Az I. világháború kitörésekor még ordas sértésnek számított, ha valakit a legkalapnélkülibb nőnek neveztek, mivel egy tisztes úrinő számára a kalap viselete szinte fontosabb volt, mint a bugyié. Erről beszélgetett a Politikatörténeti Intézet A múzsákat lelövik, ugye? című hatrészes I. világháborús kulturális beszélgetéssorozatában Prosinger Lívia két vendégével, F. A női divatról van szó, a férfiakra ebből a szempontból vajmi kevés hatással volt a háború. A női divat viszont a háború idején is megőrizte változékonyságát, és nemcsak azt: Párizs, a központi hatalmak felé immár svájci közvetítéssel - megmaradt a divat fővárosa, a budapesti divatszalonok továbbra is beszerezték a legújabb párizsi modelleket.
Az I. világháború nehézségei meggyorsították a női életmód, és ezáltal a divat átalakulását, ami a boldog békeidőkben mindig csak lassan változott egy keveset. A háború idején a férfiak hadba vonulásával sok nő munkába állt, és egyúttal levágatta a haját, hiszen nem volt ideje és módja a „nőies” frizurával bajlódni. Az I. világháború a maga borzalmaival az élet minden területére hatással volt, így a két világháború közötti időszak divatjára is.
A háború elején valóságos divatja lett az ápolóruháknak, miután előkelő hölgyek százai jelentkeztek önkéntes ápolónak. Az egyik tendencia, hogy a 19. Ám a nagy háború idején munkába álló nőnek már a munkavégzésre szabott, egyszerűbb, a férfiöltönyhöz és egyenruhákhoz jobban hasonlító ruhák kellettek. Két sajátos ruhatípust a háború tett a kereslet-kínálat pályájára, és ezzel a divatlapok részévé. A másik „háborús” ruhatípus a gyászruha volt - hiszen alig akadt nő, akinek a családjában ne lett volna áldozata a háborúnak.
A háborús körülmények között a praktikum és kényelem előtérbe kerülése együtt járt a hajviseletek egyszerűsödésével. A háború idején a férfiak családja inkább befogadó volt (az esetleges így fogant gyermekekkel szemben is), semmint megvető. Az I. világháború jelentős áttörést hozott, nagyon komoly korlátok törtek át a rendkívüli viszonyok közepette, amiben nem pont a ruházkodás volt a legjelentősebb. Ám a „ki tudja, találkozunk-e még valaha” pillanatai sok mindent más megvilágításba helyeztek.
A rövid frizurák megjelenése és terjedése
A határozott körvonalúra vágott rövid - ez alatt a 20. század elején többnyire az állig vagy csak kicsit lejjebb érő hajat értették - frizura az 1920-as évek nagy újítása. Kifejezte a nők emancipációját, és mivel fiúsnak tekintették, bátor kirándulásnak számított az előtte csak férfiak számára fenntartott fodrászati irányzat területére. A rövid frizurák elterjedéséhez az I. világháború is nagyban hozzájárult. A háború idején a férfiak hadba vonulásával sok nő munkába állt, és egyúttal levágatta a haját, hiszen nem volt ideje és módja a „nőies” frizurával bajlódni.
1908-ban a kor egyik legnevesebb divattervezője, Paul Poiret tette meg a forradalmi lépést, amikor rövidre vágatta modelljei haját új ruhakollekciója bemutatójára. Franciaországban az új frizurát mode à la garçonne, vagyis fiús divat néven emlegették. A következő évben a Párizsban Monsieur Antoine néven ismert, lengyel származású fodrász, Antoni Cierplikowski kezdett úgynevezett bobot, vagyis bubifrizurát vágni bevállalós vendégeinek.
Az I. világháború előtti években a női hírességek közül még nem sokan merték rövidre vágatni a hajukat, néhány azonban, mint Ève Lavallière francia színésznő, illetve a Caryathis, vagyis Élisabeth Toulemont avantgárd táncos-koreográfus már akkor megtették. A hollywoodi színésznők élen jártak az új hajtrend népszerűsítésében, s mivel a moziba járás volt akkor a legmodernebb szórakozás, sok nő akarta a filmen látott népszerű filmdívák frizuráját utánozni. Louise Brooks, Clara Bow vagy Gloria Swanson - némafilmek világhírű sztárjai - mind bubit viseltek, a rajongók pedig a filmek alapján kértek hajvágást a fodrásznál, illetve inkább a borbélynál.
Volt olyan nő, aki sírva vágatta le a haját a fodrásznál, de a divat erősebbnek bizonyult a hagyománynál. A levágott copfokat mindenesetre sokan hazavitték részben emlékül, részben azt gondolva, jó lesz még valamire. A 20-as évekre viszont kikristályosodott, hogy a háború befejeztével a nők nem akarnak visszatérni a régi béklyók közé: sokan tovább dolgoztak (még sok gazdag nő is igyekezett hasznos tevékenységet folytatni), már nem akartak földet söprő ruhát, nem akartak fűzőt, és nem akartak órákig szárítandó, fésülendő hosszú hajat sem.
A bubifrizura, a bob és a flapper-korszak
Az igazi rövid haj őrület a 20-as években virágzott. Néhányan, Victor Margueritte La Garçonne című novellájából ismert tipikus rövid frufrus, borotvált nyakú frizurája alapján inspirálódtak. Mások Coco Chanelre akartak hasonlítani, aki egy pageboy hajviseletet mutatott be, mely tökéletesen illett a tomboy stílushoz, ami igazán divatosnak számított akkoriban. A modern, független, önálló kis hölgy, a flapper frizurája lett a bubi.
Az akkori bubi trendet nem úgy kell elképzelni, hogy minden divatos nő tökegyforma hajjal futkosott az utcákon, a szenzáció csak a haj rövidsége volt. Ezen belül rengeteg lehetőség mutatkozott az egyéni megvalósításra. Az őrület mindenütt elterjedt, de természetesen nem minden hölgy vágatta le „legfőbb ékességét”, volt, aki megvetően nyilatkozott a rövid hajról. De volt, aki óvatos duhajként menő akart lenni drasztikus beavatkozás nélkül, tehát kicsit csalt, és álbubi hajat hordott.
A női fodrászok is belejöttek, és egyértelműen örültek az új divatnak, mert a hölgyek gyakrabban jártak mosatni, ondoláltatni, a megnőtt hajvégeket újra formára vágatni. A bubifrizurát persze mi is ismerjük, mert 1963-ban a fodrászmágus, Vidal Sassoon újra divatba hozta. Híres, ötpontos vágási stílusával geometrikus pontosságú formákat alakított ki, és ez azóta is közismert fazon. Ő vágta például a sztármodell Twiggy és a sztárdivattervező Mary Quant haját, ők pedig mindketten nők ezreit inspirálták erre a hajviseletre.
Korábbi történelmi előképek és kulturális jelentések
Az időszámításunk előtti 1100 körül Görögországban a nők férjük halála után vágták le a hajukat, amit aztán a házastárs holttestével együtt temettek el. Az első ismert nő a történelemben, akiről már a korabeli források is feljegyezték, hogy rövidre vágta a haját, a 15. században élt Jeanne d’Arc volt. Az orléans-i szűz a korbeli lovagok körében népszerű, nagyjából fülig érő apródfrizurát hordott a hadjáratok idején és később a börtönben is.
A 19. század folyamatait tekintve a frizurák többször változtak, mindig igazodtak az adott évtized ruha és kalap divatjához - hisz divattörténeti szempontból e három mindig kéz a kézben járt, elég az egyiket elrontani és máris borul a képlet! A reformkor alatt (1825-'49) a női hajviselet többször változott, mindig igazodott az adott évtized ruha és kalap divatjához. 1825-ben a frizurák igen tömöttek voltak, a sok fonat, bog, dísz és halántékra tekert huncutkák mind a fejtetőt ékítették. Jellemző kedvelt frizura a fejtetőn masniszerűen elrendezett bog.
Az empire korban görögösen egyszerűen tartott frizurák után a '20-as években megjelenő egyre bonyolultabb és díszesebb hajfodrászatok komoly reformot jelentettek, mert nem csak a világpolitika volt változóban, de női divat téren is történt egy s más. A 19. és 20. századi fodrászat története egy 360 fokos fordulat volt. Épp ezért a mai idők, az ókori frizurákkal, különösen a római korabelivel, tértek vissza.
Gyakorlati okok, higiénia és katonai hatások
A hosszú haj a 19. század előtt általános volt és az is hogy évente egyszer, kétszer mosták meg. A háborús körülmények közt a praktikum és higiénia is indokolta a rövid hajat: Csak logika alapján mindenképp a rövid haj <1-2cm volt a szabvány legénységi körben a tetvek és a "kosz" miatt. Az egészségügyi és vegyvédelmi előírások előírják a frissen (naponta) borotvált arcot, szakáll nélkül, ápolt bajusszal és a rövid 2 cmnél nem hosszabb hajat. Kb. 3 hét harctéri alkalmazás után az egység "leharcoltá" válik és le kell váltani. A pihenőbe hátravont egységet egészségügyileg is mentesíteni kell. Ez a meleg zuhanyon kívül a tetű mentesítést is tartalmazza.
Régebben MINDEN szőrzet eltávolítását jelentette, de a II. világháborúban a nyugati hadseregek már DDT-t használtak. A katonai szabályzatok is megszabták a hajhosszt: A Nagy Háború idején a hajviselet, az öltözeti és fölszerelési szabályzat szerint a következő volt. Haj és szakáll: A haj elől 7, hátul 3 cm-nél hosszabb ne legyen és egyszerűen fésülendő. Bajuszt leborotválni nem szabad. Itt a gázálarc méretére gondolok.
Technikák, termékek és későbbi hatások
Nem hamarabb, mint a 20. század kezdetén jelentek meg az első hajformázó termékek. A nyílt láng fölött felforrósított hajsütő vas használata nem volt veszélytelen vállalkozás, mégis népszerű volt az 1900-as évek elejétől a hölgyek körében, hiszen a mértani pontossággal beállított makulátlan hullámok elérésének legtartósabb módja volt. A nagy világégések után bekövetkező társadalmi folyamatok a kellemdúsan, de praktikátlanul alá lógó női kontynak és a kínos precizitással beállított lokniknak sem kedveztek, ezért a változás szükségszerű volt.
A dús hajkorona azonban a dolgozó nő világban is a vonzalom szimbóluma maradt, amit immár gyakran a rohanó világgal kompatibilisebb tupírozással értek el a lányok és asszonyok. A nyolcvanas évekre tökélyre fejlesztett tupírozáshoz nem lehetett túlzásba vinni a lóhajlakk használatát, de újabb elemek is tarkították már a palettát, mint például a hajkreppelés, a melírozás és a frufrut néha méltatlanul mellőző dauerolás.
A háború utáni korszak és a rövid haj öröksége
A két világháború között a legtöbb európai országban választójogot kaptak a nők, Magyarországon 1919-ben. Az emancipáció az öltözködésen is éreztette a hatását: a frizurához hasonlóan a ruhák is rövidültek, kiszorult a fűző, szerephez jutott a kényelem és a praktikum is. A 20-as években született a divattörténet egyik legikonikusabb darabja Párizsban, a Coco Chanel tervezte kis fekete ruha, ami a változás sok elemét magába sűrítette.
A 20-as évekre viszont kikristályosodott, hogy a háború befejeztével a nők nem akarnak visszatérni a régi béklyók közé: sokan tovább dolgoztak (még sok gazdag nő is igyekezett hasznos tevékenységet folytatni), már nem akartak földet söprő ruhát, nem akartak fűzőt, és nem akartak órákig szárítandó, fésülendő hosszú hajat sem. A modern, független, önálló kis hölgy, a flapper frizurája lett a bubi.
1920-as évek Párizsa, Női rövid frizurák, Elegáns, tomboló húszas évekbeli divat
| Időszak | Jellegzetes frizura | Okok |
|---|---|---|
| 1900-as évek eleje | Hosszú, feltűzött kontyok | Régi divat, társadalmi elvárások |
| I. világháború | Egyszerűsített, rövidebb fazonok | Praktikum, munkaerő-bevonulás, higiénia |
| 1920-as évek | Bob, bubi (flapper) | Emancipáció, divatforradalom, filmsztárok hatása |
| 1960-as évek | Pixie, Vidal Sassoon stílus | Modernizáció, új vágástechnika |
Az 1920-as évek meghatározó divatirányzatainak, így az art deco, illetve a flapper stílusnak elengedhetetlen kísérője lett a rövid haj. „A rövid haj nem csupán divat volt, hanem egy korszak. Hogy mit is jelentett akkoriban a nők számára a rövid frizura, azt Mary Garden operaénekesnő igen pontosan megfogalmazta egy korabeli női magazin, a Pictorial Review hasábjain megjelent cikkében: „A rövid haj nem csupán egy lelkiállapot és nem csupán egy új frizura.
A következő valódi mérföldkő a rövid női frizurák történetében a 1953-as Római vakáció című film volt. Ebben debütált ugyanis Audrey Hepburn pixie frizurája, mely gyakorlatilag azonnal divatot teremtett. Az irányzat követői minden korábbinál rövidebbre vágatták a hajukat. Az 1960-as években Vidal Sassoon ötpontos vágási technikájával reformálta meg a női hajvágást, illetve ezen belül is elsősorban a bubi- illetve a pixie fazonokat.
Az elmúlt harminc évben kevés olyan női sztár akadt, akinek ne lett volna meg a maga „rövid hajas” korszaka. Ma angol nevén, bobként sikkes emlegetni, de a lényeg ugyanaz: a rövid haj a 20. század első felében megkezdett változás folytatása és öröksége. Az I. világháború idején meghozott döntések és a háborús hétköznapok kényszerei hosszú távon is formálták a női frizurák történetét.