Hajszál híján Hollywood Kritika

Filmünnep. Én legalábbis minden alkalommal ezt érzem, valahányszor egy újabb Tarantino-mozi részesei lehetünk, a Volt egyszer egy… Hollywood pedig témájából fakadóan csak rátett még egy lapáttal erre a benyomásra. Ahogy magában a filmiparban, úgy az Álomgyárban is erőre kap olykor a változás szele, ami közvetlenül érinti Rick Daltont (Leonardo DiCaprio) is, aki az ötvenes évek táján, ha nem is hollywoodi szupersztárnak, de mindenképp egy jól menő névnek minősült.

Főhősünk karrierje azóta fokozatosan hanyatlik, a hatvanas évek végére pedig már nem is jut több neki, mint néhány epizódszerep különböző sorozatok ügyeletes rosszfiúinak. Ezt a szakmai, a férfi számára pedig egyúttal lelki válságot hűséges dublőrjével és barátjával, a titokzatos múltú Cliff Booth-szal (Brad Pitt) igyekszik átvészelni - utóbbi alig-alig kap már kaszkadőrmelót, inkább már Dalton állandó mindeneseként keresi meg a kenyérrevalót. Az elválaszthatatlan duó a nehézségekkel együtt is megőrizte hollywoodi életvitelét, és pusztán a vakszerencsétnek köszönhetik, hogy közvetlen szomszédságba költözik a szakma egyik legfelkapottabb rendezője, Roman Polanski is - egy feltörekvő színésznővel és egyben feleségével, Sharon Tate-tel (Margot Robbie) az oldalán.

A Volt egyszer egy… Hollywood egy klasszikus Tarantino-mozi abban az értelemben, hogy képes alaposan meglepni az embert… amolyan "Tarantinósan". Ám ha szigorúan vesszük, én mégis azt mondanám, hogy a DiCaprio és Pitt fémjelezte produkció több szempontból is eltér a rendező korábbi munkáitól, ami főleg annak narratívájában és a párbeszédekben érhető tetten. A Volt egyszer egy… Hollywood valójában különálló szegmensekből áll össze, amiket persze egy koherens egészként is lehet és érdemes értékelni, a szűk három órás játékidővel együtt mégis joggal lehet azt mondani a filmre, hogy mintha egy picit fókuszvesztett volna.

A Volt egyszer egy… Hollywood sava-borsa tagadhatatlanul annak hangulatában, szettingjében és egyszerűen hibátlan atmoszférájában rejlik. Amikor azt írom, hogy hibátlan, akkor azt komolyan is gondolom - ennyire gazdag, élettel teli és autentikus formában (legalábbis készséggel elhiszem, hogy az) soha nem láttam még Los Angelest, és ne aggódjunk, lesz időnk bőven elveszni benne. Piszkosul sok kocsikázás és úgy általánosságban városnézés tölti ki a Volt egyszer egy… Hollywood játékidejét, és rá lehetne vágni minderre, hogy céltalan időhúzás, de közel sem erről van szó.

A film egyik és talán legfontosabb szándéka is, hogy egy imádni való és rohadtul szórakoztató korképet kapjunk a hollywoodi sztárok világáról. Egyik korábbi Tarantino-mű fényképezésében sem lehetett még ennyit gyönyörködni és úgy igazán elmerülni, mint most, a különleges hangulatú időutazást pedig újfent egy brutálisan erős zenei válogatás egészíti ki. Akik pedig arra számítottak, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood a filmkészítés egy ikonikus korának díszletei mögé is bevisz mindent, hát, ők sem fognak csalódni. Egy kiemelten személyes alkotás benyomását kelti Tarantino alkotása, ami nem csak az általunk ismert történelmet, de magát is meglehetősen szabadon kezeli.

Hollywood számos egykori és jelenleg is élő legendája egyaránt tiszteletét teszi a filmben, megszámlálhatatlan mennyiségű kikacsintással, visszautalással vagy akár szellemes szereposztásokkal - azt is mondhatnánk, hogy egy jó adag bennfenteskedés hatja át az élményt. Na, azért beszéljünk egy picit a főhőseinkről is, hiszen DiCaprio és Pitt neve mellett csak nem illik szó nélkül elmenni. Mindannyiunk Leója szinte kisajátítja magának a filmet, abszolút ő viszi a hátán a szabad folyású cselekményt. Játék a játékban az egész, DiCaprio pedig szemmel láthatóan imádja, hogy színészt alakíthat a vásznon, és könnyedén hozza is, amit megszokhattunk tőle - talán túlzottan is megszoktuk mára.

Ellenben Pittel, aki egy jóval szűkszavúbb és látszólag egyszerűbb keményfiú bőrébe bújt, ám ki merem jelenteni, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood legerősebb szegmenseit egyértelműen Cliff Booth karakteréhez és Pitt rutinos és halál laza alakításához köthetjük. Margot Robbie ezzel szemben csak epizódszerephez jutott, hiába volt a három húzónév egyike - ám mindez egy nagyon személyes és bátor koncepció része volt. Semmilyen mértékben sem merészkednék spoilerekbe, mert hiába a valóság ihlette a cselekményt, igenis van mit lelőni abból. Sharon Tate pont annyit és olyan minőségben lesz jelen a filmben, ami egy "egyszerű", de legalább annyira bájos és ártatlan nő képét festi le előttünk, akinek egyetlen vágya az volt, hogy szeressék őt a vásznon.

Mindez furcsán hathat elsőre, mert Sharont többnyire csak távolról figyelhetjük, érdemi mondandója nem is igazán lesz, ami kifejezetten szokatlan annak az embernek a filmjében, aki a mesteri dialógusairól híres. Ez nagyban tudott kárpótlni azért, hogy bármennyire is próbáltam hasonlóképp rajongani a Volt egyszer egy… Hollywoodért, mint néhány korábbi QT monogrammal ellátott produkcióért, sajnos mégsem sikerült. Szándékosan csavart egyet a film a megszokott recepten, és talán példátlan, hogy mennyire el tud varázsolni annak hollywoodi miliője. Ám a hamisítatlan, sokat emlegetett "Tarantino-féle" dialógusok és történetmesélés számomra nagyon hiányzott a legfrissebb produkciójából, a megunhatatlan hangulat dacára.

A Volt egyszer egy… Hollywood egy igazi rétegfilm, ami beállítottságtól függetlenül egy vér precíz, elejétől a végéig igényes nosztalgiautazásra szólítja fel a nézőt - teszi mindezt egy tartalmas sztori rovására. Izgalmas korszak, ígéretes nyersanyag és illusztris szereplőgárda a klisék rengetegében, avagy amikor minden adva van egy remekműhöz, de a remekmű mégsem adja magát. Hosszasan lehetne sorolni, mi minden történt az amerikai társadalmat alapjaiban felforgató évtized utolsó évében, 1969-ben. Ekkor iktatták be Richard Nixont, aki pár évvel később úgy vonul majd be a történelemkönyvekbe, mint az Egyesült Államok első - és a mai napig egyetlen -, hivataláról a Watergate-ügy miatt lemondani kényszerülő elnöke.

Illusztráció a 1969-es Hollywoodról és a film főszereplőiről

Ez volt az az év, amikor az Apolló-űrprogram sikere Neil Armstrong holdsétájában teljesedett ki, és ekkor kezdődtek meg az első amerikai csapatkivonások Vietnámból. A „Vízöntő korának” gyermekei a könnyűdrogoktól és a zenétől mámorosan élvezték az első Woodstocki Fesztivált. Az amerikai filmtörténetben két évvel korábban induló, és ekkoriban kiteljesedő változás elhozta Hollywood reneszánszát, és végre beköszöntött az amerikai mozi egyik legizgalmasabb, merészen újító és a korábbi konvencióktól megszabadulni látszó időszaka, amire a közönség éppúgy vevőnek mutatkozott, mint a kritikusok. A filmcenzúra fellazulását ékesen példázzák az exploitation- és szexploitation filmek, illetve gore horrorok ez idő tájt meginduló áradata. Andy Warhol 1969-ben bemutatott Blue Movie-ja legitimálta a felnőttfilmeket, elindítva azok és a hozzájuk kapcsolódó pornómozik aranykorát, bár a lemezborítón meztelenül pózoló John Lennon és Yoko Ono Two Virgins című albumát még több államban is pornográfnak minősítették, és eltávolították az üzletekből.

És történt még valami. 1969. augusztus 8-án éjjel egy különösen kegyetlen és véres esemény helyszíne lett a hollywoodi elit lakta Cielo Drive. Aznap este Hollywood legvéresebb slasher-sztoriját maga az élet írta. Roman Polański nyolc és fél hónapos terhes feleségével, Sharon Tate-tel, valamint a villájukban tartózkodó barátaival végeztek a Charles Manson által vezetett, Manson Family névre keresztelt szekta tagjai - közel félszáz késszúrással. Az értelmetlenségével és brutalitásával sokkoló gyilkosság alapjaiban változtatta meg az emberek biztonságérzetét.

Az esetet több mozgókép is megörökítette, mint például a CBS, amerikai televízió által készített Helter Skelter - A pokol csúszdája, amelyhez a Manson ellen a vádat képviselő ügyész, Vincent Bugliosi azonos című írása szolgált alapul, és ami ugyanezen a címen 2004-ben kapott remake-et, de említhetném még Jim Van Bebber The Manson Family című filmjét vagy a tavalyi velencei filmfesztiválon bemutatott Charlie Says (r. Mary Harron) című alkotást. Érthető volt tehát az izgalom és a várakozás, hogy vajon Tarantino mit ragad meg ebből a páratlanul izgalmas évből, a korabeli Hollywoodból és a megrendítő gyilkosságból. Hogy Sharon Tate alakját és azt a véres éjszakát miként emeli be a forgatókönyvíró-rendező az 1969-es év Hollywoodjáról szóló fiktív, de több valós szereplőt is felvonultató történetébe, az augusztus 8-ig, a tragikus esemény 50. évfordulójára időzített hazai mozipremierig maradjon még titok.

A történetről elöljáróban csak annyit, hogy a film két központi figurája, Jack Dalton (Leonardo DiCaprio) és dublőre, barátja és sofőrje, Cliff Booth (Brad Pitt) mindketten kitalált személyek. A negyvenhez közelítő, igazi mozisikerekkel nem büszkélkedő Dalton a Cielo Drive-on lakik, a Rosemary gyermekével Hollywood egyik felkapott rendezőjévé avanzsált Roman Polański és felesége, Sharon Tate (Margot Robbie) közvetlen szomszédságában. Miközben a karrier- és alkoholproblémákkal küzdő Dalton a kamerák előtt próbálja megállni a helyét, Booth az ő kocsijából pillant meg egy csinos, Pussycat nevű hippi lányt, és aztán elvezet oda, ahol a történet elindul.

1969-es Hollywood látványvilága és a főszereplők

Dalton és Booth, bár kitalált figurák, megidézik Burt Reynolds és dublőre, Bobby Sargent legendás munka- és baráti kapcsolatát, de Dalton alakjában fellelhető Clint Eastwood pályakezdése is, aki Cannes-ban mesélt arról, hogyan tette őt televíziós sorozatszínészből ikonikus westernhőssé. Az itáliai spagettiwesternek felé tesz kitérőt Dalton is egy befolyásos producer, Marvin Schwarzs (Al Pacino) biztatására, aki a korabeli hollywoodi producerlegendát, a nevében csak egy betűnyi elérést mutató Marvin Schwartzot idézi. A fikció és a valóság, a kitalált karakterek és valós személyek képzeletszülte interakcióinak sorozatát nyújtja a Volt egyszer egy… Hollywood, amely címével egyértelműen inkább a fikciót hangsúlyozza, még ha a közeg és szereplőinek egy része nagyon is valósak, mint például Tate alakja, vagy egykori partnere és jóbarátja, Jay Sebring (Emile Hirsch).

De feltűnik többek között Bruce Lee (Mike Moh), aki a hatvanas évek közepén Kato figurájának megformálásával vált ismertté az amerikai tévénézők számára, és ott van a kor hollywoodi rosszfiúja, Steve McQueen (Damian Lewis) is. Tarantino a film cannes-i sajtótájékoztatóján rámutatott, hogy szándékosan tisztelgett McQueen ikonikus filmje, A nagy szökés előtt, amikor Jack Dalton egy képzeletbeli filmben McQueen-módjára száll szembe a nácikkal. Hosszan lehetne sorolni még a filmes utalásokat, arról nem is beszélve, hogy ezúttal Tarantino feltűnően sokat idéz saját korábbi filmjeiből is, ilyen szempontból igazi aranybánya a film.

Mindez remek lehetne, ha nem egy díszletváros papírmasé lakóinak tűnnének karakterei, akik egy néhol szórakoztató, másutt unalmas forgatókönyv szerint mozognak a kor slágereinek kísérőzenéjére. Pitt és DiCaprio láthatóan élvezettel és otthonosan, egymást jól kiegészítve mozognak a Tarantino által rájuk szabott szerepükben, de nem csekély feladat jut a cselekmény alakulásában szintén kulcsszereplővé előlépő pitbullnak is, aki a Brad Pitt által megformált Booth hűséges társa, és akit alakításáért még a cannes-i filmfesztiválon is díjaztak. A Cannes-ban bemutatott verzió kerül-e a mozikba végül, egyelőre még talány, mindenesetre alaposan ráférne némi fazonírozás, mert így hiába az izgalmas korszak, a helyszín, a hollywoodi forgatókönyvírók képzeletét is felülmúló történet, és az illusztris szereplőgárda, a Volt egyszer egy … Hollywood bizony többször unalomba fordul, és ezt az erős zárás is csak nehezen képes ellensúlyozni.

Tarantino filmje, noha helyenként kifejezetten szórakoztató, többnyire nem megy tovább a korabeli álomgyár és a hollywoodi közeg már eddig is jól ismert kliséinek ismételgetésénél, és még inkább tetten érhető ez a megközelítés a Manson Family ábrázolása kapcsán. Meglepő és sajnálatos is egyben, mert az 1969-es évnél, a korszak Hollywoodjánál, no meg a Tate- és a LaBianca-gyilkosságoknál izgalmasabb és mindmáig elevenen a köztudatban élő nyersanyag aligha találhatott volna Tarantino. Mindebből azonban egy leginkább színes képeslapok sorozatának kinéző nosztalgikus és némileg üres múltidézést sikerült készítenie, ami messze elmarad a Hollywoodi Reneszánsz általa is meg-megidézett alkotásaitól, ahogy a saját maga korábbi rendezéseitől is.

Leginkább újdonság, hogy az ekkoriban egyre növekvő népszerűségnek örvendő televíziós sorozatok kulisszái mögé pillanthatunk be, de a korabeli sztárvilág ábrázolásában már nem nyúl igazán mélyre a rendező, a Manson-szekta megjelenítésében pedig végképp csak a felszínt érinti, így aki ténylegesen, a maga komplexitásában akarja megérteni a gyilkosságokat és a mögöttük rejlő manipulációt, az inkább olvassa el a már korábban is említett Helter Skelter című könyvet, annál is inkább, mert a film már javarészt ismertnek veszi a Manson Family szigorú szabályok szerinti életét, amelybe például sem a boltból vásárolt termékek, sem a húsevés, sem a tévénézés nem fért bele, ezért is olyan hangsúlyos és kritikai éllel bíró az a jelenet, amikor Charlie távollétében a szektatagok titokban a szomszéd tévékészülékét bámulják.

Tarantino kilencedik filmje leginkább egy tisztelgés azelőtt a korszak, műfajok és filmes emberek előtt, akik őt inspirálták a pályája során. Új filmjében nem a rá hatással lévő művekből és allűrökből építkezett, leginkább ezeknek állított emléket, amivel sokakban kiválthatta azt az érzést, hogy ez nem egy tipikus „Tarantino-film”. Pedig ennél jobban nem is lehetne az, csak a maga idősödő, szentimentális módján. A majd’ három órás nosztalgiavonat nem titkolt szándéka az, hogy meglepjen és visszarepítsen minket a ’60-as évek Los Angeles-ébe. A történet szerint a sztárszínész, Rick Dalton karrierje végéhez közeledik, filmekhez már nem keresik, leginkább a spagettifilmek westernjeibe vagy sorozataiba hívják be egy-egy epizódszerepre. Hű kaszkadőre, Cliff Booth pedig mindenhova követi őt, máshonnan megbízásokat már úgysem kap, így leginkább Rick asszisztenseként és látszólag barátjaként tengeti életét.

Bruce Lee és a korszak ikonikus alakjai a filmben

Daltonnak azért még megvan a szép nagy hodálya, amit igazi hollywoodi sztárként nem bérel, hanem tulajdonol, és ez nagyon fontos!, és melynek szomszédságában lakik Roman Polanski csinos kis feleségével, Sharon Tate-tel. Személyes film a Volt egyszer egy... Hollywood, de nevezhetnénk akár öncélúnak is, nem mintha Tarantinónál ez a jelző olyan meglepő lenne, hisz ő az, aki a saját filmjeinek tesztvetítésein a legnagyobbakat röhög az abban elhangzó poénokon. A Volt egyszer egy... Hollywood szép szerelmeslevél, annak viszont elég terjengős: sokszor csak mutat és nem mesél; elidőzik a korabeli utcarészletek, épületek előtt, filmeket és sorozatokat meg azok forgatását rekonstruálja, és a cselekmény görgetése helyett inkább a hátterek megfestésére koncentrál.

Az előbbi alakítása a látványosabb, az ő karakteríve a domborúbb, és a díjátadókon is jó eséllyel az ő neve fog emiatt gyakrabban elhangzani: DiCaprio egyszerre mutatja a sztár magabiztos ragyogását és félelmeit is, azt is, ahogy önmagát adja, meg ahogy szerepben van. Pitt karaktere jóval eszköztelenebb, habár ott van benne a színész karrierjét végigkísérő szemtelen lazaság, ugyanakkor ő jelenti nem csupán Rick Dalton, de a történet bástyáját is. Tarantino viszont inkább szereti nézni azt, amit Tate figurája képvisel: jó sokat el is időz az ő társaságában is, de nem igazán meri megszólaltatni, inkább csak gyönyörködik benne. A Tate-figura és a hozzá fűződő szándékok kapcsán megfogalmazott érzések reflektálnak Tarantino saját pozíciójára is a sztori vezetésében.

És ez fura lépés attól a direktortól, aki nagyon, de nagyon szereti beszéltetni a karaktereit. A Volt egyszer egy... Hollywood (Once Upon a Time in... Hollywood) augusztus 15-étől látható a hazai mozik műsorán. Végszó: A Volt egyszer egy... Hollywoodban elveszettnek tűnő vagy simán csak elveszett karakterek keresik az útjukat Los Angeles jókora térképén, mi pedig kissé kívülálló turistaként követjük őket. Tarantino ugyan alaposan megmutatja az utcatáblákat és a hírességek otthonát, de ezúttal nem tud vagy nem is akar olyan jókat sztorizgatni róluk. KRITIKA: Volt egyszer egy... Tarantino leggyengébb filmje szokásos motívumainak és megoldásainak kiüresedett, rutinszerű ismétlése, valódi tét, kreativitás és szellem nélkül, a háttérben a Tate-gyilkosságok kísértetével. Sharon Tate-nek brutális meggyilkolása talán a legerősebb rémlegenda Hollywoodban, hiszen a biztonságosnak vélt szupergazdagság szívében a gonoszság minden szimbólumát maguk mögött hagyva követték el.

tags: #hajszal #hijan #hollywood #kritika