Egyre többen használják Magyarország kormányzati rendszerének leírására a „választási” vagy választásos autokrácia fogalmát. De miről is van szó? Hogyan fér össze az autoriter rezsim a legfontosabb demokratikus intézménnyel, a népképviseleti választással?
A „választási autokrácia” viszonylag új keletű politikai-politológiai fogalom, noha maga a jelenség nem annyira új. A V-Dem projekt szakértői szerint már a XVIII. század végén megjelent, és a XIX. század végén a világ országai egyharmadának ilyen volt a politikai berendezkedése. 2006-ban jelent meg Andreas Schedler szerkesztésében Electoral Authoritarianism (Választásos autoritarianizmus) címmel, és a fogalom innen terjedt el világszerte. Magyarországon Szilágyi Ákos esztéta vezette be a kifejezést. Ő még jó okkal a választásos autokráciát használta, nem pedig a manapság elterjedt „választási autokráciát”.
Merthogy a „választási autokrácia” elnevezés némileg félrevezető, azt sugallja, mintha maga parlamenti (népképviseleti) választásban rejlene az autokratikus mozzanat, ami nem igaz. Ez esetben inkább arról van szó, hogy a népképviseleti (látszat)választások ellenére a hatalomgyakorlás lényegében autokratikus természetű. Egyszerűbb választ adni, hogy mit nem jelent. Az autokrácia szót szokás önkényuralomként és tekintélyuralomként magyarra fordítani. A tekintélyuralom valamivel szerencsésebb szóhasználat, arra biztosan jó, hogy jelezze, itt valami másról (ha nem is egészen másról) van szó, mint diktatúrában. Viszont a tekintélynek mint rendszer-meghatározónak a kiemelése is félrevezető lehet, hiszen demokratikus körülmények között is fontos, akár meghatározó szerepe lehet egy-egy politikus tekintélyének.
Látszatszerű demokratikus berendezkedés idején is fontos lehet például Adenauert, Churchillt vagy Habárt idézni; magyarul leginkább egyeduralomnak nevezhető a legtöbb joggal az autokrácia. Ez azt jelenti, hogy a vezér hegemón módon (hatalmi fölényben) gyakorol döntő befolyást a politika és az államélet minden lényeges területére. Ha cirkuszi porondként képzeljük el a közéletet, akkor ő, az autokrata a lényegében teljhatalommal rendelkező porondmester, akinek a szavára és ostorpattintására mozog minden és mindenki.
Az autokráciát vagy az autoritarizmust sokan egyfajta köztes rendszernek tekintik, ami jobb, mint a diktatúra vagy zsarnokság, de rosszabb, mint a demokrácia. A legtöbb autokrácia arra törekszik, hogy másnak mutassa magát, leginkább demokráciának, népállamnak valamiféle egyedi („unortodox”) képződménynek. Csakhogy autokratikus demokrácia, ahogyan illiberális, vezér- vagy irányított demokrácia valójában nem képzelhető el, az ilyen rendszerek lényegüket tekintve nem demokratikusak. Ismerős? Meglepően sok ilyen politikai rendszer volt és van világszerte.
Ne legyünk rá büszkék, de választásos autokráciaként manapság Orbán Viktor Magyarországát emlegetik legtöbbet a nyugati világban. Ez abból az általános elképedésből fakad, hogy a kommunista diktatúrákat/autokráciákat maguk mögött hagyó liberális demokráciákká átalakuló közép-európai országok közül eddig csak itt épült ki stabil autokrácia, méghozzá választásos autokrácia. A V-Dem Európában Magyarországon kívül még Szerbiát, Montenegrót, Albániát, Belaruszt, Azerbajdzsánt, Törökországot és Oroszországot tekintette választásos autokráciának 2021-ben. Ázsiában a legtöbb állam Kazahsztántól Malaysiáig választási autokráciának számít, ahogyan ilyen uralmi berendezkedése van az egykor több-kevesebb joggal „a Föld legnépesebb demokráciájának” nevezett Indiának is. Volt időszak, amikor Latin-Amerikában is ebből volt a legtöbb, de már alig akad belőle.
Fontos különbség a változás iránya. Van, hogy a diktatúra enyhül választásos autokráciává - mint Nigériában -, van, hogy az alkotmányos demokrácia alakul át választásos autokráciává. Az Európai Parlament (EP) 2018-ban fogadta el jelentését, az ún. Sargentini-jelentést Magyarországról. Ez megállapította, hogy a magyar demokráciával és jogállammal rendszerszintű problémák vannak, és ezzel a magyar állam (kormány) súlyosan megsérti az Európai Unió alapértékeit. Ezért az EP - története során először - kezdeményezte a 7. cikk szerinti eljárást egy tagállammal szemben. Az EP 2022 szeptemberében is jelentést fogadott el Magyarországról. Ez a Sargentini-jelentés korrigált és frissített változata, a dokumentum Gwendoline Delbos-Corfield vezetésével készült el. Másodszor és harmadszor pedig arról ír a jelentés, hogy „a magyar kormány felelős az uniós jognak és az EUSZ 2. cikkében foglalt értékeknek való megfelelésért.”
Ha valóban így látnák, akkor rosszul tennék. Itt új minőségről, új típusú rendszerről van szó. Tankönyvi módon. A bizonytalan társadalmi igény és a határozott autoritárius politikai program sikeresen hívta életre a választásos autokráciát. Orbán Viktor és a Fidesz elvállalta ezt a szerepet, gátlástalanul használta ki a kínálkozó lehetőséget 2010-ben. Eltüntette a valóságos politikai versenyt, megszüntette a hatalom intézményes korlátjait, a fékek és ellensúlyok rendszerét. Felszámolta a békés kormányváltás lehetőségét, ugyan a parlamentarizmus és a többpártrendszer névleg ma is létezik, de csak annyiban, hogy a kormánypárt uralmi érdekeit szolgálja.
Orbán Viktor, a kormányra készülő ellenzék vezetőjeként már 2009 szeptemberében így beszélt: megvan annak az esélye, hogy a politika következő 15-20 évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Az autokratikus törekvések nem csak a politikára és az államéletre terjednek ki. A 7. cikkes eljárás 2018 óta van folyamatban. Egyelőre alig van esélye annak, hogy lezáródjék, és egyöntetű döntés születhessen végül az Európai Unió Tanácsában. Ahogyan az sem következett be, hogy a kormány visszavett volna autokratikus törekvéseiből az eljárás hatására.
Azt azonban meg kell jegyezni, hogy az EP megállapításai arra irányultak, hogy a magyar demokráciát és jogállamot leépítő húzásokat tárják fel és dokumentálják. A kormány ellen folyó eljárások nagyban támaszkodnak az EP megállapításaira. Az autokráciák belülről általában igen stabilak, de gyorsan össze is tudnak omlani. Hatalmuk stabilizálása érdekében egyik legfőbb törekvésük a társadalmi-politikai aktivitás leszerelése, vagy szükség esetén eltiprása.
Egy szemléletben az autokráciákban a látszat megmarad: demokratikus berendezkedés látszata, intézmények, amelyek a külső szemlélő számára működőnek tűnhetnek, de valójában kiürültek. Ilyenkor a polgárok tevékenysége nélkülözhetetlen az ellenálláshoz: perelés, panasz benyújtása az ombudsmannál, szervezkedés, megmozdulások. Gyülekezzünk, beszéljünk, tiltakozzunk, alakítsunk egyesületeket, keressük egymás társaságát. Segítsünk egymásnak, legyen bátorságunk külföldi segítséget kérni. Dávidnak joga van a parittyához a Góliáttal szemben, és nem hazaárulás nemzetközi intézményekhez fordulni. Tudatosítja, hogy az önző hatalommal szemben sem vagyunk egyedül. A választásos autokráciák kötőanyaga a polgárok csüggedtsége és passzivitása. A szakirodalom alapállítása szerint választásos autokráciákat nem lehet választásokon megdönteni. Meglehet, hogy a hazai változatban ez igaz marad a több választáson keresztül, de a folyamatos polgári aktivitás hozhat igazi fordulatot, ha a rendszer egyszer megroppan.
2. A jogforrás fogalma és Magyarország alkotmányos keretei
A jogforrás fogalma a jogtudomány egyik legtöbb értelemben használt fogalma. Olyan fogalom, amely a jog keletkezésére és/vagy megismerhetőségére utal. E kategóriákon belül több megközelítés létezik, különböző korok és jogrendszerek szerint. A kontinentális jogrendszerekben a belső jogforrás a jogalkotó erőt/szervet jelenti, a külső pedig a jog megjelenési formáját (törvény).
Az Alaptörvény, Magyarország első számú jogforrása, egyben jogforrások forrása is. Az Alaptörvény rögzíti az alkotmányozó hatalom és a törvényhozó hatalom különválasztását, és meghatározza a nép részvételének lehetőségeit az alkotmányozásban. Az Alaptörvény felépítését és módosítási eljárásait részletezi, továbbá kiemeli, hogy az Országgyűlés a fő népképviseleti szerv. A jogszabályokat, beleértve a törvényeket és egyéb rendeleteket, az Alaptörvény keretein belül kell értelmezni és alkalmazni.
Az Alaptörvény számos fontos része a jogforrások hierarchiáját és a jogalkotó hatáskört meghatározza. A törvény tekinthető a legtipikusabb jogforrásnak és a legmagasabb szintű jogszabálynak, amelyet a Parlament általánosan elfogad. A törvényhozó hatalommal felruházott szerv az Országgyűlés. A törvényhozás folyamata, a házszabályi rend és a minősített többségű döntéshozatal mind fontos elemei a jogbiztonságnak és az alkotmányosságnak. Ebben a keretrendszerben a kormány és a köztársasági elnök is részt vesz a törvények elfogadásának és aláírásának folyamatában.
A történeti alkotmány vívmányai és az acquis communautaire (a közösségi jog vívmányai) értelmezése is része lehet az alkotmányozói gondolkodásnak. A történeti alkotmány elemeit nem feltétlenül vissza kell vetíteni az alaptörvény értékrendjére, hanem meg kell vizsgálni, mi az, amit megtartandó erényként érdemes megőrizni. A bíróságok az Alaptörvény rendelkezéseit értelmezik és alkalmazzák, gyakran hivatkoznak a jogforrásokra és az alkotmányos kontroll eszközeire. A jogforrások között a törvények a legszorosabb értelemben vett jogforrások, amelyek közhatalmi szervek által írásba foglalt, általános és kötelező erejű normákat tartalmaznak.
2.1-2.4. A jogforrások részletes jellemzése
Az Alaptörvény különböztet a jogforrások között: az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg; a törvény megalkotásának és jóváhagyásának eljárási rendje szintén az Alaptörvényben rögzített. A sarkalatos törvények meghatározott körben és minősített többséggel fogadhatók el, ami a jogbiztonságot szolgálja. A törvények elfogadásának és aláírásának rendjét az Alaptörvény részletezi, így a jogalkotó hatalom a nép képviseletében jár el. A jogszabályok tehát a legszűkebb értelemben vett jogforrások közé tartoznak, még akkor is, ha időnként más jogszabály típusok is hatályban maradnak a jogrendszerben. A jogforrások ismerete nélkülözhetetlen a jogértelmezéshez, hiszen mindig egy adott helyhez és időhöz kötötten értelmezhetők.
Az Alaptörvény 2024-ig terjedő módosításai is részei a jogi keretnek, és ezek határozzák meg a jelenlegi jogérvényességet. A bíróságok a jogszabályokat elsősorban azok célja és az Alaptörvénnyel való összhangja alapján értelmezik. A történeti alkotmány vívmányai és a közösségi jog vívmányai összekapcsolódhatnak az alaptörvényi értékrenddel, amelyet az Alkotmánybíróság kritikai állásfoglalásai is megerősítenek.
2.4.1. A törvény mint jogforrás
A törvény az egyik legfontosabb jogforrás, amelyet a legtöbb országban a parlament alkot. Magyarországon az Országgyűlés a törvényhozó, és a törvények a népképviseleti hatalom kifejeződései. A törvények tárgyköreit tekintve nincs kizárólagos lista, de vannak kötelező témák, például az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályok. A sarkalatos törvények vagy a minősített többség szükségessége a demokrácia szintjétől és az alkotmányos kerettől függően változik. Ezen felül a törvénykezdeményezés lehet köztársasági elnöki, kormányzati vagy országgyűlési bizottsági kezdeményezés is. A törvény elfogadása után az elnök aláírására és kihirdetésére van szükség, amelyet követően válik hatályossá. A jogszabályok megértéséhez és alkalmazásához elengedhetetlen a jogforrások, az alkotmány és a törvény összefüggésének ismerete.
Összességében a jogforrások fogalma mindig egy adott jogi rendszer kontextusában értelmezhető, és a magyar jogrendszerben az Alaptörvény kiemelt szerepet játszik. A jogforrások célja, hogy meghatározzák a hatalom forrását, erejét és a jogrend stabilitását, és lehetővé tegyék a polgárok jogainak védelmét.
