Lány kilenc parókával: A rák elleni harc és az önazonosság keresése

Az életvidám és vagány 21 éves Sophie egyetemi tanulmányainak megkezdésére, az önálló életére készül, amikor rákot diagnosztizálnak nála. Addigi élete fenekestül felfordul.

Pár héttel egy csodálatos szexszel végződő szilveszteri buli után az egyetemista Sophie Ritternél (Lisa Tomaschewsky) mellhártyarákot diagnosztizálnak. Túlélési esélye az internet szerint 15%-ra tehető.

Sophie családja és legjobb barátnője, Annabel (Karoline Teska) szerető támogatásával kórházba vonul, a kemoterápiától azonban kihullik a haja. A sorscsapást parókák segítségével éli túl, sőt a lány az egyes hajformákhoz különböző személyazonosságokat fejleszt ki.

A kezdeti megrázkódtatást leküzdve Sophie elhatározza, nem hagyja magát, élni akar, megküzdeni a betegségével mindazért, ami még vár rá az életben: az álmaiért, a bulikért, a boldogságért, a hódításokért. A kezelések következtében azonban szembe kell néznie azzal, hogy külseje megváltozik.

Úgy dönt, nem várja meg, amíg a kemoterápia következtében haja kihullik. Nem hagyja, hogy a betegség akár ilyen módon is befolyásolja őt, ezért önmaga borotválja le a haját. Megváltozott külsejét parókákkal fedi el.

Kilenc különböző fazonú és színű parókája Sophie hangulatait és személyiségét fejezi ki, hol szomorúbbnak, hol éppen romantikusabbnak mutatva őt. Sophie kilenc új személyisége a mindennapos orvosi kezelések mellett veti bele magát esténként az életbe.

A holland Sophie van der Stap önéletrajzi ihletésű, azonos című bestsellerét feldolgozó "Lány kilenc parókával" története több kérdést vet fel a mai rohanó világban. Vajon a paróka a felépülés, a teljes emberré válás szimbóluma?

A film legjobb pillanatai azok, amikor a főszereplő, Sophie gondolatait halljuk, aki tényleg tud olyat mondani, ami ilyenkor igazán segíthet. Különösen a végén pörgő flashback-képsorozat melengeti meg az ember szívét: „ez mind valóság…” - foglalja össze Sophie a betegségének egy éve alatt összegyűlt benyomásait. Itt érezzük igazán át, hogy a főhős tényleg súlyos beteg volt egyszer, régen Hollandiában.

Marc Rothemund német rendező nevéhez nem kisebb film fűződik, mint a Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel, 2005-ben szinte minden német díjat besöpört.

A megtörtént eseményeken alapuló film a neves képzőművész Christian Boltanski családjáról szól.

A daganatos betegségből fakadó érzelgősséget (lásd: Édes november) és hatásvadászatot (lásd: Szemünk fénye) is elkerülik a készítők.

A Lány kilenc parókával legjobb pillanataiban azok, amikor a főszereplő gondolatait halljuk, aki tényleg tud olyat mondani, ami ilyenkor segíthet.

A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője.

Megtörtént esetet dolgoz fel a rendező a filmben, melynek alapja a holland Sophie van der Stap önéletrajzi ihletésű könyve. A történet lehetne akár sablonos is, hiszen számos film készült már rákos betegek betegséggel való küzdelmeiről. Itt mégis olyan sok réteg bomlik ki a felszín alól, hogy mindenképpen érdemes ezeket átgondolni és levonni önmagunk számára a tanulságot.

Létünk egyik fő adottsága, hogy meg fogunk halni, írja Irvin D. Yalom Egzisztenciális pszichoterápia című művében. A végesség tudata a haláltól való egzisztenciális szorongásunk alapja, mellyel mindannyiunknak meg kell küzdenünk akkor is, ha alapvetően egészségesek vagyunk. Mi történik akkor, ha egy halálos betegség diagnózisával kell szembesülnünk? Nyilvánvalósan felerősödik a halálszorongásunk, kérdés, hogy hogyan tudunk megbirkózni vele.

Sophie, az anyagi és érzelmi biztonságot nyújtó, szerető családban élő 21 éves lány nem sokkal egy átbulizott Szilveszter után, közvetlenül egyetemi tanulmányai megkezdése előtt fordul orvoshoz hónapok óta tartó köhögésével. Vizsgálatok sorozata következik, ami már önmagában is szorongató, majd letaglózza a diagnózis: egy ritka, nagyon agresszív tumor növekszik a mellhártyáján. Esélye a túlélésre mindössze 15 % körüli.

További vizsgálatokon esik át, családja támogatja. Szerencsére nem találnak a testében áttéteket, a tumor viszont inoperábilis, így a kicsit mogorvának tűnő orvosa kemoterápiás kezelést ír elő számára, mely a hosszas kórházi bennfekvés mellett a kínzó mellékhatások (hányás, haj kihullása, stb.) megjelenésével is együtt jár, ráadásul a kezelés sikeressége is kétséges.

Ekkor már barátai is tudnak a betegségéről, szükség is van rájuk, a szeretetükre, támogatásukra. Sophie szorong a halál közelségétől, testének változásaitól, mely egy idő után környezet számára is láthatóvá válik. Az addig fontosnak tűnő problémák jelentéktelenné válnak számára, átértékeli az életét, a világot, mely elindítja őt a lelki fejlődés útján.

Mivel tagadni nem tudja, ráébred, hogy betegsége az élete részévé vált, helyet kell találnia benne a ráknak, illetve a súlyos kórban az életnek, mert ez segítheti hozzá a túléléshez. Meg kell birkóznia a bizonytalansággal, a várakozással, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a kezelések utáni vizsgálatok eredményei bíztatóak lesznek.

Mindenesetre felveszi a kesztyűt, nem akar folyamatosan a kopasz, ágyhoz kötött beteg szerepében lenni, ezért előhúzza személyiségének pozitív részeit és különböző parókák segítségével külön személyiségként jeleníti meg őket. Ez a hasítás az ő esetében mindenképpen adaptív megoldásnak tekinthető, hiszen a parókák által megjelenített én-részek mind Sophie-ból származnak, kiemelve őket az egészből még intenzívebben tudják pozitív hatásaikat kifejteni.

A hosszú barna, a lány régi énje, a szőke a könnyed, életet élvező nő, a vörös az erős, határozott jellem, aki a kontrollvizsgálatokon nyújt bátorságot a lánynak, minden színnek és formának megvan a maga szerepe.

Sophie, ahogy egyre jobban érzi magát és eredményei is javuló tendenciát mutatnak, kezdi megszegni az orvos utasításait, sorozatosan bulizni jár, alkoholt iszik, ami nem tesz jót a kezelésnek, viszont lélektanilag érthető, hiszen az életnek minden pillanatát ki akarja használni.

Szülei, testvére, legjobb barátnője, Bella, valamint barátja, Rob mindvégig jelen vannak, elszakíthatatlan védőhálót képezve a lány körül. Rob-bal való barátságából aztán szerelem bontakozik ki, amit később Sophie megszakít, mivel nem biztos gyógyulásában és nem akarja a halálos betegség terhét a fiú vállára rakni.

Mindeközben mindennapjait, betegségével való küzdelmét, parókáinak történetét egy internetes blogban írja le. A kemoterápia mellett később sugárkezelést is kap, ekkor ismeri meg a végstádiumú mellrákos Chantalt, barátság szövődik közöttük. Chantal imádja Sophie blogját, erőt ad neki a nehézségek közepette.

Itt válik ketté a rákbetegségben rejlő két lehetőség: gyógyulás és élet, vagy halál. Sophie teljesen meggyógyul, de anyjához hasonlóan, aki leküzdötte a mellrákot, mindig ott lebeg a kiújulás lehetősége a szemei előtt. Chantal sajnos nem ilyen szerencsés.

Sophie mégis pozitívan viszonyul az élethez, hiszen küzdelmét siker koronázta, így végül megválik parókáitól, már nincs szüksége a lehasított személyiségrészekre, immáron egy magasabb szinten integrálja vissza azokat és bizakodóan tekint jövője felé.

A betegség szakmai sikerhez is juttatja, egy újság felfigyel blogjára és rendszeres megjelenésre biztosít lehetőséget. A jelenben létezés mellé újra visszakerül a jövő lehetősége is.

A film egyik legszebb jelenete a búcsú orvosától, akit nagyon távolságtartónak, akár érzéketlennek is gondolhatnánk, persze tudva, hogy az orvosnak saját lelki egészsége megvédése céljából van a távolságtartásra szüksége, többek között ez védi őt a veszteség fájdalmától.

Dr. Happy end lett a vége, mégsem hollywood-i a történet, pont annyi érzelem van benne, amennyi feltétlenül szükséges.

Kritikaként talán annyi fogalmazható meg, hogy Sophie részére adott volt minden ideális körülmény, ami egy ilyen cseppet sem ideálisnak nevezhető helyzet megoldásához szükséges. Szerető család, mély és szoros baráti kapcsolatok, tökéletes egészségügyi ellátó intézmény tökéletes személyzettel, ami sajnos csak kevesek számára adatik meg. Viszont az mindenképpen elgondolkodtató, hogy mindennek csak egy része függ a család és az egészségügy anyagi helyzetétől, a többi kizárólag emberi tényező, amit csak mi, emberek alakíthatunk.

A következőkben tekintsük át, milyen lélektani folyamatok zajlanak a betegben a tünetek jelentkezésétől a végkifejletig bezárólag. Az egészségpszichológia négy szakaszt említ, melyből az utolsó szakasz a betegség kimenetele függvényében alakul. Az első szakasz a tünetek megjelenésétől a diagnózisig tart. Nagy szorongás jellemzi, a várakozás kimerítő, a beteg próbál bizakodni, viszont közben retteg az eredménytől.

A rák szó hallatán szinte mindenki a halálra asszociál, nehezen tudjuk elképzelni, hogy esélyes lehet a gyógyulás. Ahogy a film is ábrázolja, nem csak a beteg szorong, hanem szerettei is, hiszen közvetetten ők is közelebb kerülnek a halálszorongáshoz, az által, hogy elképzelik, hogy elveszíthetik, akit szeretnek.

A diagnózist aztán a „terápiás mézeshetek”-nek hívott időszak követi. Ekkor kapja a beteg a legtöbb támogatást, ebben a szakaszban működik együtt a leginkább az orvossal, ami szintén kulcsfontosságú a gyógyulás esélyeit tekintve. A filmben is ezt láthatjuk Sophie-tól: aláveti magát a kezelésnek, betart minden utasítást, környezete pedig minden erejével őt támogatja.

A harmadik szakaszt aztán ambivalencia jellemzi, nehéz a türelmet fenntartani egy ilyen embert próbáló betegségben. A hosszadalmas, fájdalmas, sok mellékhatással járó kezelések megingathatják az ember kitartását és bizalmát a gyógyulásban, előkerül a carpe diem életszemlélet, ahogy a lánynál is az ivós, bulizós időszakban. Neki sokat segített, hogy családja, barátai és orvosa vissza tudták terelni a helyes útra, mely kapcsolatainak stabilitását és erejét mutatja.

A következő, negyedik szakasz a betegség-kimeneteltől függ. Amennyiben a folyamat terminálissá válik, azaz a halál elkerülhetetlen, úgy a beteg egyre inkább magába fordul, depressziós és ingerült lesz, dühös az orvosokra és környezetének többi szereplőjére, hogy nem tudtak neki segíteni. Mindemellett önmagát is vádolja a betegség kialakulásáért és kimeneteléért, miközben egyre intenzívebben szorong a haláltól.

Az orvosban is indulatot kelt a hiábavaló küzdelem, betege halála az ő kudarcát is jelenti egyben, amit újra és újra fel kell dolgoznia, ezért fontos, hogy az orvosok fokozott figyelmet fordítsanak lelki egészségük megvédésére. Ez persze az egészségügyi személyzet egészére érvényes.

Azért érezzük, hogy nem csak az orvoson és a társas támogatáson múlik a siker. Sophie rendelkezik mindazon személyiségjegyekkel, amik a szakirodalom szerint is elősegítik a gyógyulást. Magas én-hatékonyság (Bandura, 1977) jellemzi, szilárdan hisz abban, hogy képes az általa eltervezett viselkedések megvalósítására. Fejlett koherencia érzékkel (Antonovsky, 1969) rendelkezik, érzi, hogy van helye, szerepe és célja a világban.

A blog-beli gondolataiból láthatjuk, hogy a betegséget, mint nehéz élethelyzetet egyfajta fejlődési lehetőségként is értelmezi és mindent megtesz azért, hogy pozitív irányban befolyásolja az eseményeket. Rendkívüli szívósságról (hardiness, Kobasa, 19..) és rezilienciáról tesz tanúbizonyságot, hiszen a körülményekhez képest könnyen adaptálódik a megváltozott élethelyzethez és végül képes visszanyerni jó lelkiállapotát.

A kontroll-kérdést is jól kezeli, ügyesen működteti az áttolt kontrollt, azaz betegségét tekintve átadja azt az orvos kezébe, míg élete egyéb területein megtartja (pl. a parókák segítségével). Ezek mind-mind segítik leküzdeni a halálszorongását. Persze - mint minden hozzá hasonló betegnél - Sophie-nál is vannak hullámvölgyek, de az őt körülvevő védőháló nem hagyja őt belemerülni a látszólagos betegségelőnyökbe, mint pl. az állandó odafigyelés, gondoskodás megélése és fenntartásának vágya.

Összességében elmondható, hogy a film egy nehéz élethelyzet optimális megoldását tárja ugyan elénk (optimális személyiség, optimális család, optimális baráti kör), de ennek megvan a szerepe, hiszen példát mutat nekünk, nézőknek. Ahogy beleéljük magunkat a beteg lány sorsába, egyben át is gondoljuk saját értékrendünket, életünket, hogy mi az igazán fontos benne és mely dolgoknak kell kisebb jelentőséget tulajdonítani.

Hatására újraértékelhetjük saját hozzáállásunkat akár bizonyos betegségekhez, akár az egész életünkhöz. Fontos üzenete, hogy a kapcsolatok hordozzák magukban az egyik legnagyobb segítő erőt, mely bennünket is segítségnyújtásra ösztönöz.

Széles közönségnek ajánlanám megtekintésre, nem csupán rákos betegeknek és hozzátartozóiknak.

tags: #lany #kilenc #parokaval #inda