A karikás ostor nem feltétlenül sorolható a fegyverek közé, de valóban értő kézben komoly fegyverré válhat ez, a fő funkcióját tekintve állatterelő eszköz. Természetesen a karikással kapcsolatban is keressük az igazi szakértőket és leírásaikat, amiket szívesen közre adunk. Addig azonban, amíg ezek nem állnak rendelkezésre, egy kis ismertető.
A karikás leírása: rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: karikás ostor, csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor.
Két részből áll: a tulajdonképpeni ostorból - amely szíjból készül - és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből. Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35-40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel (ólmozás) és berakással díszítették.
Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták. Téglalap alakú deszkadarabból és belehelyezett bicskából álló hasihasogatóval vágták fel vékony szalagokká. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az utóbbiak csak nagyon vékonyra vágott hasiból készülhettek. A sudár vastagabb részébe kenderkócot vagy kötelet tettek, s ezt fonták körbe a hasival. A bőrfonat többféle lehet: ún. kígyóháti, zabszem-, kocka- és rozmaringfonás. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek.
Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a telek felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. Itt a telek a mélyre kötött és bőrből készült fülhöz kapcsolódik. A kiskunsági „ciromostor” nyelének a végére fúrt lyukához erősítették a kengyelt, amelyhez az ostorszíjat kötötték, a közepére fúrt lyukba pedig a karszíjat, s az egész nyelet a fogójától felfelé bőrözték. A karszíj azt a célt szolgálja, hogy a nyél ne csússzon ki a pásztor kezéből.
Több adat utal arra, hogy a mostani formájú, sallangos nyelű karszíjas ostort először a szíjgyártók készítették, s azok révén terjedt el a pásztorok között. Egyik-másik szíjgyártó még az utóbbi években is készített ostort nyéllel együtt, de ez már meg sem közelíti a rendkívül nagy gyakorlatra szert tett pásztorok által készített sallangos, pillangózott, csipkézett, lyuggatott, bőrdíszítéssel, rézverettel, színes berakással díszített ostornyelet.
A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba.
A karikást elsősorban az alföldi pásztorok használják, a dunántúliak és a felvidékiek a hosszabb nyelű, rövidebb sudarú ún. nehézostort használják. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. A Hortobágyon és a Kiskunságban használt forma, amelynél a szíjkengyelt oldalt kötik a nyélhez, megegyezik a steppei népek, pl. a kirgizek és baskírok ostoraival.
A Karikás Ostor Fegyverként Történő Használata
Használták-e a karikás ostort fegyverként? Két vélemény: Igen, sőt…
„Had szóljak pár szót egy másik ősi használati eszközről, amit nem fegyverként ismerünk napjainkban és nem is akként használunk, de hozzáértő kezekben bizony halálos fegyverként is működhetett. Ez az eszköz a mai is használatos pásztor eszköz a karikás ostor. Itt jegyeznénk meg, hogy a karikás használatánál, nem az lehetett a fő cél, hogy minél hangosabban szóljon, hanem a precíz és pontos kezelés. Igaz, hogy lehetett hangos cserdítésekre is használni, de így valószínűleg csak állatok terelésére, esetleg ijesztgetésre használhatták. Napjainkra ennyi maradt fenn ebből!
A hatalmas durranás valójában egy „hangrobbanás”, amit a sudár gyors visszarántásával érhetünk el. Bebizonyosodott, hogy a karikás ostornak a sudara visszarántáskor átlépi a hangsebességet, elérheti akár a hangsebesség másfélszeresét is.
Honfoglaló eleink a karikás sudarába fémszálakat, vékony pengéket fontak és ezzel egy gyakorlott harcos ki tudta ütni az ellenséges harcos szemét, át tudta vágni a torkát, a lovakat megvakította egy csapással. Képzeljék el mi történt a megvakított, ez által megvadult lovakkal. Pillanatok alatt széttördelhették a csatarendet.
Az 1848-as szabadságharcban szabadcsapatok is harcoltak, és ezek közt Rózsa Sándor vezetésével bizony betyárok is voltak. Ők is használtak karikás ostort fegyverként. Az osztrák hadsebészek felfigyeltek egy különös dologra. A dragonyosok, vértesek sisakjain és mellpáncélján szabályos kerek lyukak voltak, lőfegyvernek tűnő sebekkel, de nem voltak kimeneti nyílások. Később, elmondások szerint, a betyárok ólomgolyókat fontak a sudárba és azokkal verték le a dragonyosokat, vérteseket.
De használták még a karikást szakrális alkalmakkor! Temetéseken pl. nem volt ritka, hogy a halottat az ostorok pattogtatásai közepette kísérték utolsó útjára.
A Karikás Ostor Készítése és Díszítése
A karikás ostor két részből áll; a szíjból készült tulajdonképpeni ostorból és a rövid, általában alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből. (A „karik” és az „ostor” ősi török, az ujgurban ma is használatos szó). Nevét az ostor több tagból álló, nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta.
Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a „hasit” dolgozták föl, amit téglalap alakú deszkadarabból és belehelyezett bicskából álló hasihasogatóval vágnak fel vékony szalagokra. A karikást 6, 8, vagy akár 24 és 32 ágból fonják. A sudár lehet „kígyóháti”, zabszem-, kocka- és rozmaringfonás. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd lószőrből - újabban raffiából - készített csapót kötnek.
Karikás ostor (Csikós csergetés)
A kötélből készült karikás ostorhoz a kanász a kender feldolgozásakor gyűjt magának a szöszből, máskor kötőfékszárból vagy istrángból vett anyagból készíti el. A kötelet - vagy szöszt - tavasszal fonja meg karikásnak, amikor kihajtja az állatokat. A „madzagnak” egy darabban kellett lennie, hogy az ostoron ne legyen csomó vagy görcs, sima, „sugáran vékonyodó legyen, mint a kígyó”. Az ilyennel jobb ütés esik, nem ránt, mint az egyforma vastag, vagy éppen az egyenlőtlen vastagságú ostor.
A pásztorok maguk is faragnak általában 35-40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik felén vastagabbra faragott nyelet. Ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel („ólmozás”) és berakással díszítik. Az ólomöntéses díszítés helyein először kivésik a mintát úgy, hogy a vájatok egymásba folyjanak, és az ostornyél végébe torkolljanak. Az ólomöntés nemcsak dísze az ostornyélnek, de a súlyát is növeli, ami a használhatóság szempontjából fontos követelmény. A nyél mintegy egynegyed része az ostornak és részeit különféle névvel illetik: fogó, nyélderék, nyélfej és telek.
Az Alföldön a nyél díszítésére kis bőrrózsákat is használnak. A nyelet felső végén bicskával átfúrják, a nyéllyukba a nyaklót behúzzák és csomóra kötik. A nyél végén a fej újabban szíjból készül; a fúrott az ősibb. A tartalékban lévő sudárok a nyaklón csüngnek.
A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítik; állapotában nem szokták díszíteni, mert lehet, hogy később megreped. Ezért csak a végére felkötöznek egy telektakarót, rákötnek egy régi fonást, és úgy használják fél évig, csak ezután díszítik.
A nyél díszítésének többféle módja is lehet: díszítenek véséssel, faragással, rézverettel, beeresztéssel és berakással. A Dunántúlon a vésett díszítés jellemző, a Felföldön faragással díszítenek. Erdélyben a geometrikus minták a jellemzőek, az Alföldön a fát csonttal - újabban kaucsukkal - rakják be. Egyik-másik szíjgyártó ugyan készít ostort nyéllel együtt, de ez meg sem közelíti a rendkívül nagy gyakorlatra szert tett pásztorok által készített sallangos, pillangózott, csipkézett, lyuggatott, bőrdíszítéssel, rézverettel és színes berakással díszített ostornyelet.
A magyar emberben ősi igény, hogy használati tárgyait kidíszítse; olyan környezetben éljen, amely őseire emlékeztetnek és hagyatékait átadja a mának. A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is.
| Rész | Anyag | Funkció |
|---|---|---|
| Nyél | Gyümölcsfa (meggy, cseresznye, akác, szilva), somfa | Fogantyú, a sudár rögzítése, díszítés |
| Sudár (ostorág) | Kenderkötél, szíj (hasiból), bőr | Az ostor fő része, terelés, hangkeltés |
| Csapó | Lószőr, rafia, bőr | A sudár vége, a hangkeltés fokozása |
| Karikák | Réz, vas | A nyél és a sudár összekötése, az ostor mozgékonyságának segítése |
| Sallangok, pillangók | Színes bőr | Díszítés |
A hajdúsági csikós akármerre is megy, mindig a nyakán hordja, ha a ménest lóháton őrzi, feje fölött forgatva elöl egyet ránt rajta, és az ostor máris csattan, hiszen az állat a karikástól jobban fél, mint a bottól. A karikással az állatot sohasem ütik, hanem kellő irányba terelik.
A karikás ostor a nagyállattartó lovas népek terelőeszköze, ázsiai hagyaték. A magyarság Európa egyetlen valaha volt nagyállattartó lovas népe, amely ősi hagyományaiból sokat megőrzött. A karikás ostornak sok változata él az országban és használata máig eredeti funkciójának felel meg. A pásztorok elmaradhatatlan szerszáma a karikás ostor. Habár régen többféle elnevezéssel illették a pásztorok ostoraikat, ma már mindegyik pásztorostort „karikásként” emlegetik. Az ostor nem mutatványos eszköz, hanem múltunk egy része.