Kormendi János szemöldöke és jellegzetes színpadi világa

„Nem férek a bőrömbe” - magyarázta csínytevéseit. Körmendit nem lehetett beskatulyázni egyetlen szerepkörbe sem. Született komédiás volt. Számtalan alakítása közül talán a legemlékezetesebbet egy tévékabaréban nyújtotta, ahol Haumann Péterrel és Márkus Lászlóval Csehov Három nővérét parodizálták - remekül. Abban a korban, amikor a nagyközönség még vevő volt egy Csehov-dráma kifigurázására. A régen megérdemelt Kossuth-díjat igazgatója, Sas József 2005-ben brusztolta ki neki. Körmendi a Mikroszkóp Színpadon élhette ki igazán komédiázó humorát, a jeleneteit általában ő maga írta. Sőt, élete utolsó szakaszában, Fő utcai lakásához kötve, 80 évesen is írt számokat Sasnak. A nagy nevettető itt, a 63-as számú házban élt 15 éve bekövetkezett haláláig. A 30-as évekbeli modern bérház, amelyen emléktábla hirdeti Körmendi János emlékét, a tragikus sorsú Quittner Ervin tervei alapján épült. A filmbe illő történetű zsidó származású tervező mindent megtett az asszimiláció érdekében, Horthy kormányzó kisebbik fiával dolgozott együtt az Autóklubban, ismerte Mussolinit, német nemes lányt vett feleségül, mégis a dachaui táborban végezte, pár nappal annak felszabadulása előtt. Itt tényleg minden ház mesélni tudna Körmendiről is, akit mindig vidámnak láttunk. Még akkor is, amikor - szerzői sokoldalúságát bizonyítva - a betegségéről írt könyvet. E sorok írója is alkotója néhány kabaréjelenetnek. Büszke vagyok rá, hogy az egyikben Körmendi is játszott. Ezt követően, amikor találkoztunk „kolléga úrnak” szólított. Körmendi kollégával fehér asztalnál is többször beszélgettünk, rendszerint a lakásához közeli Batthyány téri presszóban. Mi az hogy beszélgettünk... Most régi jegyzeteimből puskázom.

Különös ismertetőjele a bozontos szemöldöke volt. Többen mondták neki, hogy Brezsnyevet utánozza. A színpadon sosem volt király, csak alattvaló. Soha nem volt bíró, csak vádlott. Csetlő-botló kisembereket játszott, a rendezők nem nézték ki belőle, hogy erélyes, parancsoló is tud lenni. Ahogy mondani szokták: a látszat csalt. Külsőleg tényleg eszményi beosztott típusnak tűnt, de azok közé az alattomos beosztottak közé tartozott, akik észrevétlenül átveszik a parancsnokságot. Soha nem volt szerepálma. Neki elég volt a tízperces kis szerep, amit aztán alaposan „elkörmendiesített”.

Azt mondják a humoristákra, komikus színészekre, hogy a magánéletben mosolytalan, savanyú fráterek. Körmendi sem tagadta, hogy ilyen ő is: „Én egy kedvesen randa fickó vagyok.” Saját bevallása szerint ember legyen a talpán, aki őt meg tudja nevettetni. Mindig rettegett attól, hogy drámában kelljen játszania: „Mert hajlamos vagyok elhülyülni a legdrámaibb jelentet is.” Ezt megtette a III. Richárdban is, ahol Hasting udvaronc szerepét bízta rá Vámos László rendező. Íme a sztori, ahogy elmesélte nekem: „Nem volt kedvemre való szerep. Az első felvonásban lefejeztek, és csak a darab végén kellett visszamennem, mint kísértet. Volt két óra időm, ameddig kitaláljam, mivel tudom megshowzni a figurámat. Kopasz parókát vettem fel, amikor szellemként a harmadik felvonásban színpadra léptem. Psota Irén a drámai nagy jelenetében mindenkit elátkozott. Ezután következtem én a szövegemmel: Átkaidtól, ó feláll minden szál hajam.

Ő csak nevettetett, pedig az egész életét beárnyékolta a krónikus vesebetegsége és az, hogy a karrierje első tíz évében mellőzték, mert ki merte mondani, amit gondolt. Szegeden született 1927 októberében, ott is nőtt fel. Már idősebb korában úgy emlékezett, kicsiként állandóan a Tisza vagy a Maros partján időzött, imádta a természet közelségét. Körmendi Jánosnak viszont Márkussal ellentétben nehezen indult a karrierje. Részben mert már ekkor hosszabb, rövidebb időre leparancsolta a színpadról a vesebetegsége, másrészt pedig fiatal színészként sem rejtette véka alá a véleményét. Meg is lett az eredménye, a főiskola elvégzése után a Madáchban tíz évig csupán néhány szavas epizódszerepeket kapott. Idővel beletörődött a mellőzésbe és megpróbált mindent kihozni az apró szerepekből. Annyi is elég volt neki, hogy a színpadon lehetett, az arcjátéka beszédesebb volt, mint sok kolléga percekig tartó monológja. Imádott fotózni, képes volt órákon át keresni-kutatni a témát az utcán járva. Mellette maketteket épített, jobbára miniatűr színpadképeket. A színház mellett rajongott a családjáért is, az orvosként dolgozó Koch Gabriella lett a felesége, majd megszületett a kislányuk. Alázatos színész volt. Egyszer azonban megesett, hogy nem ért oda az esti előadásra. Felhúzta az órát, ám mikor felébredt már fél órája ment a darab a Madáchban. Autóba pattant, átszáguldott a városon, s pont odaért mire az ő jelenete következett. Később aztán a főszerepek is megtalálták, a sikerek pedig nem maradtak el. Némi elégtételt érzett, ám az élet újabb küzdelemre késztette, már a nyolcvanas években több életmentő műtétet is végrehajtottak rajta, az egyik veséjét is eltávolították. Hónapokon át volt kórházban, ahol aztán megírta a Levelek az urológiáról című könyvét, amelyet elkapkodtak az emberek. „Én tulajdonképpen mindig boldog vagyok. Annak ellenére, hogy ami szörnyűség egy emberrel előfordulhat, az velem megtörtént. Beleértve az elismertség hiányát, a mellőzöttséget, az egészségi problémákat. Négyszer-ötször voltam olyan halálos beteg, amitől egy kaszárnya kipusztul. Idősebb korában a vesebaj mellé cukorbeteg is lett, ám ameddig bírta, ott volt a színpadon, még úgy is, hogy rendszeresen dialízisre kellett járnia.

Körmendi szemöldöke legendás jellegzetesség

FAGYI ÉS PSZICHOLÓGUS Orosz Gyuri GegParty MIX standupos podcast 36. Redenczki Marcsi, Gajdos Zoltán

tags: #kormendi #janos #szemoldok