Ha valaki az Alszom rendszertelenül címet adja a kötetének, mint Kerber Balázs (JAK-PRAE.HU, 2014), vagy az Inszomniát, mint Korpa Tamás, egy komikus költészetértelmezéssel is szolgál. Mégis, annak az attitűdje is felidéződik, aki azt mondaná, hogy ha jól aludna, talán nem lenne gondja olyasmire, mint a vers. De ha nem engedünk az ilyen szatirikus sarkítások vonzásának, annyi akkor is elmondható, hogy ezek a címadások többek között költészet és alvás hierarchiájára emlékeztetnek. Lévén a költészet gyakorlata aligha nevezhető alapvető biológiai szükségletnek az alvással szemben, és inkább az előbbi szolgál az utóbbi helyettesítésére, mint fordítva.
Ugyanakkor talán más is állhatna a poézis helyett, kiválva a pótlékok gazdag tárházából, míg az alvás, aminek a hézagaiban helyet kér és/vagy kap a vers(írás), kevésbé felcserélhető, halogatható. Mindez tehát a költészet marginális pozíciójára is utal, ami ugyanakkor kiemelt helyzetnek bizonyulhat, elég a virrasztás hagyományára gondolnunk. Franz Kafka Éjszaka című prózaverse is erre fókuszál: „őrszem vagy, a melletted levő rőzsehalomból kihúzott égő fadarabot lengeted, úgy leled meg a hozzád legközelebbit. Miért virrasztasz? Egynek virrasztania kell, úgy tartják. Egynek ott kell lennie.”
Azokról is szó van tehát, akik kényszerűségből vagy elhatározásból kiválnak, hiszen jó eséllyel akkor éberek, amikor a többség alszik. Az alvászavar kísérőjelensége az izoláció, és összességében elmondható, hogy az elkülönültség és az elkülönítés tapasztalata meghatározó mind a Kerber-, mind a Korpa-kötetben és többször nem függetleníthető a költészet tapasztalatától. Természetesen a kitüntetett küldetéstudata, a magányos, mások terheit átvállaló alkotó elszántsága már hiányzik abból, amit ezek a szerzők továbbvisznek a felvázolt örökségből, vagy épp ironikusan jelenik meg, mint Szijj Ferencnél, aki a Kenyércédulák egyikében azt írja: „mások helyett is nekem kell félnem” (Jelenkor, 2007).
Ha hátrébb lépünk párat, a paradigmába Izsó Zita és Lesi Zoltán kötet(cím)ei is beilleszthetőek, ha azt a máshol létezés - Tengerlakó (FISZ, 2011) - vagy a máshová tartás - Merül (JAK-PRAE.HU, 2014) - alapproblémája határozza meg. Az ébrenlét elhagyását gyakran értjük meg vertikális szintlépésként, a mély álomhoz közeledő süllyedésként, amelynek tempója a víz közegének ellenállását idézi. Kevésbé kézenfekvő, hogy ezek a címek akarva akaratlanul párbeszédet kezdeményeznek a költő figurájával kapcsolatos sztereotípiákkal is, ami a különcé, az elvarázsolté, az önjelölt strázsálóé, akiről nem egészen tudni, mit is őriz és mennyire megbízhatóan.
A laikus tekintet számára nem feltétlenül válik szét az álom vizsgálata és az álmodozás. Ahogy a pszichológus vélt másságát közvetíti a mókásnak gondolt „lélekbúvár” kifejezés, a „tengerlakó” annak a beceneve is lehetne, akin látni lehet, ha „nincs itt”, „nincs velünk”, „máshol jár”, így végül is érthető, hogy költő. Egy sztereotípia ellenállását is megmutatja, hogy az álmot poétikailag neutralizálni kell, távolítani egyes vonzataitól, és részben ebből származik a hasonló irányultság, látensen ez a folyamat is zajlik számos verseskötetben.
- Persze, másfelől is megközelíthetjük ezt a kérdést. Itt olyan költőkről van szó, akik nem mondanak le arról, hogy a megfigyeléseikből építkezzenek, a figyelem iránti érdeklődésük pedig kiemelik ezt. Kerber példája: „Az érzékelt képek csak egyfajta kapaszkodói a figyelem leírásának, melynek valójában önmagával van dolga” (A játék bősége, Kalligram, 2017/6).
- A kötetekben az álom és az álmosodás megjelenése nemcsak a motívumokban, hanem a nyelvi megvalósításban is meghatározó. Ezek különböző mértékű távolodásukban-közeledésükben élesen szembesítenek az emberi megfigyelés korlátaival és problematikáival.
- Az izoláció visszajátszódik a versekben: „mindez, ami vagyunk aznap, reszket / visszamenőleg a halig, aki voltunk a méh akváriumában” (nem avatkozik be, mehetsz, 37). A két ember nonverbális és verbális kommunikációja pedig egyfajta szertartásos indulás-szerűségben tárul fel.
Az Inszomnia egészét inkább a feltűnésmentesség jellemzi (a képek, hasonlatok társításainak meglepő volta is folyamatos jelleggel érzékelhető, így nem feltétlenül ugrik ki egy-egy megoldás). A kötet záródarabjaiban mintha valaki szertartásosan, külön-külön mutatná fel a szinekdochék összekevert puzzle-jának egy-egy darabját. Túl az akusztikáról és a mozgásokról írottakon: a nem emberi térnyerését a versek nem annyira látványos eseményként ábrázolják. Szokásaink, valamennyire már mindig is gépies viselkedésünk, automatizmusaink miatt már eleve a nem emberi hordozójaként mutatják fel az embert (ahogy gyakran a Szijj-líra is).
Korpa Tamás második lírakötetének darabjai az ébrenlét és az álom közti billenés pillanatából szólnak. Egy olyan pillanatból, mely mindig kétszer történik meg egyszerre itt és ott. A verspárok ily módon egybetartoznak, ám egymásnak is feszülnek, és csak összeolvasásuk világítja be azt a határmezsgyét, melyhez kétféleképpen kötődnek. Korpa Tamás líranyelve egyszerre pásztáz szigorúan és szabadon: a pillanat hangjait, tereit, viszonyait rögzítő képei precízek és szürreálisak, sajátosan elforgatott szókapcsolatai pedig, akár az értett eperszemek a dohányzóasztalon, magát a nyelvet mutatják föl az ébrenlét és álom közti kettős pillanatként.

Az Inszomnia szerkesztési módja különleges: a versek párosítottak, huszonnyolc ikerverset tartalmaz, egymás melletti oldalakon található a hasonló cím és sorszám. A párok olvasása egyszerre adhat világot és nehezítheti a jelentéstulajdonítást: „folyamatosan kupac nyersfordításban turkálunk” - ahogyan Korpa fogalmaz. A kötet hiánya a könnyedségben rejlik, mégis megmutatja a nyelv kinetikáját és a metaforikus gondolatiság feszességét. A versek végső fátyolát azonban a befejezésekhez vezető játék bizonytalankodó íve adja, ahol a szókészlet és a képek összekapcsolása gyakran nyitva hagyja a jelentést.
A kötet lírája ugyanakkor erősen reflektív: a metanyelv jelentéskészítő-szerepét radikálisan új funkciókkal ruházza fel, miközben a képi gazdagság és a nyelvi lelemények szédítő kombinációját hozza létre. A nyelvi játékok, a hangutánzó vagy szinesztétikus szerkezetek, valamint a vizuálisan eltérő oldalelrendezés egyaránt a költői én és a külvilág viszonyát, a valóság és a költészet közötti határt érintik. A bevezető példákon túl a kötet törekvése a hang és a mozgás határainak feltérképezése, ahol a halk zajok, mint a „szuszogás”, „percegés”, „ropogás”, „koccanás” sajátos rendszert alkotnak a lírai világban.
Korpa Tamás 1987-ben született Szendrőben. Gérecz Attila-díjas költő, irodalomtörténész, irodalomszervező. 2004 óta publikál, mintegy 150 szépirodalmi és tudományos publikációja jelent meg. 2017 és 2020 között a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) társelnöke, 2014 és 2019 között a Szépirodalmi Figyelő Online (SZIFon) főszerkesztője. Szépíróként az összehangzások költője: verseit egyszerre jellemzi az irodalmi hagyomány és formakultúra sokrétű használata és a formabontó, rendhagyó nyelvi működés iránti érdeklődés. Irodalomtörténészként a határon túli magyar irodalmak kutatója (Kovács András Ferenc, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos, Tőzsér Árpád lírája), amiért 2017-ben Hídverő-díjban részesült.
Az Inszomnia tehát nemcsak versek gyűjteménye, hanem olyan költészettörténeti pillanat is, amely a kortárs lírát a - néha torzítva, néha játszva - a test és a nyelvhatárok felől vizsgálja. A mű az ébrenlét és álom kettősségét úgy kezeli, hogy a párok egymás mellé kerülése felveti a jelentés összetettségét, miközben a költői hang pontossága és a szöveget átható humor is megmarad. A kötet olvasója tehát egyfajta reposztásos, metanyelvi kalandba csöppen, ahol a nyelv és a valóság határai folyamatosan elmozdulnak.