The Narrow Margin az egyik legnagyobb sikerű low budget film noir volt a maga korában. A film forgatókönyvét Earl Felton írta Martin Goldsmith és Jack Leonard történetén alapulva, akiket Oscar-díjra is jelöltek ezért a munkájukért. Walter Brown detektív őrmestert (Charles McGraw) és társát Gus Forbest (Don Beddoe) jelölték ki a feladatra, hogy egy nem régen meghalt maffia vezér feleségét, Mrs. Frankie Neal-t (Marie Windsor) biztonságban eljuttassa egy bírósági tárgyalásra, hogy tanúvallomást tehessen számos más gengszter ellen.
Az alvilág ezt nyilván nem hagyhatja, ezért megpróbálják ebben megakadályozni. Forbest már akkor lelövik, amikor a trió elhagyja a nő lakását. Ezután az akció sikere egyedül Walter Brown detektívtől függ, aki az életét kockáztatja, hogy az általa amúgy lenézett és megvetett nőt biztonságban leszállítsa. Sietve felszállnak a Los Angelesbe tartó vonatra, ahova a bérgyilkosok is követik őket. Itt aztán megkezdődik a fordulatokban gazdag fogócska, miközben számos érdekes utassal is interakciókba kerülnek, mint a kövér ember (Paul Maxey) vagy a csinos szőke Mrs. Sinclair (Jacqueline White). Vajon megússza-e élve a tanú és a rendőr a vonatutat?

Miért vált kincsré a B movie-k között?
Szerencsére ez nem történt meg, hiszen ebben a formában egy tökéletes B movie, az alacsony költségvetésű noirok egyik gyöngyszeme. Miért is lett akkora siker és olyan jó ez az 1952-es film, amit az alacsony költségvetésű noirok modelljének is tartanak, hiszen alig több, mint 70 perc (ez mondjuk nem volt ritka B filmek esetén, hiszen akkoriban sokszor kettőt mutattak be egyszerre), de egyetlen igazi sztár sem szerepel benne, ráadásul a film nagy része vonaton játszódik, ami erősen leszűkíti a helyszínek és szereplők számát?
A forgatókönyv és a film mentes minden olyan sallangtól, mint mellékszál, vagy háttértörténet, ami ebben az esetben szerencsés dolog, hiszen ezek csak akkor fértek volna bele a 71 perces játékidőbe, ha tönkreteszik a film feszességét és tempóját. A forgatókönyvről minden jót el lehet mondani: jól felépített, gyors, feszült történet, aminek erős szövege is a legjobb noirokat idézik.
A karakterek és a kötelező noir-arcok
A film karaktereinek egyik legfontosabb jellemzője a hűséges szolgálat, hiszen a nyomozó is rendíthetetlenül kockáztatja az életét egy olyan feladatért és nőért, akit nem igazán csíp, és persze a gengszterek is képregényszerűen egyszerűek, akik szeme előtt egyetlen dolog lebeg: végezzenek Mrs. Neal-lel. A film főszereplő nyomozója korántsem annyira eszes és gyors reagálású, mint műfajbeli kollégái. Sőt, kötelességtudata és megvesztegethetetlensége ellenére majdhogynem inkompetensnek is nevezhető, bár az is lehet, hogy néha inkább csak szerencsétlen.
Rögtön azután, hogy partnerét megölik, ő a gyilkos után veti magát, és az őrzésére bízott nőt egyedül hagyja. A vonaton, ahol a legfontosabb feladata az lenne, hogy feltűnés nélkül utazzanak, állandóan olyan slamasztikába keveredik, amelyekben erősen felhívja magára mások figyelmét. Először egy kisfiú szúrja ki, hogy fegyver van nála, amit persze hangosan közzé is tesz. Brown nyomozó valami oknál fogva úgy érzi, hogy állandóan mászkálnia kell a vonaton, ekkor botlik bele a kövér emberbe is. Ha a fülkéjében maradt volna, akkor ezzel a helyzettel sem kellett volna megbirkóznia. És persze egy csinos szőkén is megakad a szeme, akinek nem is igazán tud ellenállni, ahelyett, hogy a fülkében vigyázna a leszállítandó csomagjára.
Hogyan használja ki a klausztrofób atmoszférát a rendezés és a fényképezés?
A másik legfontosabb karakter pedig a vonat maga, hiszen a film nagy része az első egy-két jelenetet leszámítva itt játszódik. Az egy helyen játszódó filmekre nem mindenki vevő, azonban ha az író, rendező meg tudja győzni a nézőket arról, hogy a főszereplőknek miért is kell önként egy ennyire szűk és veszélyes helyen maradni és el tudja takarni a változatosnak nem nevezhető helyszín egyhangúságát, akkor a tudat, hogy egy ilyen zárt és veszélyes helyen kell túlélniük a főszereplőknek a következő egy órát, még a feszültséget is képes növelni.
Richard Fleischer rendező sikerrel vette a zárt és szűkös helyszín kihívásait, sőt azt teljesen ki is használta, hiszen a klausztrofóbiás érzés is kiválóan átjön a filmben. A film egyéb összetevői is kiválóak. Nagyon jó ötlet volt például az is, hogy nincs saját háttérzenéje, csak a vonat különböző zajai hallatszódnak folyamatosan, ami kiváló atmoszféra építő eszköznek bizonyult ez esetben.
A film operatőre George E. Diskant remek fényképezést produkált, ami nem véletlen, hiszen számos film noir fűződik a nevéhez. Az is igaz, hogy nem a vonaton láthatjuk a legnoirosabb fényképezést, hanem a film elején, abban a jelenetben, amikor lelövik Brown nyomozó társát. Gyönyörű és klasszikus noir beállítások láthatóak itt a lépcsővel, a furcsa kameraállásokkal, na és persze az erős árnyékokkal.
Színészi teljesítmények
A színészi játékra sem lehet panaszunk, bár az azért korántsem annyira kiváló, mint a rendezés, fényképezés, vagy a forgatókönyv, de mindenki hozta, amit egyszerű karaktere alapján hoznia kellett. Charles MacGraw játssza Brown nyomozót, aki egy kemény, bár korántsem túl intelligens fickó. MacGraw a rekedtes beszédhangjával, zömök testalkatával fizikailag is tökéletesen illik a karakteréhez. Szinte mindig morogva szűri ki a szavakat a szájából, miközben hivatásához lojálisan véd egy olyan nőt, akit lenéz.
Marie Windsor is jó volt “olcsó és mutatós” femme fataleként, és MacGrawval remekül együtt tudtak működni, érezhető volt köztük a feszültség egyes jelenetekben. A film egyik híres jelenetében van egy beszélgetés, ami közte és partnere között zajlik, és amiben kijelenti, hogy “sixty-cent special. Cheap, flashy. Strictly poison under the gravy.” “Hatvan centnyi különlegesség. Olcsó, mutatós. Erős méreg az öntet alatt.” Ez a mondat kiválóan jellemzi nem csak a nőt, de a megfogalmazás módja a nyomozót is.
A 1990-es Narrow Margin - remake, új köntös, kevésbé noir
A filmnek 1990-ben Narrow Margin címmel készült el a remake-je Peter Hyams rendezésében és Gene Hackman, valamint Anne Archer főszereplésével. A történet nagyon hasonló: Carol Hunnicut (Anne Archer) éppen egy vak randin vesz részt egy sikeres ügyvéd, Michael Tarlow (J.T. Walsh) társaságában... Carol éppen a fürdőszobában van, amikor megérkezik az ügyvéd egyik ügyfele, Leo Watts (Harris Yulin) és beszélgetésükből kiderül, hogy az ügyvéd a maffia pénzét kezeli, amiből aztán saját zsebbe is juttatott, ami miatt Watts lelövi.
Los Angeles helyettes kerületi ügyésze Robert Caufieldhez (Gene Hackman) befut egy tipp, miszerint a gyilkosságnak volt egy szemtanúja, ezért Kanadába repül, hogy a nőt Los Angelesbe hozza. A maffia bérgyilkosa persze likvidálni akarja Annet, aki követi őket a Los Angelesbe tartó vonatra is, és ezzel itt is megkezdődik a macska-egér játék, miközben kettejüknek egy egész napot kell túlélni ezen a zárt helyen. A nő kezdetben nem akar ugyan tanúskodni, de a vonatút alatt megtanulják tisztelni egymást Caufielddel, aminek eredményeképpen már együtt tudnak működni.
Mi hiányzik a remake-ből?
A film megjelenésekor vegyes kritikákat kapott, és bár Hackman játékát dicsérték, azonban összességében egyöntetű volt az a vélemény, hogy jóval elmarad az 1952-es eredetijétől. A legtöbb kritikával Peter Hyamsot illették, aki írta, fényképezte és rendezte is a filmet. Hyams mintha nem egy izgalmas thriller akart volna rendezni, ami megragadja a nézők figyelmét az elejétől a végéig, hanem csak egy üresen látványos akciófilmet, aminek aztán már nem sok köze lett a noirokhoz.
A film karakterizálása még az eredetinél is felszínesebb. Az eredeti ugyanis szándékosan és kimondottan képregény karaktereket használ, ami illeszkedett a B moviek stílusába, de mindezt nagyon elegánsan tette, itt azonban még ennyi sem mondható el a szereplőkről, illetve annak egy nagyon olcsó verziója. A bérgyilkos például drága öltönyt, napszemüveget és cowboy csizmát visel.
De ami még a karakterizálásnál is gyengébb - és ez általában igaz a neo-noir remake-ekre - , az a végtelenül gyenge szövegek és dialógusok. Látványosnak látványos, csak éppen híján van minden izgalomnak, érdekességnek és feszültségnek. Kezdjük mindjárt azzal, hogy nincs olyan jelenet a filmben, amikor Hackman karaktere konfrontálódna az őt eláruló szereplővel. Ezt telefonon rendezik le... És megemlíthető annak a jelenetnek is az ostobasága, amikor Hackman egy kavicsot hajít el, hogy elterelje a rossz fickó figyelmét, majd amikor az elindul arra, akkor Hackman a másik irányba.

Színészi teljesítmények a remake-ben
Alapvetően mindenki hozza, amit hoznia kellett, de az nem volt túl sok. Gene Hackman alakította Caufield ügyészt, aki annak ellenére a film legjobb eleme, hogy túl sokat ő sem nyújtott, ahhoz képest, amit ő tudott. A legjobbak Hackman mellett talán a rövidebb mellékszerepet játszó J.T. Walsh és Emmett Walsh voltak. Összességében tulajdonképpen egy nagy nullaként lehet összefoglalni, ami annyira jellegtelen és üres, hogy még igazán rossznak sem titulálnám, vagy legalábbis nem olyannak, hogy az ember felidegesítené magát, vagy akár csak legyintene egyet.
A vonat, mint zárt tér mint lehetőség és csapda
Én nagyon szeretem az egy helyszínen játszódó thrillereket. Főleg azért, mert tudom, hogy igazi kihívás zárt közegben forgatni, főleg a rendező és az operatőr számára külön feladat átlátni, és tudni, hogy az adott jelenet mennyiben lesz hiteles, szép, és magától értetődő a vásznon. Szerintem a 1952-es film remekbe szabott ilyen szempontból is. Ha az író és rendező meg tudja győzni a nézőket arról, hogy a főszereplők miért maradnak egy zárt és veszélyes helyen, a feszült atmoszféra a játékidő alatt folyamatosan fenntartható.
| Jellemző | 1952 The Narrow Margin | 1990 Narrow Margin (remake) |
|---|---|---|
| Játékidő | ~71 perc | hosszabb, egész estés |
| Hangulat | Klausztrofób, noir | Akciós, kevésbé noir |
| Fő erősség | Rendezés, fényképezés, feszesség | Színészi nevek (Hackman), látvány |
| Gyengeség | Néha logikai hézagok, főhős hibái | Gyenge dialógusok, felszínes karakterek |
Mire érdemes figyelni a nézéskor?
- Figyeljük a fényképezés noir-es megoldásait, különösen a kezdeti jelenetben lépcsőkkel és árnyékokkal.
- Érdemes hallgatni a vonat zajait: a 1952-es film atmoszféráját sokszor a zene hiánya és a zajok emelik.
- Figyeljük a karakterek apró gesztusait és a dialógusok fogalmazásmódját - ezek sokszor árulnak el többet, mint a cselekmény.
Összességében az 1952-es The Narrow Margin egy alacsony költségvetése ellenére kiválóan rendezett és fényképezett film, amely a low budget ellenére minden kihívásnak meg tudott felelni, és aminek a végeredménye egy egyszerű, de gyors, feszes és látványos noir. A 1990-es remake ezzel szemben jól hozza a mainstream thriller-színészeket és némi látványt, de sokszor üresnek és kevésbé noirosnak hat az eredetihez képest.