A paróka története - hihetetlen de a szifiliszhez köthető. Antibiotikum hiányában a korban a betegség minden tünete, sebek, kiütések, kopaszság, igen látványosak voltak. Az igazi áttörést XIV. Lajos korai koposzodásának köszönhetjük, aki 48 parókakészítő mestert rendelt udvarába, hogy ne essen csorba királyi méltóságán. 5 évre rá, kuzinja, II. A királyok halála után, továbbra is népszerű maradt a kiegészítő, pusztán azért, mert praktikus volt. Az igen kellemesen tartotta korábban a fejtetű terjedését is kordában, hiszen csak a borotvált fejre illeszkedett tökéletesen a paróka. A divatőrület a 18. A test Isten temploma - tartja a zsidó vallás, ezért tiszteletadás illeti meg az öltözködésben is. A szerénység és a szemérmesség parancsa bizonyos értelemben mindig is egyfajta öltözködési ön- korlátozást jelentett, mindkét nem számára. Ehhez járni még a szétszórt zsidóságnak a többségi társadalomhoz való viszonya, mely a történelem során hol a hétköznapi ruházkodásban is megnyilvánuló rejtőzködésre, hol - külső nyomásra - speciális, megkülönböztető öltözetre késztette őket. Ilyen volt például a rodella (színes posztókarika), fejfedőként a csuklya vagy a judenhut (csúcsos kalap). A női haj minden kultúrában különleges erővel bír, férfi szempontból „veszélyes”, ezért házasság után feltétlenül be kell fedni, hiszen az asszony csak férjének fedheti fel nemiségét teste a férjéé. Rite de passage-ként ismeri a kultúrantropológia, mikor kultúrkörtől függően, esküvő után a fiatal asszony kontyba rakja, kendő vagy főkötő alá rejti hajkoronáját, a mohamedán vallásban pedig teljes testét, még szemét is lepellel fedi, ezzel jelezve környezetének, hogy élete más szakaszába lépett. Fedetlen fővel csak lányok (jelen esetben ez konkrétan szüzet jelent) jelenhetnek meg. A kelet-európai zsidó nők körében kialakult a parókaviselet hagyománya. A paróka, avagy sejtli (esetleg perük a francia „perruque” szóból) körül már a Misnában felmerült az a később még jobban kiteljesedő vita, erkölcsös-e viselete vagy sem (mivel úgy nézhet ki, mintha természetes haj lenne). Egyfajta változata a talmudi időkben (i. sz. 3-5. század) mint a természetes haj divatos kiegészítője jelent meg, de kendőcske fedte, s még hosszú időnek kellett eltelnie, míg kiváltotta a fejkendő használatát. A középkorban a házas asszonyok levágták vagy leborotválták hajukat, és azt kendővel fedték, egy tincs sem lóghatott ki alóla. A már említett külső szabályozás részeként a 13. századtól kezdve Európa több részén a zsidó nőknek két kék csíkkal ellátott fátylat (oralia, ha négyszögletes volt: cornalia) kellett hordaniuk. A teljesen befedett női fej már a második századi Tertullianusz idejében is a zsidó identitás egyértelmű jele volt. A 16. századi Franciaországban azonban a nemesi nem zsidó férfiak és nők egyaránt viseltek parókát, s feltehetőleg ez a divat jelent meg a tehetősebb zsidó nők hajviseletében is, akik öltözködésükben a többségi társadalomhoz szerettek volna hasonulni. A paróka elterjedését bizonyítja az is, hogy pont a 16-17. századtól kezdve jelennek meg a rabbinikus irodalomban a sejtli-t támadó írások. A híres pozsonyi Talmud-tudós, Szóфер Mózes (1763-1839) kifejezetten megtiltja családjában a paróka használatát, de a sokás hamarosan annyira elterjed, hogy J. B. Hurewitz (1868-1935) már engedményt tesz, s bár elméletileg továbbra is a törvény megszegéseként értékeli a kendő helyett a sejtli-t, a gyakorlatban elismeri, hogy olyannyira elterjedt szokásról van szó, hogy Izrael minden lányát erkölcstelennek kéne bélyegezni, ami nyilvánvalóan abszurd lenne. A paróka erkölcsi rehabilitációját ugyanakkor már a híres krakkói Talmud-tudós,Sulhán Árukh askenázi kommentátora, R. Mint minden divatirányzat, a paróka is az önkifejezés egyik eszköze volt. Emellett státusz-szimbólummá is vált idővel - ám amíg a lagúnák városát meghódította, elég sok időnek kellett eltelnie. Azt tudjuk, hogy a franciák kezdték terjeszteni ezt a fejdíszt a barokk idején - Velencébe 1668-ban jutott el, egy helyi arisztokrata egy francia követségi látogatásról hozott magával egyet. Amikor vadonatúj parókájával Velencét végigjárta, bizony nem tudott észrevétlen maradni - ám nem is ez volt a cél. Azonban a lelkes ámuldozás helyett szemöldök-felvonás lett a reakció, s ugyan sikerült Scipione Vinciguerra di Collalto-nak, a szóban forgó nemesnek a városi pletyka szárnyára felülni, eredetileg valószínűleg nem ilyen felhanggal képzelte azt el. A papság értelemszerűen a feltűnősködést nem állhatta, a papság és nemesség együtt a paróka álruha-jellegét kritizálta, hiszen nehezebben felismerhetővé tette az azt viselő személyt. Ebben különféle veszélyeket, egymás megtévesztésének lehetőségét látták. Az arisztokraták körében pedig egy féltékeny férj tette még népszerűtlenebbé: kijelentette ugyanis, hogy a paróka a rejtőzés lehetőségét is magában hordozza - így a becses feleségek és azok szeretői könnyen elsiklanak a férj vizslató szemei elől. A nemesek kevésbé aggódó rétege időközben meglátta, megértette a divatirányzat lényegét. A parókát divatos kiegészítőként és státusz-szimbólumként hordó velenceieket azonban a város parókaellenes képviselői anyagi helyzettől függően kisebb-nagyobb adókkal sújtották, melyeknek éves díjat szabtak. Két dukátnyi „bírságot” jelöltek meg a nemesek és kereskedők számára, egy dukátot kellett fizetniük a műhellyel rendelkező művészeknek, vagy akár iparosoknak - és így tovább. Ez a parókaháború tehát lényegében 1668-tól próbált gátat szabni a divatirányzatnak. XIV. Lajos diktálta divat a 17. A parókát persze nem a franciák találták ki, annál jóval régebbi hagyomány ez, egészen az ókori Rómáig, vagy tán még korábbra vezethető vissza. Miután majd’ egy évezredre eltűnt, a szifilisz megjelenése hozta vissza a köztudatba. A betegség 15-16. századi megjelenése sok nem várt, szégyenteljes és látványos tünettel járt, ezek közé tartozott a kopaszság is. Fontos tudni azt is, hogy ezek a gyakran rizsporral hintett, nemigen tisztított fejdíszek elég sok lakót vonzottak - költözött beléjük tetű, lepke, egyes esetekben és legendák szerint még egér is. Ezek pedig azért éldegéltek a rizsporos parókákban olyan nyugodtan, mert általában órákig tartott a fejdísz felhelyezése. Így gyakran abban is aludt (ülve!) a divatos delikvens, hisz a parókát a lehető legritkábban vették le és tisztították ki. A paróka aztán ahogy jött, úgy ki is kopott a divatból. A 19. A történelem során a paróka viselésének megítélése és annak népszerűsége is sokat változott, de az biztos, hogy sokezer éve létezik, és nem csak a kopaszság eltüntetése maradt a funkciója.
A paróka története Parókát az ókori Egyiptomban is használtak
A parókát már az ókori egyiptomiak is használtak. A póthaj tulajdonosának társadalmi státuszától függött, hogy a hajpótlék növényi rostokból, báránygyapjúból vagy emberi hajból készült: a legjobb minőségűek természetesen emberi hajból voltak, de akadt olyan is, amelyet lovak sörényéből állítottak elő - az jó erős volt. Azt is tudjuk, hogy később, a Római Birodalomban a legdivatosabb hajszín a szőke volt, és a római nők a rabságba vetett germán nők hajából készített parókát viseltek. A paróka népszerűsége a római birodalom bukása után nullára csökkent, legközelebb az 1500-as évek közepén éledt fel e szokás: I. Erzsébet például már ősz haját fedte parókával. Egyes pletykák szerint őfelségének nyolcvan különböző színű és felépítésű változat lapult a szekrényében. Más királyi udvarban is akadtak szép példányok, viselt parókát többek között a kopaszságával megbarátkozni nem képes XIII. Lajos is, de a viselet igazi népszerűségét XIV. Lajos nevéhez köthetjük, aki tíz parókakészítőt is felfogadott, hogy parókaéhségét csillapítani tudja. Általa terjedt el aztán az európai udvarokban és természetesen az arisztokraták körében újból a paróka - természetesen ekkoriban csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak ezt a cseppet se olcsó kiegészítőt. Mert ez bizony drága holmi volt még úgy is, hogy ahalálraítéltek haját is felhasználták a parókakészítő mesterek. Viselték az emberek a parókát lelkesen még annak fényében is, hogy rendkívül bonyolult volt egyes hajköltemények felcsatolás, akár több órás munkát igényelt az a mesterektől. Ráadásul ha nem akarták mindennap le-és felszerelni a súlyos darabokat, inkább ülve aludtak az érintettek, hogy épen maradjon a sokszor toronyba emelt ékességük. A paróka sötét oldala

Vakaróztak aztán a paróka alatt, mert azok tisztasága hagyott némi kívánnivalót maga után: illatosították, viasszal fényesítették és rizsporozták, denem mosták azokat, így egy-kettőre fertőzések melegágya lett egy-egy példány. Tetvek lepték el, de ennél nagyobb gond is akadt, mert lárvák, férgek, lepkék hernyói is otthonra leltek a tornyokban. A gyapjúalapú parókákat például a molylepkék imádták... A parókát olykor betiltották (például Velencében), de sokáig nem volt tartható a tilalom, mert ha valamit nem engednek, rendszerint népszerűbb, kívánatosabb lesz - vissza is kellett vonni a hatóságoknak elhamarkodott döntéseit. A parókát pedig végül lassanként drágábbá tették, így Párizsban nem volt ritka a parókalopás sem. A dolog annyira népszerűvé vált, hogy a 17. Férfiak, nők egyaránt hosszú hajat viseltek, és nem a nők hordtak bonyolultabb frizurát! Óriási divat volt a lokni, ehhez azonban fodrász kellett. Ő aztán hajcsavarókkal, cseresznyefából vagy birsmagból készített enyves oldattal csodás fürtöket varázsolt. Gyakran vendég hajjal dúsították a saját loknikat. Nagyon divatos volt egy időben a „rakoncátlan” frizura, ami azt jelentette, hogy a hajat szándékosan hagyták rendezetlenül, de meghagytak két csigavonalú, kétoldalt vállig érő hosszú fürtöt. A fürdést nem ajánlottak ekkoriban, szigorúan egészségi szempontok miatt. Úgy gondolták, hogy a meleg vízben kitágulnak a pórusok, ezeken át a víz bejut a szervezetbe, és legyengíti azt. Persze a tisztaság nagyon fontos - de a mosakodást szárazon végzik! A száraz mosdás azt jelentette, hogy száraz kendővel ledörgölték magukat, majd minden nap tiszta alsót húztak. Pontosabban felsőt, egészen konkrétan tiszta inget. A fürdés hiánya miatt - nem nehéz elképzelni, hogy micsoda szagok terjenghettek. Az utca bűze, ahová reggelente kilöttyintették az éjjeliedények tartalmát, a paloták szaga, miközben a lakók ott végezték dolgukat, ahol éppen rájuk tört a szükség, a vadászatok, labdajátékok során vagy a bálban kiizzadt táncosok kipárolgása mind bántotta a kényes franciák orrát. E sok áporodott szag elfedését parfüm közbeiktatásával gondolták megoldani. Többnyire növényi illóolaj volt a parfüm alapanyaga: nárcisz, rózsa, gyöngyvirág. A piperkőcök a ruhájukat locsolták meg permetező kézipumpával, és a hónuk alá „illatzacskót tartó zsebeket” varrattak. A kellemetlen lehelet ellen szegfűszeg-, fahéj-, menta- és levendulatartalmú pasztillák rágcsálásával védekeztek. A büdös, izzadt parókákat is igyekeztek szagtalanítani, erre virágból készült pomádét használtak. Az elegánsabb hölgyek a szobáikat is igyekezetek illatosabbá varázsolni. Valahogy érezték, hogy a rossz fog és a bűzös lehelet összefügg, ezért a korabeli „fogorvosok” ajánlására őrölt tojáshéjból vagy csigaházból készült porral dörgölték be a fogaikat szuvasodás ellen. Ma már nehéz elképzelni, hogy ugyanolyan természetességgel tegyen föl egy férfi a fejére egy fürtös-csigás parókát, mint ahogyan például Bach vagy XIV. Lajos. Ha ilyesmit látunk, akkor nagy valószínűséggel épp egy színházban ülünk. I. Néhány történész, pl. Bryan M. Fagan szerint már i.e. 6000 körül is készítettek parókákat, Amerikában. Ezeket azonban csupán a mumifikált halottak fejére tették, vélhetően azzal a szándékkal, hogy fokozzák az irántuk táplált tiszteletet. Az egyiptomi társadalomban a férfiak és nők egyaránt úgy védekeztek az akkor még legyőzhetetlen hajtetvek ellen, hogy rendszeresen kopaszra borotválták a fejüket. Így azonban a szépségük is csorbult, s emellett az erős nap is veszélyeztette a fejbőrüket, ezért kezdték el magukat póthajakkal védeni. És ahogyan az minden kényszermegoldással lenni szokott, a póthaj lassanként egy önálló, különféle módon és stílusokban megformált műfajjá vált. Az egyiptomi parókák hajas részét hálószerű anyagra rögzítették, majd méhviasszal és gyantával erősítették a fejre. És bár mindenki hordhatott parókát, a gazdagabbak természetesen sokkal díszesebbet és fantáziadúsabbat csináltattak maguknak. A parókák nemcsak emberi hajból, hanem növényi rostokból és báránygyapjúból is készülhettek. Hogy változatos és szép legyen a színük, hennából készült festékkel színezték be. Emellett gyakran mintás, pl. lótuszvirágos fejpánttal is ékesítették. Teljes épségben Amunet papnő sírjából került elő egy egyiptomi paróka, az akkori Hierakónpolisz (ma Kom el-Ahmár) városában, ahol egyébként még számos, különösen értékes leleteket is feltártak a régészek. Az egyiptomiak mellett más ősi kultúrákban, pl. az assírok, a föníciaiak és az ókori Izrael zsidó népessége körében is hordtak parókát. Később pedig a görögök és rómaiak is követték a példát. Az ókori Rómában hosszú ideig a szőke volt a legdivatosabb hajszín, ezért a rómaiak a germán törzsektől vásároltak női hajat és azt dolgozták bele a parókáikba. A paróka a mai nevét végül valószínűleg a latin pilus=hajszál szó olasz, majd francia változata, a parrucca ill. perruque szó alapján kapta. „Hajpótlás” értelemben a 15-dik századtól kezdték használni. Kínában és Japánban azonban a hétköznapi életben csak ritkán hordtak parócát, ezek inkább a színészek kelléktárának a részei voltak, ahogyan a görög színházakban is gyakori volt a használatuk. A Római Birodalom bukása után, majd a középkorban a parókáknak hosszú időn át nem volt különösebb szerepük: egyszerűen a megritkult vagy valamilyen okból kihullott hajak pótlására szolgáltak. A pars történelem során XIV. A paróka divatját végül néhány európai uralkodó indította útnak. Anglia legkedveltebb és legnagyobnak tartott uralkodója, I. Erzsébet járt az élen, aki - talán mert kislány korában meglehetősen elhanyagolták - különösen sokat adott a megjelenésére. Ő 1558. november 17-étől lett Anglia és Írország királynője. Fiatalként hosszú időn át természetes dísze volt dús, vörös haja, amely azonban egy idő után szükségképpen megritkult és talán nem is túl szépen őszült, ezért a királynő egy ugyanolyan jellegű, vörös parókát kezdett hordani, mint amilyen az eredeti haja is volt. Ám hogy a frizurája ne legyen mindig unalmasan egyforma, egyre több, a fáma szerint végül nyolcvan parókája sorakozott a tükre közelében. És mivel meghatározó és nemes jelleme miatt a fél ország őt utánozta, Angliában egy-kettőre divat lett a paróka. Ez azonban Európa szárazföldi részét nem érintette. Ám hamarosan kiderült, hogy a francia udvarban is akadnak gondok az udvari hajakkal. Ott először XIII. Lajos kapott a fejéhez, amikor érzékelte, hogy fiatal kora ellenére egyre ritkább a haja, és gyorsan parókakészítőket hívott. Azok el is jöttek, így neki már 1624-től kiváló parókák fedték el az akkoriban szégyennek tartott kopaszságát. Fia, XIV. Lajos örökölte tőle a korai kopaszodás adottságát, ezért amikor ő ült a trónon, a parókakészítőknek még annál is jobban ment a soruk. A hírek szerint negyvennyolc parókakészítő mester dolgozott az udvarában! És mivel az alattvalók azt látták, hogy hiszen az előkelőséghez a paróka is hozzátartozik, hamarosan maguk is igényelték ezt a holmit. Így Franciaországban elsőként céhekbe is tömörültek a parókakészítők, hogy azután több évszázadon át szolgálják elsősorban az arisztokraták igényeit. A francia divat ekkortól bőven túlfuttatta a paróka formáját a természetes hajak formáinál, és - bizonyára az egyiptomi fantáziadús megmunkálástól is tanulva - valóságos hajkoronává fejlesztették. Ettől kezdve megállíthatatlan volt a folyamat, és a parókák nemcsak divattá váltak, az egész térségben, hanem egyúttal a legkülönfélébb jelentéstartalmakkal is megteltek. Olyannyira, hogy egy idő után a bírák kiemelt helyzetét és tekintélyét Angliában és Franciaországban egyaránt kötelező volt parókával jelezni - a póthaj egyenruha-kellékként vált a viseletük részévé. A parókadivat 1665-re Velencét is elérte, ám ott a városi hatóságok 1668-ban törvénytelennek nyilvánították a viselését. A parókakészítés pedig egyre differenciáltabb és bonyolultabb, mind több kiegészítést és segédeszközt igénylő szakmává vált.
Az igazi ok, amiért a történelmi emberek púderezett parókákat viseltek
Persze nemcsak paróka volt a világon… A 18-dik század második felében a nők mindent elkövettek, hogy kiemeljék a frizurájuk jelentőségét. Ezért például parafából vagy textilből készült párnát erősítettek a fejük búbjára, és - igaz, pótlások alkalmazásával is - a saját hajukból kreáltattak maguknak művészinek gondolt alkotásokat. Mint a korabeli rajzon is látható, ehhez akár egy több árbocos hajót is felhasználhattak, afféle szolid záróelemként. Mivel az egyház uralta területeken a mosakodást szinte az ördög művének tekintették, az arisztokrácia és az udvaroncok meglehetősen bűzlöttek az ápolatlanságtól. Ráadásul sokan nem vágatták kopaszra a fejüket, hiszen a parókát csak alkalmanként viselték, viszont a saját hajukat sem mosták, pedig az is meglehetősen beizzadt a műhajak alatt. A parókákat pedig végképp eszükbe sem jutott a vízbe dugni. A paróka pedig arra is kiválóan alkalmas volt, hogy megtartsa a finom illatokat. A 17-dik század egyik legjelesebb politikusa Samuel Pepys volt, aki parlamenti képviselői munkája és reformelképzeléseinek kidolgozása mellett rendszeresen naplót vezetett a koráról. Ebben az azóta rengeteg kiadást megért naplóban több olyan jelenetet is leírt, amelynek parókák is a szereplői. Így pl. az 1665-ös pestisjárvány idején megemlíti, hogy sokan nem mernek parókát vásárolni, mert félnek, hogy az is továbbadhatja számukra a pestist. Máskor pedig épp ellenkezőleg, arról írt, hogy a betegségek miatt hajukat vesztett emberek számára mennyire hasznos lehet a paróka. A paróka divatját Nagy-Britanniában egy roppant egyszerű dolog kezdte korlátozni: egy drasztikus áremelés. 1795-ben ugyanis a brit kormány különösen magas adót vetett ki a hajporra, amely nélkül akkor már elképzelhetetlen volt a paróka. A franciák viszont ennél sokkal erőteljesebb módszert választottak: az 1798-es, mindent meghatározó forradalmuk során ezt is a régi rend szimbólumának tekintették, így természetes volt, hogy elhagyták a viselését. De eddigre már valószínűleg amúgy is leáldozott volna a paróka, hiszen ez nem volt egy könnyen és minden erőfeszítés nélkül hordható viselet. Egy-egy frissen készített és a fejre pontosan beállított paróka viselőjének olykor ülve kellett aludnia a mesterséges frizurája miatt, nehogy azon egy hajszál is elformátlanodjon, mire másnap ki kell állnia valahol a plénum elé. Máskor pedig iszonyú nyakfájásokat, fejgörcsöket, émelygéseket okozott a súlyos és meleg holmi nyomása a fejeken. Így érthető, hogy bár néhány szakmában és tisztségben még egy ideig megmaradt a paróka, és olykor a nagy hidegben akár a megfázástól is óvta az embereket, lassanként letettek róla. Ennél azért mégiscsak egyszerűbbnek látszott sapkát vagy kalapot hordani, amelyek megtisztításához elég volt egy puha kefe vagy a szappanos víz is. Ráadásul urizálni azokkal is lehet.