A fonás és szövés az emberiség egyik legősibb kézműves tevékenysége, amelynek gyökerei a történelem előtti időkre, az újkőkorra nyúlnak vissza. Már a neolit körös kultúra idején (Kr. e. 8000 körül) a kender, len és gyapjú termesztése és feldolgozása lehetővé tette a szövött anyagok előállítását, amelyek megvédték az embert az időjárás viszontagságaitól.
A fonás alapjai és eszközei
A fésüléssel rendezett kender, rostos, szálas anyagát fonallá kell sodorni. Ez a munkafolyamat alapvető eszközei a kézzel pörgetett orsó és a lábbal hajtott rokka.
A fonás három összefonódó mozzanatból áll:
- Szálhúzás: a bal kézzel a rostcsomóból történik.
- Alapsodrás: ugyanezen kéz három első ujjával végzik.
- Fonal teljes besodrása: a jobb kéz által forgatott orsóval vagy rokkával.
Az orsó általában 20-35 cm hosszú, két végén elhegyesedő pálca, alsó végén gyakran kis fakoronggal, amely lendítősúlyként szolgált. A Kárpát-medence keleti és déli részein karika nélküli orsókat használtak. Az orsó készítéséhez az eszterga eszköze, főként a kézi vagy nyirettyűs eszterga vált nélkülözhetetlenné, amely a legegyszerűbb esztergatípus nálunk.
A rostcsomót fonás előtt egy guzsalyra kötik fel. A guzsaly elsődleges funkciója a rostanyag tartása a munka során. Többféle guzsaly létezik:
- Kézi guzsaly: rövid, 25-35 cm hosszú pálca, amit a bal kéz ujja szorít meg.
- Övguzsaly: kb. egy méter hosszú, alsó végén az övbe tűzhető, így a kéz teljesen szabadon fonhat.
- Rúdguzsaly: 150-180 cm hosszú, átmenetet képez az öv- és székes guzsaly között.
A Dunántúlon például a székes guzsaly volt elterjedt, az Alföldön és az északi területeken talpas guzsalyt használtak, Erdélyben főként a rúdguzsaly terjedt el.
A rokka és a fonókerék: a fonás gépesítése
A fonókerék és a rokka megjelenése jelentősen meggyorsította a fonást. A kézzel hajtott fonókerék egy nagyobb kerék segítségével forgatja a vízszintesen elhelyezett orsót, amely a fonalat sodorja. A rokka már lábmeghajtású folyamatos fonóeszköz, amely egyszerre sodorja a szálakat és motollálja a kész fonalat.
A rokka működése a szárnyas orsó és a cséve különböző fordulatszámán alapul. A XIX-XX. század fordulóján három fő rokkatípus terjedt el a Kárpát-medencében:
- A Dunántúl északi részein és a Kisalföldön a fekvő és az álló rokka.
- A Dunántúl délkeleti részein és az Alföldön a ferde rokka.
A rokka helyi elnevezései is változatosak: a Dunántúlon „rokka”, északon és keleten „ropka”, „rofka”, a déli országrészen „pörgő”, a Tiszántúlon „kerekesrokka”, a Felföldön pedig „kerekesguzsaly”.
A fonal mosása és gombolyítása
A megfont, kész fonalat a kézi orsóról vagy a rokka orsójáról motollára vezetve lemérik a mennyiségét. Ezután mossák és gombolyítják. A mosás meleg hamulúgos áztatást jelent, mely után hideg vízzel eltávolítják a szennyeződéseket.
A fonalkötegek megszáradása után a fonalat gombolyítják, amihez használnak gombolyítót és a kótis nevű fél arasznyi hosszú botocskát, amelyre a fonalat lyukas vagy kerek gombolyaggá hajtják fel.
A szövés alapjai és eszközei a hagyományos magyar kultúrában
A szövés lényege két, egymásra merőleges szálrendszer összeillesztése a szövőszék segítségével. A hosszanti szálak párhuzamosan vannak elhelyezve, ezeket a nyüst segítségével bontják két rétegre, amin átvezetik a keresztszálat.
A keresztszál átvitelére a vetélőt használják, majd a bordával összepréselik. A szövés folyamata ritmikus láb- és kézmunkát igényel, amely vízszintes vagy függőleges szövőszékeken eltérő tempóban zajlik.
A lábítós szövőszéken több nyüst segítségével változtatható a minta, így egyszerűbb mintázatú anyagok is előállíthatók.
A palóc nép szőttes anyagai közé tartoznak a szakajtókendők, törülközők, abroszok, hálalók és takarók. Ezek pamut- és kenderszálakból készültek, piros és kék pamutfonallal mintázva.
A Dunántúlon híresek a kapuvári karácsonyi abroszok, a göcseji pelikános mintájú szőttesek, a sárközi és a baranyai (ormánsági és hosszúhetényi) parasztszőttesek. Erdélyben elsősorban a kalotaszegi és széki szőttesek terjedtek el, amelyek tiszta kendervászonból vagy pamut keverékéből készültek.
A szövőszék történetének rövid áttekintése
A szövés első lépcsőfokát a görögöknek tulajdonítják, akik pálcákra kötötték fel a felvetőszálakat, majd egy rudakból álló keretre rögzítették azokat. Minden második szál hosszabb volt, így kialakult a „nyílás”, amelyen átvezették a keresztszálat.
A rómaiak fejlesztették tovább a technikát, megoldva a felvetőfonalak összesodrását és a vetélő bevezetését, ami lehetővé tette hosszabb szőtt anyagok előállítását.
A kínaiak jelentős tökéletesítéseket vezettek be, például három hengeres szövőszéket szerkesztettek, amely fokozta a fonal vezetését és a szövet készítését. Súlyokkal feszítették meg a felvetőszálakat, és bonyolult mintázatokkal dolgoztak.
Az ipari forradalom során Európában tovább fejlesztették a szövőszékeket, és a XVIII. században megjelentek a gépi szövőszékek, mint például Edmond Cartwright találmánya. Később, a XX. században egyre több művelet automatizálódott, és napjainkban már létezik vetélő nélküli szövés is, amelynél a fonalat sűrített levegő vagy vízcsepp segíti a bejuttatásban.
Kézműves technikák és hagyományőrzés
Manapság is élő hagyomány a fonás és szövés, melyek fortélyait kézműves foglalkozásokon vagy fesztiválokon lehet elsajátítani. A fonás során megismerhetjük a rokka beállítását, különféle anyagok megmunkálását, a gyapjú festését, valamint a kézzel szőtt textilek mosásának és varrásának titkait.
Ezek az összejövetelek nem csak a tudás átadására, hanem közösségépítő eseményekre is kiválóak, ahol kicsik és nagyok egyaránt megismerkedhetnek a fonás és szövés izgalmas folyamatával.