1929. november 9-én született Budapesten Kertész Imre, az első magyar író, aki irodalmi Nobel-díjat kapott Sorstalanság című regényéért. A zsidó családban nevelkedő tehetség 1944-ben Auschwitzba deportálták tizennégy évesen, innen Buchenwaldba, majd Zeitzbe kerülve érte 1945-ben a háború vége.
1948-tól Budapesten dolgozott újságíróként és gyári munkásként, 1953-tól pedig szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként tevékenykedett. Az 1950-es évek közepétől több regényterv foglalkoztatta, amelyek közül a Sorstalanság 1960-as megfogalmazásában született meg, bár végleges formája csak 1975-ben jelent meg. A mű visszautasítások és hosszú várakozás után végül külföldön aratott sikert, itthon pedig a rendszerváltás után kapott teljes elismerést.
Az életmű kiemelt része a Sorstalanság, a Kaddis a meg nem született gyermekért és A kudarc hármasának kapcsolata: a Sorstalanság az ötvenes évek és a holokauszt megoldatlan traumáját, a Kaddis a gyerekért a világra nemnemzést és Auschwitz utóhatásait vizsgálja, a Kertész-regények következő darabja pedig a totalitarizmus és az egyén viszonyát tárja fel. A Felszámolás (2003) ennek a trilógiának vagy tetralógiának befejező része is, amely az emlékezés és az élet dilemmáit egészíti ki.
Kertész írói ars poeticája szerint a saját hangot és nyelvet megőrizni, illetve elszakadni a kívánatos megformálásoktól a művészet feladata. A Sorstalanság megírása közben is ezt a szemléletet vallotta: „az első regényem okozta legnagyobb problémát az volt, hogy nem szabad azonosulni; nyelv és csak nyelv.”
A regények és a naplók a második világháború utáni években is meghatározták írói pályáját. A Sorstalanságot először 1975-ben jelentették meg a Magvető Kiadó elutasításai után a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, és bár kezdetben csend fogadta, később Németországban és más nyelveken is elismerést aratott. A Holokauszt és az állam által fenntartott rendszer viszonyát elemezve, Kertész az emberi szabadság fontosságát hangsúlyozza a totalitarizmustól való megszabadulás kontextusában. A Nobel-díj 2002-ben érte el, így ő lett az első magyar író, aki irodalmi Nobel-díjban részesült.
A Nobel-díj kapcsán Kertész Istvánhoz hasonlóan önreflexív és világpolgári álláspontra helyezkedett, hangsúlyozva az európai kultúra közös örökségét és a nyelv felszabadító szerepét. Ő maga így értelmezte: „Az anyanyelvem egy kis szigetnyelv, így a munkáim német nyelven terjedtek el - a Nobel-díj a magyar irodalom számára is kitüntetés.”
Élete során Kertész Imre több személyes és irodalmi kapcsolatot ápolt: első felesége, Albina Vas 1995-ben elhunyt; 1996-ban feleségül vette Sas Magdát, akivel Berlinbe költöztek 2003-ban. Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála 2009-ben, amely miatt hazaköltözött Budapestre, és 2016-ban halt meg otthonában. Szenvedései és egészségi állapota ellenére továbbra is foglalkoztatta az írás és a gondolkodás világa, esszéket és naplókat szerkesztett, előadásokat tartott, és 2005-ben Sorbonne-díszdoktori címet kapott.
Az író munkásságát számos díj és kitüntetés érte: József Attila-díj (1989), Kossuth-díj (1997), Herder-díj (2000), Die Welt irodalmi díja (2000), irodalmi Nobel-díj (2002), Berlin Ernst Reuter-emlékérem (2006), Francia Ondan-díj (2009) és Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendje parancsnoki fokozata (2015). 2014-ben megkapta a Szent István-rendet, a legmagasabb magyar állami kitüntetést. Emléktáblát avattak születése 88. évfordulója alkalmából egykori lakóháza falán Budapesten, a Török utca 3. szám alatt, ahol a Kertész Imre Intézet is támogatást nyújt az irodalmi örökség gondozásáért.
Írásai mind a holokauszt, mind a totalitarizmus kritikájaként funkcionálnak, ugyanakkor az egyén lehetőségeit és az emlék megértését is vizsgálják. A regények által megfogalmazott központi kérdés az élet és az emlékezés összefüggése, amely a 20. század európai történelmében állt és áll ma is. A Sorstalanság és a többi mű fordításban és megjelenítésben beépítette a világ irodalmi kánonjába Kertész Imre örökségét.
Kertész Imre Budapestje
Élete utolsó éveiben, betegsége ellenére is munkálta a naplók sajtó alá rendezését és előadásait. Astockholmi beszédében a holokauszt hatását és az európai kultúra összetettségét hangsúlyozta, kiemelve, hogy Auschwitz-ot követően „semmi sem történt”, ami Auschwitzot visszavonta volna. E gondolatok a későbbi irodalmi és esszéírói tevékenység középpontjában maradtak, és az európai identitás mélyebb kérdéseit világították meg.
| Év | Jelentős mű | Kiemelt témák |
|---|---|---|
| 1975 | Sorstalanság | Holokauszt, identitás, nyelv |
| 1988 | A kudarc | totalitarizmus, személyiség |
| 1990 | Kaddis a meg nem született gyermekért | gyermekvállalás, etikai harc |
| 2003 | Felszámolás | emlékezet, naplóírás |
Az életművet ma is vizsgálják: Kertész Imre írásainak központi problémája az, hogyan lehet a totalitarizmus emberét a szabadság felé vezérelni, és miként marad meg az emlékezet a történelem lezárhatatlansága ellenére is. A sorozatban megjelenő művek és esszék együttesen formálják meg az európai kultúra és magyar irodalom viszonyát a 20. század történelmi eseményeinek fényében.