hoz vagy a tánczenéhez képest, hogy kellett egy új név a megkülönböztetéshez. A Stein's Dixie Jass Band 1916-ban követte az Original Creole-t és Tom Brownt Chicagóba. A tagok a Papa Jack Lane veteránjai voltak, és a következő évben már New York-ban zenéltek The Original Dixieland Jass Band néven. Itt arra is lehetőséget kaptak, hogy gramofonra rögzítsék őket. A csak fehér zenészekből álló ODJB felvételei az első olyan hangfelvételek, amin már valódi, kialakult dzsessz hallható.
A dixieland kifejezés New Orleans-ból származik. Louisiana francia gyarmat volt, így rengeteg francia kifejezés épült be az ottani közbeszédbe. A King & Carter Jazzing Orchestra Houstonban 1921-ben alakult. 1920-ban életbe lépett a szesztilalom Amerikában, ezért a törvényes szalonok és kabarék bezártak, de helyettük tiltott italmérések ezrei nyíltak - speakeasy -, ahol a vendégek ittak a zenészek pedig szórakoztattak. Ezek a szórakozóhelyek, valamint a tánctermek egyre több zenészt igényeltek és ennek folytán egyre többen tudtak megélni a zenélésből. A műfaj fővárosa ekkor már Chicago volt. King Oliver és Jelly Roll Morton a színtér sztárjaivá váltak, és itt indult Louis Armstrong profi karrierje is, akinek 1925 és 1928 között készült Hot Five és Hot Seven felvételei legendássá váltak: ezeken a lemezeken egy sokkal kifinomultabb dzsessz hallatszik, ami már elsősorban a hosszabb, improvizált szólókra építkezik. Emellett végérvényesen lefektette a dzsessz ritmusszekcióját: kikerült a tuba, mint a New Orleans-i stílus elsőrendű basszushangszere. Helyét a nagybőgő vette át. Feltűnt a gitár is a bendzsó helyett, valamint elterjedt az igen modern (és sokak által lenézett) szaxofon-család is. A dzsessz összekapcsolódott a modern, kiforrott és dekadens fogalmakkal.
Üzletileg Paul Whiteman - akit a "dzsessz királyának" neveztek - volt a legsikeresebb zenekarvezető az 1920-as években. Annak ellenére, hogy felvette Bix Beiderbeckét és sok más jó fehér zenészt a zenekarába, sokan bírálták őt, hogy zenéje nem igazi dzsessz, hiszen nála nincs improvizáció, végig komponált zenét játszanak esztrádjelleggel. Ennek ellenére abbéli fáradozásai, hogy kombinálja a dzsessz zenei jellemzőit a komplex módon megírt nagyzenekari hangszerelésekkel az elkövetkezendő húsz-huszonöt év amerikai könnyűzenéjét határozták meg. Fletcher Henderson vezette a legsikeresebb, afroamerikaikból álló, korai dzsessz nagyzenekart New Yorkban. Eleinte Paul Whitemant akarta követni, de miután felvette Louis Armstrongot a zenekarba, ráébredt az improvizáció fontosságára a dzsesszben. Duke Ellington fiatal zongoristaként és zenekarvezetőként először az 1920-as évek végén került a figyelem középpontjába.
Ahogy a dzsessz egyre kommerszebbé vált, a zenekarok taglétszáma is növekedett. A dzsessz lett a népszerű amerikai tánczene szinonimája, ehhez azonban már big bandekre volt szükség, a sok zenész pedig megkövetelte, hogy a zene sokkal tervezettebb, hangszereltebb legyen. A big band együttesek voltak a legnépszerűbbek ebben a korszakban. Ezekben általában tíznél is több fúvós játszott, akiket ritmusszekció kísért. Sok esetben énekes vagy különleges szólóhangszeres is fellépett ezekkel az együttesekkel. A nagyzenekarok különböző stílusokban játszottak. Egyesek, mint a Benny Goodman Orchestra teljesen dzsesszesen játszottak rengeteg improvizációval, szólóval, míg Glenn Miller inkább kerülte ezeket. A legtöbb zenekar a két véglet között helyezkedett el, s a szólók közben a háttérben többnyire tovább szólt a szám harmóniamenete. A nagyzenekari dzsesszkorszak kulcsfigurái főleg a szervezők és zenekarvezetők voltak.
Ősi gyökerek és korai formák
A The Old Plantation című festmény a tizennyolcadik századból. A tizenkilencedik század elején egyre több fekete kezdett európai hangszereken tanulni, hogy így parodizálják az európai zenekarokat saját cakewalk nevű zenéjükben. A blues gyökerei a nyugat-afrikai griot-ból származnak. A dzsessz gyökerei a bluesban találhatóak meg, ami az Afrikából származó amerikai rabszolgák és az ő leszármazottjaik népzenéje volt. Korai dzsesszes hangzások már felfedezhetőek voltak a századfordulón, népszerű szabadtéri vagy táncos összejövetelek zenéjében és a katonai rezesbandák hangzásában. A North by South, from Charleston to Harlem kutatás rámutat, hogy a fekete zenei játék mód igyekezett kitörni európai hagyományok kereteiből, miközben európai hangszereket használtak. Ez az afroamerikai érzés formálta a későbbi nagy zenészek kilétét és stílusát.
A Jenkins Orphanage és a fiatal tehetségek felnevelése
Daniel J. Jenkins 1891-ben megalapította a Jenkins árvaházat, amely fiúkat fogadott és négy évvel később napi szinten kezdett vallásos zenéket és indulókat tanítani a fogadottaknak. Árvák és otthonról elszököttek voltak a lakók, akik közül sokan már játszottak ragtime-ot bárokban és bordélyokban. A cél a megmentésük és rehabilitálásuk volt, ami a zenei tevékenységgel sikerült is. Jenkins körülbelül 125-150 gyereket fogadott be évente, és ezek nagy része alapvető zenei képzésben részesült. 30 éven belül már öt zekekaruk működött az országban, amelyek közül egy Angliába is eljutott. Nehéz lenne nem észrevenni a Jenkins Orphanage Band hatását a korai dzsesszre, mivel tagjaik később olyan dzsesszlegendákkal játszottak együtt, mint Duke Ellington, Lionel Hampton és Count Basie.
10 Hours of 1940's Jazz for Work – The Ultimate Work & Focus Compilation
Részletes áttekintés a különböző stílusokról
Az északkeleti stílusból kiindulva James P. Johnson 1919 körül kialakította a stride-ot. Ebben a stílusban a jobb kézzel a dallamot játsszák, míg a bal kéz fel alá járkálva „strides” adja meg a ritmust. Az irányzat nagymestere James Reese Europe volt, akinek 1913-14-es felvételei megőrizték a stílust annak virágzásának csúcsán. Mire Europe 1919-ben belekezdett új számainak felvételeibe, már a New Orleans-i stílus hallható a művein. A Mississippi partjain, Memphistől Saint Louisig egy új zenekari stílus alakult ki a bluesból. Az irányzat legnépszerűbb zeneszerzője és vezetője a Blues Atyja, azaz W. C. Handy volt. A zenében felfedezhetőek hasonlóságok a New Orleans-i iránnyal, azonban hiányzik a szabadon szárnyaló improvizálás, ami délebbre jellemző volt. Számos jól képzett színes bőrű New Orleans-i hagyta el a déli államokat és utazott északra vagy nyugatra. Ezek egyike volt Bill Johnson, aki összegyűjtötte a város legjobb zenészeit, köztük Freddie Keppardot és az 1910-es évek elején megalakította az Original Creole Orchestra-t. A New Orleans-i pezsgést azonban az első világháború szakította meg végérvényesen, mikor 1917-ben elrendelték Storyville bezárását. Chicago volt az első város, amely befogadta az új stílust és néhány forrás szerint itt nevezték el először a New Orleans-i stílust „jass"-nek. Odahaza New Orleans-ban egyszerűen ratty, hot zenének, vagy egyszerűen ragtime-nak, esetleg New Orleans-nak hívták. A stílus annyira más volt a ragtime-hoz vagy a tánczenéhez képest, hogy kellett egy új név a megkülönböztetéshez. A Stein's Dixie Jass Band 1916-ban követte az Original Creole-t és Tom Brownt Chicagóba. A tagok a Papa Jack Lane veteránjai voltak, és a következő évben már New York-ban zenéltek The Original Dixieland Jass Band néven. Itt arra is lehetőséget kaptak, hogy gramofonra rögzítsék őket. A csak fehér zenészekből álló ODJB felvételei az első olyan hangfelvételek, amin már valódi, kialakult dzsessz hallható.
A dixieland kifejezés New Orleans-ból származik. A King & Carter Jazzing Orchestra Houstonban, 1921. A 1920-ban életbe lépett szesztilalom után a tiltott szórakozóhelyek és kabarék növelik a zenészek megbecsülését. Louis Armstrong karrierje is Chicago felől indul be 1920-as években, és a Hot Five/Hot Seven felvételekkel vált legendássá. A színpadi és stílusbeli különbségek mellett a szaxofon-család megjelenése, a nagybőgő és gitár térnyerése egy új dzsessz hangzását hozta el.
A területi különbségek mellett a 1920-as évek végére a dzsessz kilépett a tánczenei keretből is. Paul Whiteman és zenekara a dzsessz királyának nevezve ugyan vitatott volt a nézet szerint, mégis befolyásolta a szélesebb közönség által elfogadott, nagyzenekari hangzás felé irányuló törekvéseket. Fletcher Henderson vezetésével New Yorkban egyre nagyobb afroamerikai zenekarok jöttek létre, akik laterálisan hatottak a későbbi, részben önállóan érvényesülő szólókra és improvizációkra. Duke Ellington az 1930-as években a nagy zenekari hangzás mesterségét adta meg, miközben a Big Bandek dinamikája és a hangzás sokszínűsége a későbbi korszakok számára is alapot teremtett.
Összegzés a stílusokról és a zenei örökségről
A dzsessz a blues és ragtime keverékéből nőtt ki, és a 20. században folyamatosan megújult. A zene ellenállhatatlan energiája, improvizációs szabad reformjai és a nagyzenekari hangzás együttes jelenléte tette lehetővé a dzsessz gyors terjedését az Egyesült Államokban és világszerte. A Jenkins Orphanage Band példája mutatja, hogyan neveltek tehetségeket, akik később a dzsessz egyik meghatározó rétegévé váltak.
tags: #hajcsa #dzesz #dzsesszenekes