A szántás a talaj porhanyítását és a gyommagvak és a növényi maradékok szinte teljes elföldelését biztosíthatja.
A másodlagos talajművelési műveletek, mint például a tárcsázás vagy a kultivátor, lehetővé teszik a műtrágyák és növényvédő szerek egyenletes eloszlását és a talajfelszín simítását.
A nedves talajoknál jól alkalmazhatók az őszi szántáshoz a klasszikus kerülőeke vagy más néven ágyeke.
A szántás felgyorsítja e talajok felmelegedését és száradását, így elkerülhető a tavaszi késés.
Bár a nedves talajok erózióra hajlamosak, ellenben gyakran sík területek, ezért az esetleges lefolyás okozta talajveszteség elhanyagolható.
Az őszi szántás esetén tavasszal több idő áll rendelkezésre a további talajművelési munkákra.
A meredekebb lejtőkön azonban a téli és tavaszi talajerózió lehetősége nagy, mivel nincs felszíni (növényi) maradék a talaj védelmére.
A tavaszi szántás csökkenti a téli szél- és vízerózió lehetőségét, de a tavaszi munka- és időigény ellensúlyozhatja ezeket az előnyöket.
A tavaszi szántás továbbá rögöket okozhat, amelyek a magágy kialakításához plusz műveleteket igényelnek.
A vésőszántás durva felületet hoz létre, és általában a meglévő kukorica- vagy cirokmaradványok 50-70%-át hagyja a felszínen, a kapák kiválasztásától, a szerszámok távolságától, a munkasebességtől és a mélységtől függően.
Az egyenes, keskeny, kb. 5 cm széles kapák hagyják a legtöbb maradékot.
Ahol a talajerózió veszélye nem áll fenn, ott akár a 7,5 vagy 10 cm széles, csavart hegyű kapatagok nagyobb mennyiségű üledékes talajt fordítanak meg, és több maradékot temetnek be.
Ezt a műveletet rendszerint ősszel végzik, és tavasszal egy vagy több másodlagos talajművelési munkafolyamat követi.
Az őszi talajművelés a maradék egy részét levágja és beforgatja, így az érzékenyebb a bomlásra és a téli időjárási hatásoknak, mint a felszínen hagyott torzs.
Sok talajon a tavaszi egyszeri, tárcsával, szántóföldi kultivatorral vagy kombinált talajművelő eszközzel végzett művelés korlátozott növényvédőszer- és műtrágya-kijuttatást is biztosít az ősszel kapált földeken.
A tavaszi kapálás biztosítja az erózió elleni védelmet a tél folyamán, és lehetővé teszi a szármaradványok hosszabb ideig tartó lebomlását.
A tavaszi talajművelést követő talajnedvesség párolgása azonban terméscsökkenést eredményezhet, különösen a csapadékszegényebb területeken.
A vésőkapák eltömődhetnek a rendkívül nehéz vagy nedves maradványok miatt, hacsak a kapálást nem előzi meg a szármaradványok aprítása, mulcsozása vagy sekély talajművelés.
Számos kombinált talajművelő eszköz a vésőkapák elé szerelt ekefejekkel vagy tárcsákkal rendelkezik, amelyek gyakran kiküszöbölik a kapálást megelőző művelet szükségességét.
Az ekék vagy tárcsák csak olyan mélyre hatolnak, hogy a felszíni maradékot is levágják.
Ez csökkenti a kapák eltömődésének esélyét.
A kukorica-, szemes cirok- vagy búzamaradványok egyszeri tárcsázása után, a növényi részek 40-70%-a általában a felszínen marad.
A kukorica- vagy cirokmag-maradvány több mint kétszeri eldolgozása ellenben túl sok maradványt temetnek el a hatékony erózióvédelemhez.
A végső magágy-előkészítéshez szántóföldi kultivátor használata esetén egyszeri boronálás is elegendő.
Az őszi boronázással, tavaszra időt lehet megtakarítani, de a szél és az eső okozta erózió lehetősége nő, míg a hó megtartása csökken.
A tavaszi tárcsás rendszer minimalizálja a téli eróziót, és jól alkalmazható a megfelelő vízelvezetésű és könnyebb szerkezetű talajokon.
Ugyanakkor gyakori probléma a tárcsás boronák használata, amikor a talaj túl nedves.
A szántóföldi kultivátor közvetlenül a vetést megelőzően végzi el a másodlagos talajművelést.
Az ilyenkor lefedett maradványok mennyisége az elsődleges talajművelés óta eltelt időtől és az időjárás alakulásától függ.
Ha a boronálástól számítva csak 2-3 nap telt el, akkor a kultivátor nem csökkenti tovább a maradékot.
Bizonyos körülmények között - főleg a kukoricamaradványok esetében - az elsődleges talajművelés (boronálás) után nem sokkal elvégzett talajművelés újra elosztja a növényi maradékot, és némileg javíthatja a takarás százalékos arányát.
A tárcsás talajművelés alternatívája a szántóföldi kultivátor vagy a kombinált talajművelő eszköz, egy munkamenetben történő használata.
A legelterjedtebb egymenetes talajművelési rendszer a szójababmaradványoknál használatos.
A lapát- vagy söpörőeke, ma már inkább a klasszikus, észak-amerikai módszernek tekinthető, amely hatékonysága is kérdőjeles, a mai komplex, többféle alapeszközből álló gépekkel szemben.
Való igaz, fürgén, viszonylag kis teljesítményigénnyel lehet vele dolgozni, amely a gyomokat vagy torzsot a gyökerüknél vágja el, és a maradékok nagy részét a felszínen hagyja, a talajfelszín minimális megbolygatása mellett.
Ez a sekélyszántás jellemzően a gabona betakarítása utáni, nyári parlagon hagyás része.
Nedves vagy magasabb agyagtartalmú talajokon, a lapátos eke a talaj elkenődését okozhatja a lapát alatt, ami korlátozza a tavaszi talajművelő eszközként való használatát.
Ugyanakkor száraz talajon jól működik, a hatásfok növelhető, ha mögéje még tárcsát vagy küllős kapát kapcsolunk.
Ezáltal nagyobb maradékbedolgozást és talajporlást érhetünk el.
Gyomirtó szerek használata esetén, a mulcsozást követő vetése csökkenti vagy megszünteti az újbóli talajművelés szükségességét, mert több növényi maradvány lesz a talajfelszínen megóvása és a vízmegtartás érdekében.
Ez azonban vetéskor problémákat okozhat, mivel a talaj laza és bolyhos, ami megnehezíti a barázdanyitást, valamint a mag és a talaj közötti jó kapcsolat elérését.
Az úgynevezett söprőeke ma már alig használatos (balra), a különféle mulcsozók vették át a helyüket (jobbra).
A növényeket az előző növény termesztése során kialakított bakhátakba ültetik.
A bakhátak csökkenti az eróziót, mivel a talaj a vetésig a növényi maradványokkal együtt marad.
Az ültetés után, 30-50%-os maradék lehet, de ez nem egyenletesen oszlik el.
A sorok közötti maradvánnyal borított területek, a sorok között maradékmentes sávokkal váltakoznak.
Az NRCS előírja, hogy az erózió elleni védelem érdekében a töltéseknek 7,5-12 centiméterrel magasabbnak kell lenniük, mint a barázdáknak az ültetés után, és a barázdákat úgy kell kialakítaniuk, hogy a vizet is elvezessék.
Általában két művelésre van szükség: az első lazítja a talajt és akadályozza a gyomosodást.
A második újabb gyomirtást biztosít és újjáformázza töltéseket.
Az ültetés megkönnyítése érdekében, a bakhátaknak lekerekített vagy lapos tetejűnek kell lenniük, és a művelés után 15-20 centméter magasnak kell lenniük.
A töltések megfelelő alakja és éves karbantartása a sikeres rendszer kulcsa.
A sík vagy enyhe lejtésű földeken - különösen a rossz vízelvezetésű talajoknál -, jól alkalmazhatók a töltéses (bakhátas) rendszerek.
A megemelt részek tavasszal hamarabb felmelegednek, amely a töltésből történő vízelvezetéssel együtt lehetővé teszi, hogy a talaj a szárazabb legyen az ültetéskor, vetéskor, mint a sík szántóföld, vagy a köztes műveletlen terület.
A töltésrendszerek jól kiegészítik a barázdás öntözést.
Az öntözéshez szükséges barázdaképzés vagy szántás, megfelelő gerinceket biztosít a következő évi ültetéshez.
A töltéskialakításnál az ültetőgépen lévő sortisztító kis mennyiségű talajt, növényi maradékot és gyommagot takarít le a felszínről.
A sortisztítók lehetnek például vésőeke, tárcsás csoroszlya vagy a vízszintes tárcsák.
Ezzel szemben egyes töltéses, bakhátműveléses rendszereknél a korlátozott talajművelést (Ridge-till) alkalmaznak a vetést megelőzően.
A talajművelés általában nagyon sekély, csak a töltések tetejét bolygatja, kisimítja a csúcs alakú gerinceket, hogy a vetőgép, a régi sorokon maradjon.
Az alkalmazott talajművelő eszközöktől függően lehetséges a kelő gyomnövények némi visszaszorítása és/vagy a gyomirtó szerek bejuttatása a sorokba.
Egy másik alkalmazott lehetőség a rotációs talajművelő gép használata, amely mögé vetőegységet kapcsolnak.
A régi gerinc megtartása és a túlzott teljesítményigény elkerülése érdekében a rotációs talajmarót csak a bakhát felső, 5-7 centiméteres rétegében kell működtetni.
Más gerincművelő módoknál mulcsozót és talajsimítót kombinálnak, gördülő szármaradvány-aprítót vagy rugalmas ekeboronát használnak.
Függetlenül a használt talajművelő eszközöktől, a munkamélységet nagyon sekélyen kell tartani, a régi sorban lévő növénycsonknak láthatónak kell maradnia.
Bár a gerincműveléses (töltéses) rendszerben elég jól működik a vízelvezetés, a rossz elvezetésű talajokon, sok gazda azonban a talaj felmelegedését segítő töltések helyett a sávos talajművelést részesíti előnyben.
Ez a talajművelési mód eltávolítja a növényi maradékot a sorok területéről, lehetővé téve, hogy a napfény elérje a talajfelszínét és felmelegítse azt.
A gerincműveléshez hasonlóan a sávos ültetés is a megtisztított sávokban történik.
A korai sávos talajműveléses eszközöket jellemzően közvetlenül a vetőgépre helyezték.
Egy-, kettő- vagy gyakran három bordázott csoroszlya művelte és lazította a talajt, betemetve némi növényi maradványot és levegővel dolgozza be a talajt.
Ez elősegíti a talaj kiszáradását és felmelegedését, de általában nedves, tapadó talajrészt is felszínre hozott, ami zavarta a vetőgépek működését.
Ezen probléma kiküszöbölése és a talaj felmelegedésének korábbi lehetősége érdekében egyes termelők a csoroszlyákat külön tartóra helyezték, és a sávos talajművelést fél naptól akár több héttel az ültetés előtt végezték el.
Bár a sávos talajművelésnek számos fajtája alakult ki, a legszélesebb körben ősszel végzik és általában ezzel egyidejűleg tápanyagokat is juttatnak a megművelt területre.
Gyakran előfordul, hogy a talajművelő tárcsák elzárják a kések által, a vízelevezetést lehetővé tevő réseket.
Ezért a vízelvezetés érdekében enyhe gerincet képeznek a megművelt zónában.
A legtöbben az őszi sávművelést a no-till egyik változatának tekintik.
A Conservation Technology Information Center definíciója szerint a bolygatás nélküli talajművelés magában foglalja a sávos talajművelést is, feltéve, hogy a teljes földterület kevesebb, mint egyharmadát művelik meg.
A talajművelés lényegében megszűnik a no-till rendszerrel.
A vetőmagot keskeny sávokban helyezik el, amelyet csoroszlyával, tárcsás barázdanyitóval, vagy kapával nyitnak meg.
A gyakori felszerelések közé tartoznak a csoroszlyák, az erősebb leszorító rugók és a jobb behatolás érdekében a plusz súly.
Azáltal, hogy a maradékkal borított talajban csak egy keskeny rést bolygatnak meg, kiváló erózióvédelem érhető el.
Nagyon fontos, hogy a vetés előtt ne aprítsuk fel a lábon álló maradványokat.
A szántás, illetve bolygatás nélküli talajművelésnél, a gyomirtás érdekében a szerek felszíni kijuttatását igénylik.
Egy vagy két megfelelően időzített kezelésre lehet szükség.
A későbbi vetésű kultúrák (pl. gabona, cirok, szója) esetében, a megbízható hatékonyság érdekében alkalmazzunk korai, úgynevezett vetés előtti, maradékkiszárító szert, fél-kétharmados adagban, kora tavasszal, amikor a csapadék valószínűsége nagy.
Ez a módszer gyakran kiküszöböli az égető gyomirtó szer szükségességét, és mivel a gyomokat a vegetációs időszak korai szakaszában megfékezi, így csökken a talajnedvesség-veszteség.
Az egész szezonra kiterjedő gyomirtás érdekében egy második, enyhébb gyomirtószer kijuttatása a vetéskor és egy utólagos vetemény-kezelés vagy a kultúrnövény fejlődési szakaszában.
A talajművelés nélküli vetés sokféle talajon jól alkalmazható.
A nagy mennyiségű maradékkal borított, rossz vízelvezetésű talajokon a szántás nélküli művelés késlelteti a talaj felmelegedését és kiszáradását kora tavasszal, ami késlelteti a csírázást és a kelést.
Amennyiben a hidegebb, nedvesebb talajok a korai vetéskor aggodalomra adnak okot, használjunk olyan direkt vetőgépeket, amelyeket úgy terveztek, hogy a növényi maradványt igen, de a talajt ne mozgatják el a soroktól.
A talajművelést, a magágy előkészítésére, a gyomok elpusztítására, a tápanyagok talajba juttatására és a növényi maradványok kezelésére használjuk.
Az évek során a talajművelési módszerek megváltoztak, ahogyan az új technológiák elérhetővé váltak, valamint az üzemanyag- és munkaerőköltségek növekedtek.
A csökkentett mértékű talajművelési rendszerek bevezetésével sok termelő felismerte a klasszikus talajművelés negatív hatásait, mivel látják a talaj- és vízmegőrzés előnyeit, ha a növényi maradékot a talaj felszínén hagyják.
- Bevezetően a földművelés történetét az őskorba vezetjük vissza: az alapok az önfenntartó életmódtól erednek, és a középkorban fejlődtek tovább a módszerek.
- Az öntözéses földművelés az ókorban elterjedt, amelyet kifejezetten a folyók menti kultúrák alkalmaztak.
- A vetésforgó és a háromnyomásos gazdálkodás előtt a földet megosztva használták; később lett elterjedt a vetésforgó, amely a talaj tápanyagát védi.
- A modern technológiák megjelenésével a vetőgépek, traktorok és kombájnok jelentik a hatékonyságot; a növénytermesztés ma is ipari méretekben zajlik.
Ha Ön szeretne vásárolni új gépeket, hogy termelése hatékonyabbá és gyorsabbá váljon, ne habozzon!
Keresse fel a szakértőket pályázatírókat, exemplumként Rónay Balázs agrár pályázatíró személyében, aki segíthet tervei megvalósításában.
Víztakarékos talajművelési rendszer
A megújuló mezőgazdaságban kiemelt szerepet kap a biodiverzitás és a talajélet védelme, amely a takarónövények és a no-till módszerek alkalmazásával érhető el.
A regeneratív mezőgazdaság szemlélete a felszín feletti és alatti biodiverzitás növelésére irányul, hiszen közvetlen hatással van a tápanyag-körforgásra és a talaj egészségére.
A sokféleség növelése érdekében a regeneratív gazdák változatos vetésforgót és takarónövényeket használnak és elhagyják a talajművelést.
Ha Ön a legmodernebb gépekre vágyik, és ehhez pályázati vagy hitel lehetőséget keres, ez is része lehet a döntésének.
tags: #lepcsozetes #foldmuveles #neve