A lófarokban hordott haj mutatós, ráadásul az egyik legpraktikusabb viselet is. A lófarok nemcsak praktikus, hanem egy mindig divatos viselet is. Már a 90-es évek óta töretlen népszerűségnek örvend, mikor Madonna is magas lófarkat viselt, de a 2000-es évek elején Naomi Campbell is gyakran hordta így a frizuráját. Ha unjuk már, akkor érdemes egy apró trükkel izgalmasabbá tennünk az összképet. Először is alaposan fésüljük át a hajunkat, majd kissé oldalt válasszuk el nyílegyenesen a tincseket. A tarkónknál fogjuk össze a tincseket, majd egy hajgumi segítségével rögzítsük a lófarkat. Amikor lófarkat készítesz, figyelembe kell venni az arc formáját, a haj hosszát és textúráját. Ez lehetővé teszi, hogy a lófarok haj közvetlenül a nyakszirtcsont fölött helyezkedjen el, kiemelve az arccsontot és az egész arcot.
A szépségideálok és a hajviselet a középkorban
A szépségért bizony már ükanyáink is hajlandóak voltak szenvedni, néha még az egészségüket, életüket is kockáztatni. A középkor szépségideálja a tejfehér bőrű, meggypiros ajkú, keskeny, rajzolt szemöldökű, kicsi állú, magas homlokú, szűziesen vékony nő. Hosszú, aranyfényben játszó szőke haja pedig szinte a földet söpri. Természetesen nem minden nő rendelkezett a fenti adottságokkal, ezért, amit lehetett, mesterségesen javították. Arzénszulfid, oltatlan mész, sündisznó-hamu, denevérvér, méhszárny, higany, meztelencsiga nyála, dióolaj, kén, rebarbara és zöldgyík-főzet alkotta azt a kenőcsöt, amit az aranyfényű haj eléréséért használtak. A keresztes háborúk alatt aztán eltanulták az arab nőktől a henna használatát is.
A tejfehér bőrt tojásfehérje pakolással érték el, a himlő és a pattanások okozta hegeket pedig különféle kencékkel próbálták halványítani. Szépség ide vagy oda, a fürdőzést nem igazán kedvelték a középkorban. A mosdás többnyire a kéz- és arcmosásban kimerült. Az előkelőbbek rózsaszirmokkal vagy más gyógynövényekkel illatosították a kancsónyi mosdóvizüket. Bár a szappanhasználat még nem volt gyakori, már léteztek szappankészítő céhek.
Szőrtelenítés és smink a reneszánsz korában
A reneszánsz festmények hölgyeit sehol nem csúfítja egyetlen kandi szőrszál sem. Az 1500-as évekből számtalan olyan könyvecske maradt fenn, amely a női szépségápolás trükkjeit részletezi. Többek között a szőrtelenítésről is beszélnek. Egy ilyen könyvecske például arzén és mész összemelegítését és bőrre való felpakolását javasolja. Amikor a keverék égetni kezdi a bőrt (állítólag két Miatyánknyi idő szükséges ehhez), akkor meleg vízzel le kell mosni.
Erkölcsös hölgy a 12-13. században egyáltalán nem viselt sminket, mert ez a prostituáltak privilégiuma volt. A rosszlányok sáfrány és virágszirmok színét használva színezték az ajkaikat. Az erkölcsös hölgyek maximum méhviaszból készült ajakápolót használtak. Medici Katalin viszont meglátta a lehetőséget az utcalányok sminkjében, és divattá tette a make-up-ot. Az orcát míniummal kezdték pirosítani, és ólomtartalmú fehérítőporral sápasztani. A 19. században fedezték csak fel, hogy az ólom igen mérgező, addig az asszonyok lelkesen púderezték magukat vele. Volt azonban egy ennél durvább praktika is: akadtak, akik arzént vettek be, hogy elérjék bőrük érdekes ragyogását. Sőt volt olyan arzéntartalmú arcvíz is, amit kifejezetten a férjek legyilkolására terveztek. A nő felkente az arcára, majd hites urához törleszkedett.
Extrém frizurák és hajviseletek a 18. században
A történelem során nemcsak szokatlan és ma már nevetségesnek tűnő, hanem veszélyes trendek is bőven akadtak. A 18. század elején a nők általában még visszafogottabb frizurákat viseltek. Gyakran behullámosították hajukat, a fontosabb eseményekre pedig néhány bongyor műtinccsel toldották meg saját fürtjeiket. Sokszor vetettek be díszeket, csipkés kiegészítőket is, ám ekkor még estek túlzásokba. A francia és angol nők innentől egyre nagyobb, igazi és műhajból készült rokokó frizurákat viseltek, melyekbe gyapjú is került a tartás, valamint a dús hatás érdekében. Teljes parókákat ekkor már nem igazán hordtak, mivel ezeket túlságosan természetellenesnek tartották.
A frizura megalkotása többórás feladat volt: formázták, göndörítették, majd hajsütő és hajtűk segítségével készítették el. A tömöttséget a gyapjú mellett gyakran a lószőr adta, a tartást pedig cukros víz, illetve a zsírból, olajból, faggyúból vagy viaszból készült keverék, azaz a pomádé. Az 1770-es évektől nagyon elharapódzott a divat: a hölgyek extra magas, sokszor a hetven centit is meghaladó frizurákban parádéztak, amelyek elkészítése még körülményesebb volt. Általában textilből, parafából készített párnákat rögzítettek a fejre, és erre építették rá a hajkölteményeket. Egy idő után pedig szinte mindennel díszítették őket, amivel csak lehetett: szalagokkal, virágokkal, tollakkal, viasszal bevont gyümölcsökkel vagy extrém kalapokkal tették még feltűnőbbé a hajkölteményt.
A hasonlókat persze csak a gazdagok engedhették meg maguknak, elkészítésükhöz ugyanis profi fodrász, illetve egy egész csapatnyi szolgáló segítségére volt szükség. Marie Antoinette hajszobrásza volt talán a leghíresebb a korban, aki elképesztő kreációkat alkotott. A kész hajakat legalább egy hétig úgy hagyták, és az asszonyok, hogy megőrizzék azok szépségét, gyakran ülve aludtak. Mivel nem mosták, nem tisztították őket, csak parfümöt használtak a szagok elfedésére, sokszor telepedtek meg rajtuk élősködők. A fejeken tornyosuló hajköltemények megnehezítették a nők mindennapjait. A súlyos frizurák miatt nem volt könnyű megtartani a fejet, az egyensúlyt, ráadásul gyakran alig fértek be velük az ajtókon, a hintókban pedig térdelve utaztak miattuk. De ennél sokkal nagyobb veszély is fenyegette a hölgyeket.
Az extrém frizuradivat a 19. század elejére szelídült meg, és lassan el is tűnt. Úgy tartja a régi, jól ismer mondás, hogy a szépségért meg kell szenvedni. Bár ez nem feltétlenül igaz, a viktoriánus korban kétségkívül így vélték a hölgyek. Akkoriban ugyanis nemcsak hogy kellemetlenségeket vagy fájdalmas procedúrákat tűrtek el a vágyott külső érdekében, hanem volt, hogy szó szerint életüket adták érte vagy a divatért.