A magyar népviselet a magyarság hagyományos öltözködési módja. Fő táji típusai a dunántúli, a felföldi, az alföldi és az erdélyi. A viseletet törvények és rendeletek szabályozták. Másként öltözött a nemes, a jobbágy és a polgár. A régi ruhadarabokat házilag készítették tartós anyagból, hogy több nemzedéket is kiszolgálhassanak. A 19. század végéig az ing, bő gatya, székely harisnya anyagát továbbra is otthon szőtték (lásd szövőszék). A viselet többi részét egyre inkább gyári alapanyagból varrták.
Az egyes községek kialakították a csak rájuk jellemző stílust. Ma már inkább csak ünnepekre vesznek fel népviseleti ruhát. A népviselet tudatos ápolása beszűkíti annak alkalmazási körét és mereven megkötheti egyes jellegzetességeit. A viselet elszakad a mindennapi élettől, és a történelem egy darabjának tekintik: ez a historizálás, ami rögzíti és megmerevíti a formát, mintegy múzeumi vitrinbe zárva.
ruházat elemei és ősi hagyományok
A ruhadarabok elkészítése eleinte a család nőtagjaira hárult. Ők készítették a fogyó textíliákat és a díszes ünnepi darabokat, a kelengyébe szánt öltözéket, amit a család lányai férjhez menetelük után viseltek. Ez tartalmazta a hétköznapi ruhákat csakúgy, mint az asszony egész életére szóló díszes ünnepi textíliákat; összesen több száz darabot. Ennek előállítása munkában és pénzben is sok áldozatot követelt. Egyes fejlett szövő-hímző kultúrájú vidékeken, például Kalotaszegen, több mint tíz évig készült, és az egyszerűbb daraboktól a bonyolultabbak felé haladt. Ami nem készült el a lány férjhezmeneteléig, azt utólag pótolták. Összesen akár 600-800 sing vásznat is felhasználtak a különböző vásznakból.
A szűr a magyar férfi legismertebb felsőruhája volt. Mesterember készítette, a szűrszabó mester. Vállra vetve esőköpönyegként vagy ünnepi viseletként szolgált. Ujjaiban használati tárgyakat tartottak. Az ujjakat gyakran bevarrták. A 19. században elterjedt a cifraszűr, amit a mesteremberek gazdagon hímeztek. Később a rátétes minta is kedveltté vált. A cifraszűrt többször is betiltották, viseletét büntették, a díszítést levágták a hatóság emberei.
A magyar népviselet szervesen magába foglalta a keleti és a nyugati hatásokat. Több ruhadarab (főleg a keleti eredetűek) azt az ősi törekvést idézi, hogy minél kevesebb szövet menjen veszendőbe. Jellegzetes a sok szín, főleg a piros és a kék kedvelése. A férfiak büszkék voltak bajszukra, és gondosan ápolták, ollóval nyírták. A hegyesre pödrött bajuszt régen a nemesek és a katonák viselték, innen átvette a köznép is. A 18. század végén betiltották ezt a szokást. A 19. század második felében a kisodrott bajusz terjedt el, és leginkább az Alföldön kedvelték. A szakáll rangot és kort jelzett. 1848 után a szakállviselet elterjedt a köznép között is, és népszerűvé vált a Kossuth-szakáll.
A Dunántúlon az úri viseletet átvéve az idősebbek teljes körszakállt növesztettek. A férfiaknál a hajviselet hossza többször is változott. A honfoglalók például rövidre nyírt hajjal jártak, de a kereszténység felvétele után hosszúra növesztette haját a magyar. A török korban szokásba jött a fej borotválása is, amit egyes vidékeken a 18. század végéig megőriztek. A hosszú, váll alá érő hajat rendszerint befonták, csimbókba kötötték. A nők hagyományosan hosszú hajjal jártak, hajukat régen csak büntetésből vágták le. A főkötő felerősítéséhez egyes vidékeken levágták az asszony hajának egy részét. Csak a lányok járhattak kiengedett hajjal, gyakran azonban az ő hajukat is befonták; a fonatot vagy fonatokat szalaggal díszítették és fogták össze.
A kendők és fejfedők sokféle alakúak és méretűek voltak. A nagy fehér lepedő a fehér gyászt jelezte. A kendőt megköthették az áll alatt, vagy a tarkón, vagy turbánszerűen csavarhatták a fejre. A főkötők az asszony hajának megtartására szolgáltak. Keményebb anyagból készültek, fakéregből, kéregpapírból, vagy keményített vászonból. Változatos alakú kéregfőkötőket hordtak. A fejfedőkkel az alkalomhoz és az időjáráshoz is igazodtak, például otthon csak egy egyszerű puha főkötőt tettek fel. A lányok pártája a szüzek által viselt virágkoszorúból alakult ki, és a szűziességet jelképezte. Ha egy lány ezt elvesztette, akkor szégyenszemre le kellett vetnie díszét.
A férfiak egyaránt hordtak kalapot, sapkát és süveget, bár a sapka jobbára téli viselet volt. A kúp alakú sapka lehet prémes vagy prém nélküli. A gazdagabbak kalapjukat színes szövettel díszíttették. A sapka anyaga juhbőr; a szőrmés vadbőr kalap nemesi kiváltság volt. A süveget nemezből készítették. Leginkább a 16-18. században divatozott, a 19. század második felére eltűnt; legtovább a pásztoroknál maradt meg. A kalapok laposabbak és szélesebb karimájúak, mint a süvegek. Formájuk sokat változott. Régen is hordták, de csak a süveg után vált népszerűvé a széles karimájú kalap. A karima szélességét rendeletekkel igyekeztek szabályozni, de minden rendelet hatástalannak bizonyult a divattal szemben. A karima szélessége később csökkent, de a pásztoroknál sokáig megmaradt a széles karima. Ezek a kalapok inkább a süvegre emlékeztettek. A kalapot pántlika, toll vagy bokréta díszíthette. A vőfélyek és a katonaviselt legények színes pántlikát kötöttek kalapjukra. A daru-, a sas- és a kócsagtoll viselete nemesi kiváltságnak számított.
A régi magyarok a hosszú inget kedvelték, de ezt a rövid ing váltotta fel, és csak a csángóknál maradt meg. Egyes vidékeken a női ingek szabadon hagyták a melleket, a hasat és a hátat; ezt vagy a magasra húzott pendely, vagy egy vászonöv takarta. A férfiingek egy ősi típusa a lobogó ujjú, derekatlan, borjúszájú ing. Régi paraszti viselet, a 19. század középső éveiig volt általános. Régebben még rövidebbre szabták. A Jászkun kerület a jobbágyoknak és a pásztoroknak betiltotta a nagyon rövid derekú ingeket. Készültek hosszabb, derekas borjúszájú ingek is. A csípő alá érő ingeket a gatyába tűrték. Erdélyben több helyen is térdig ért az ing, amit derékban övvel fogtak össze. Később Kelet-Erdélyben is a rövidebb ing jött divatba, ami a románoktól is megkülönböztette a magyart. A lobogó ujjú derekas ingek a 19. század második felében terjedtek el az Alföldön, ezek már gyári alapanyagból készültek.
A szoknyafélék a kötényekből alakultak ki. A pendely tulajdonképpen egy hosszú lepel, ami körbeölelte a nő testének alsó részét. Madzaggal lehetett összehúzni. Régebben a lányok és az asszonyok országszerte színes, elöl nyitott leplekben jártak, aminek nyílását köténnyel takarták. Ilyen például a muszuj. A 19. A férfiak gatyája kétszárú nadrágféle. Madzaggal összehúzható és rögzíthető. Az egész országban ugyanazzal a szabással varrták. A hétköznapi gatya durvább anyagból készült, és szűkebb, mint az ünnepi. Hosszú derekú inghez inkább szűk, rövid derekúhoz bő gatya tartozott. A 19. század második felétől sok helyen a nagyon bő gatya jött divatba. Nyáron sokszor szűk vászonnadrágot hordtak helyette. Télen a gatya alsóneművé vált, és ez a szerep behatárolta bőségét. A hideg időben a vászonruhák fölött viselt kabátszerű ruhadarabokat a racka juh gyapjából készítették. A guba a legrégibb és a legősibb felsőruha; alapanyaga többnyire fekete, de készült fehér, vagy fehérrel kevert gyapjúból is, ez utóbbi volt a mákos guba. Egyes vidékeken kenderkócot is használtak. A férfiak viseletének legismertebb és legdíszesebb darabja a cifraszűr volt. A szűrszabók durva gyapjúszövetből készítették a szűrszabók. Ez régies kabátféle, ami viselőjét megvédte az időjárás viszontagságaitól. Parasztok, pásztorok, kocsisok és hajcsárok viselték. Díszítése a 19. század elején jött divatba. A Nyugat-Dunántúlról terjedt el, fő központja Debrecen. A díszítés jellegzetesen parasztos, és egy új paraszti öntudatot jelzett. A legények büszkék voltak cifraszűrükre; sokan minden vagyonukat ráköltötték, sőt, még lopásra is vetemedtek. A cifraszűr betagolódott a szokásokba. A cifraszűrt többször is betiltották, készítését büntették, de a cifrálkodásnak nem tudtak gátat szabni. A minta nagy területeket hagy szabadon, máshol összezsúfolódik. Az éppen divatos mintákkal céltudatosan bántak a szűrszabók. Virágkoruk az 1870-es, 1880-as évekre esett. Ezek alá szűrdolmányt is vettek. A férfiak és a nők ugyanolyan szűrdolmányban jártak, sőt a legszegényebbeknél a férj és a feleség közös szűrdolmányt használt. Hosszúságuk, alakjuk és díszítettségük változó, a leghosszabbak bokáig érnek. Nagy hidegben a szűrdolmány alatt bőrmellest viseltek. A szűrdolmányhoz sok helyen szűrnadrág is járt. Ennek nincs fenékrésze; szárait a hason ellenző köti össze, aminek oldalnyílásait zseb helyett is használták kézmelegítésre. Combján, oldalán gyakran zsinórdíszítés vonult végig. A bőr ruhaanyagként hasznosítása régi hagyomány. A pásztorok is készítettek szőrmés és gyapjas bőrruhákat, de ez leginkább mesteremberek, szűcsök feladata volt. A hátibőr, ismertebb nevén kacagány cserzetlen, szőrös bőr, amin még a fej, nyak, lábak és a farok bőrét is meghagyták. Hátra vetve hordták, a nyak alatt a két mellső lábat összekötve. Takaróként és derékaljként is szolgált. Leginkább a pásztoroknál maradt meg. Hátibőrnek inkább a juhbőrből, kacagánynak a vadbőrből készült darabokat nevezték.
- A magyar suba és ködmön többféle változata a hideg ellen védi a testet.
- A szűrszabók díszítései jelezték a paraszti öntudatot és társadalmi státuszt.
A három királyné ruházatára vonatkozó részletes leírások és a Mátyás-kort idéző fényes goog és ékszerek gazdagsága mutatja a viselet társadalmi funkcióját és gazdasági jelentőségét. A 15. század végére és a 16. századra jellemző, hogy a magyar urak ruházata magyaros jegyeket őrzött, miközben a külföldi módokra is reflektált. A Marsai és Beatrix ruházatának részletei illusztrálják az akkor divatos olasz, német vagy francia hatásokat, ugyanakkor a magyaros elemek is megjelennek a prémes subák és gyöngyös párták formájában. A források szerint a királyi ruházat gazdagsága nemcsak anyagi értéket jelzett, hanem a státusz és haza iránti büszkeséget is kifejezte.
A szakáll története és társadalmi jelentése
A szakáll, mint másodlagos nemi jelleg mindig is része volt az emberi kultúrának, sokszor módosított vagy szimbolikus formában hirdette a férfiúi erényeket. A modern Európában a 17-18. század fordulóján az arcszőrzet szinte teljesen kiment a divatból, majd később a pofaszakáll és a bajusz újra előtérbe került. A szakállnak számos funkciója volt: meleget adott, védelmet nyújtott, megfélemlített és esztétikai értéket adott a férfiarc számára. A történeti áttekintés szerint a szakáll több évszázadon át változott: a görögök becsület jeleként említették, az egyiptomi kultúrák viszont a magas pozíció jelképeként tisztelték. A középkorban a keresztségek hatására a borotválkozás fokozatosan terjedt, de ezt sok helyen megőrizték hosszabb ideig. A 19. század végén és a 20. század elején újabban a szakáll divatja ismét változásokon ment át, és a bajusz-hossz megjelenése egyedi identitást adhatott.
Az arcszőrzet különböző fazonjai közül a leggyakoribbak: a borosta, körszakáll, balbo, full beard, bandholz, van dyke, kecskeszakáll, oldalszakáll, Garibaldi-szakáll és imperial fazon. Ezek a fazonok különböző arcformákhoz illenek, és karizmatikus, férfias megjelenést kölcsönöznek. A történeti és modern kontextusban a szakáll kifejezi a férfi identitását, így a hagyományos viselethez hasonlóan fontos kulturális elem marad.
