A wilsoni elvek és az Egyesült Államok rendezési elképzeléseinek következtében módosult a gyarmatpolitika is. Fejlettségi fokuk, népességi és gazdasági jellemzőik szerint a békekonferencia A, B és C típusú mandátumokra osztotta a gyarmatokat, s kikötötte, hogy a megbízott hatalmaknak felelősséget kell vállalniuk az alapvető szabadságjogok, továbbá a lelkiismereti és vallásszabadság biztosításáért, s elő kell mozdítaniuk a terület népeinek jólétét és fejlődését. A szép elvek ellenére azonban tovább élt a hagyományos gyarmatpolitika, annál is inkább, mert a gyarmati uralom céljait mindenütt az anyaország szükségletei határozták meg.
Részletes történeti áttekintésben a kötet célja, hogy a történettudomány jelenlegi eredményeinek alapján egy kötetben foglalja össze az emberiség történetét a kezdetektől a XX. század végéig. A szerzők e hatalmas anyagot úgy tömörítették, hogy az egyetemes történet minden fontos eseményével megismerkedhessenek az olvasók. Elsősorban a politikatörténet bemutatására törekedtek, mert ebből vonható le a legtöbb tanulság, de az egyes fejezetek bevezetőiben áttekintést adnak az adott korszak tudományáról, művészetéről, gazdaságáról, és az akkor élt emberek életmódjáról is. Részletes tartalomjegyzék, a név- és földrajzi mutató, valamint kronológia segíti az olvasót az eligazodásban.
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1942 júliusának elején kezdődött meg az El-Alameinnél vívott ütközet. A német Afrika Korps, Erwin Rommel vezetésével és az olasz gyarmati haderő sikertelenül próbálta áttörni a britek egyiptomi védelmi vonalait. A Mussolini vezette olasz állam líbiai és etiópiai gyarmatait Egyiptommal és Szudánnal akarta kiegészíteni, így az olasz haderő 1940-ben, a német sikereket megirigyelve, támadást indított a Nílus völgyéért. A Führer nem nézhette tétlenül legközelebbi szövetségese vergődését, és kénytelen volt segítséget küldeni megszeppent harcostársának. Rommelt, a Sivatagi Rókát küldte Afrikába, majd az 1941 februárjában felállított Afrika Korps hamarosan átvette a stafétát az olaszoktól, és 1941-42 során változó eredménnyel harcolt a főleg brit, új-zélandi és ausztrál csapatokkal szemben.
A németek 1942 tavaszának végére már csak 110 kilométerre voltak Alexandriától. Winston Churchill brit miniszterelnök úgy döntött személyi változtatásokra van szükség, ezért az Egyiptomot védő 8. Hadsereget vezető Gott tábornokot nevezte ki, pontosabban csak ki kellett volna nevezni, mert meghalt egy légi balesetben. A sivatagi háború mindkét félnek komoly problémát okozott. A nyílt terepen tisztább hadmozdulatokat lehetett végrehajtani, ugyanakkor az embertelen klíma még a legedzettebb katonákat is kikészítette. Egy-egy előrenyomulás esetén meg kellett oldani a hosszúra nyúló utánpótlási vonalak okozta problémákat. Ez egy speciális terep volt, a csapatok körülbelül kétszáz kilométeres széles sávban mozogtak, a Szahara és a Földközi-tenger között, elenyésző civil lakossággal. Köves, víztelen sivatag a könyörtelenül tűző afrikai nap alatt, kopár sziklák váltakoztak a homokkal, és az egyhangúságot csak imitt-amott törte meg néhány cserje - ilyen volt az alameinei front 1942 júliusában.
Rommel nem akart időt hagyni az új vezetésnek, augusztus végén megtámadta a 8. Hadsereget, de a britek hatalmas küzdelemben megállították őket. A Sivatagi Róka ezután Ausztriába távozott gyógykezelésre, egy időre a tengelyhatalmak csapatai Georg von Stumme tábornok keze alá kerültek. Montgomery eközben készülődött, hatalmas tartalékokat gyűjtött össze, miközben érkeztek az amerikai fegyverek is. 1942. október 23-án aztán megindult a britek támadása, amit egy óriási tüzérségi zárótűz vezetett fel. Majd ezer ágyú verte a német és olasz állásokat. A fedező tűz árnyékában megindultak a brit gyalogosok is. Az egymást követő sorokban haladó acélsisakos alakok, amint készenlétben tartott puskacsöveik hegyén megcsillantak a szuronyok a holdfényben… diadalmasan intettek nekünk.
A védők helyzete tovább romlott, amikor von Stumme is meghalt. Hitler azonnal parancsot adott a lábadozó Rommelnek a visszatérésre. A harcok napokig dúltak és nem volt egyértelmű ki lesz a győztes, azonban a németek kezdtek kifogyni az üzemanyagból, a britek anyagi fölénye pedig egyre nőtt. Már nyolc napja tart az igazán kemény és véres küzdelem. Iszonyú összecsapás ez, amelyben az ellenfelek vad belharcban püfölik egymást, és mindezt még csak nehezíti, hogy az egész terep egy óriási aknamező… Sikerült mindvégig a kezemben tartani a kezdeményezést, és Rommel eddig kénytelen volt úgy táncolni, ahogyan én fütyültem, ellentámadásait és áttöréseit nehézség nélkül sikerült visszaverni. Azt hiszem eljött az idő a kemény csapáshoz, amellyel kiüthetjük a nyeregből.
Rommel Hitler utasítása ellenére elrendelte a visszavonulást. November elején angol-amerikai csapatok szálltak partra Marokkóban és Algériában, ez volt a Fáklya-hadművelet, a németek afrikai csapatai immáron két tűz közé kerültek.

Csatamezők - El Alamein I.rész
- 1940: olasz támadás Libyából Egyiptom felé a Nílus völgyéért, Rommel megbízása Afrikába
- 1941-42: Afrika Korps megerősítése és harc a brit, új-zélandi, ausztrál csapatok ellen
- 1942 nyár: Rommel támad, majd visszavonulás a brit nyomás és üzemanyag-készlet problémái miatt
- 1942. október: Britek offenzívája Alamein környékén, tüzérségi zárótűz és közelharc
- 1942. november: Rommel visszavonulása és a Fáklya-hadművelet előkészítése Marokkóban és Algériában
Ebben az időszakban a kémek és ügynökök szerepe sem mellékes: a frontvonalak és a Hadseregek mögötti tevékenységek összehangolása, hírszerzés és pszichikai hadviselés mind részei voltak a konfliktusnak. A kelet- és nyugati hírszerzési hálózatok kiépítése és a legmodernebb kommunikációs eszközök alkalmazása nélkülözhetetlen volt a hadműveletek sikeréhez. A parancsnokságok közötti információáramlás sebessége és pontossága gyakran döntő tényezővé vált a frontokon.
Az afrikai hadjárat végkimenetele, a német és olasz csapatok fokozatos耗 csökkenése és a szövetséges parancsnokság megerősödése hozzájárult a németek rövid távú vereségéhez North Africa felett. A konfliktus átrendezte a katonai stratégiákat és a gyarmati politikát is, miközben a szövetségesek egyre inkább felkészültek a későbbi európai hadműveletekre. A fronton zajló harcok, a kémek és ügynökök tevékenysége, valamint a helyzet gyors alakulása mind hozzájárultak ahhoz, hogy 1942 végére a német Afrika Korps visszavonulásra kényszerült.