A paróka története: a rizsporral fehérített hajkoronák évszázadai

A rizsporos parókák csaknem két évszázadon át meghatározó divatipari kiegészítők voltak, és a paróka szó a modern angol nyelvben wigként ismert, de a régi főnév (peruke) kifejezetten a rizsporos parókát írja le. A pestisjárvány ekkor már lecsengett, és új fertőzés kezdett pusztítani Európában: a szifiliszjárvány. Mai ésszel nehéz felfogni, hogy a felsorolt tünetek közül sokan miért a kopaszságot tartották a legszörnyűbb sorscsapásnak. Elvégre mi már túl vagyunk Achim Lauritzenen (Das Erbe der Guldenburgs!), Kojaken és X professzoron; és merné bárki azt mondani, hogy Vin Diesel nem elég maszkulin, mert homloktól fölfelé egy biliárdgolyóra hasonlít? Ugye, hogy nem. De akkoriban a dús hajkorona a férfiasság és az egészség szimbóluma volt. Aki megkopaszodott, azt családostól körberöhögték. Végül megszületett a válasz a kínzó kopaszságra, és beindultak az első parókamanufaktúrák.

A ló- és kecskeszőrből, illetve emberi hajból készülő parókák nemcsak a részleges vagy teljes kopaszságot fedték el, hanem a szifiliszesekre jellemző szivárgó keléseket is az arcon. A parókára mindenki szükséges rosszként tekintett, egészen addig, amíg XIV. Lajos, Franciaország uralkodója 17 éves korában kopaszodni nem kezdett. A hírneve miatt aggódó uralkodó 1656-ban nem kevesebb mint 48 parókakészítőt bérelt fel, hogy megfelelő műhajat készítsenek neki. Öt évvel később az angol király, II. Károly - XIV. Lajos unokaöccse - követte a király példáját, amikor őszülni kezdett. A parókák ára a kereslet hatására növekedni kezdett, és meg sem állt a csillagos égig. A divathullám túlélte a francia és az angol királyokat is. A paróka igen praktikus viselet volt, mivel akkoriban nemcsak a nemi betegségek, hanem a fejtetvek terjedését sem sikerült kordában tartani, és hát tudják, kinek volt ideje meg kedve egyesével szedegetni a kis vérszívókat!

A paróka népszerűsége a XVIII. század végén hanyatlani kezdett. A francia forradalomban fellázadt polgárság a nemesség burzsoá divathóbortjának tartotta a parókát (meg hát a guillotine pengéje is könnyen elakadt benne), a britek meg azután hagytak fel a viselésével, hogy William Pitt miniszterelnök 1795-ben különadót vetett ki a parókapúderre. A Napkirály idején a külső - legalábbis a kiváltságosoknál - a jó modor jele volt. Napbarnított bőre akkoriban a napon dolgozó parasztoknak volt, így hát az számított előkelőnek, aki patyolatfehér bőrrel virított. Ezért aztán a nők krétát vagy mérgező ólomkarbonátból készült ólomfehéret kentek az orcájukra, a szájukra pedig skarlát festékkivonatot tettek. Hogy még jobban kiemeljék bőrük makulanságát, a 17. század végén megjelent a szépségflastrom, egy kis ragasztóval átitatott parányi fekete taft- vagy bársonypetty, amelyet a nők dísznek tettek az arcukra. AZ előkelő társaság teljesen odavolt ezekért a kis pettyekért, és valóságos jelrendszere alakult ki. A hölgy jelleméről árulkodott, hogy hová tette a kis flastromokat.

A korán kopaszodó XIII. Lajos idején kezdett divattá válni a paróka, de igazán csak a Napkirály idején teljesesedett ki ez a hóbort. Ekkoriban Versailles-nak több mint kétszáz parókakészítő dolgozott, és hajkereskedők járták Flandriát, Normandiát, hogy szőke vagy ősz hajat keressenek, ugyanis ezek számítottak a leginkább menőnek. Ha nem volt elegendő emberi alapanyag, a hiányzó fürtöket gyapjúval vagy lovak sörényével pótolták. Az 1690-es években a paróka egy hatalmas sörény volt, két kiálló púppal. Majdnem egy kilót nyomott, és rettentően meleg volt. Emiatt, no meg az élősködők miatt sokan inkább kopaszra nyíratták a fejüket, hogy az álhaj jobban illeszkedjen. A folyamatosan rizsporral fehérített parókákat általában nem mosták ki, a szag ellen inkább parfümmel illatosították. Tisztítás hiányában tetvek, paraziták, olykor még lepkék és egerek lakóhelyévé is váltak. A parókák idővel egyre drágábbá váltak, így Párizsban nem volt ritka a parókalopás sem. A dolog annyira népszerűvé vált, hogy a 17. Férfiak, nők egyaránt hosszú hajat viseltek, és nem a nők hordtak bonyolultabb frizurát! Óriási divat volt a lokni, ehhez azonban fodrász kellett. Ő aztán hajcsavarókkal, cseresznyefából vagy birsmagból készült enyves oldattal csodás fürtöket varázsolt. Gyakran vendéghajjal dúsították a saját loknikat.

Nagyon divatos volt egy időben a „rakoncátlan” frizura, ami azt jelentette, hogy a hajat szándékosan hagyták rendezetlenül, de meghagytak két csigavonalú, kétoldalt vállig érő hosszú fürtöt. A fürdést nem ajánlottak ekkoriban, szigorúan egészségi szempontok miatt. Úgy gondolták, hogy a meleg vizetben kitágulnak a pórusok, ezeken át a víz bejut a szervezetbe, és legyengíti azt. Persze a tisztaság nagyon fontos - de a mosakodást szárazon végzik! A száraz mosdás azt jelentette, hogy száraz kendővel ledörgölték magukat, majd minden nap tiszta alsót húztak. Pontosabban felsőt, egészen konkrétan tiszta inget. A fürdés hiánya miatt - nem nehéz elképzelni, hogy micsoda szagok terjenghettek. Az utca bűze, ahová reggelente kilöttyintették az éjjeliedények tartalmát, a paloták szaga, miközben a lakók ott végezték dolgukat, ahol éppen rájuk tört a szükség, a vadászatok, labdajátékok során vagy a bálban kiizzadt táncosok kipárolgása mind bántotta a kényes franciák orrát. E sok áporodott szag elfedését parfüm közbeiktatásával gondolták megoldani. Többnyire növényi illóolaj volt a parfüm alapanyaga: nárcisz, rózsa, gyöngyvirág. A piperkőcök a ruhájukat locsolták meg permetező kézipumpával, és a hónuk alá „illatzacskót tartó zsebeket” varrattak. A kellemetlen lehelet ellen szegfűszeg-, fahéj-, menta- és levendulatartalmú pasztillák rágcsálásával védekeztek. A büdös, izzadt parókákat is igyekeztek szagtalanítani, erre virágból készült pomádét használtak. Az elegánsabb hölgyek a szobáikat is igyekezetek illatosabbá varázsolni. Valahogy érezték, hogy a rossz fog és a bűzös lehelet összefügg, ezért a korabeli „fogorvosok” ajánlására őrölt tojáshéjból vagy csigaházból készült porral dörgölték be a fogaikat szuvasodás ellen.

paróka történet illusztrációja

2015. A paróka története - hihetetlen de a szifiliszhez köthető. Antibiotikum hiányában a korban a betegség minden tünete, sebek, kiütések, kopaszság, igen látványosak voltak. Az igazi áttörést XIV. Lajos korai koposzodásának köszönhetjük, aki 48 parókakészítő mestert rendelt udvarába, hogy ne essen csorba királyi méltóságán. 5 évre rá, kuzinja, II. A királyok halála után, továbbra is népszerű maradt a kiegészítő, pusztán azért, mert praktikus volt. Az igen kellemetlen fejtetű terjedését is kordában tudta tartani, hiszen csak a borotvált fejre illeszkedett tökéletesen a paróka. A divatőrület a 18. században.

A Napkirály korszakától kezdődően a paróka a fehér bőr és a tisztaság jelképe volt, miközben a parasztság bőrét napon barnította meg, így az előkelőség kontrasztját erősítve. A korabeli elrettentő aromák és a parfümök sokfélesége mellett a fogak és a lehelet ápolása kiemelten fontos volt; a tojáshéj- vagy csigaházpor és a különböző illatanyagok mind az illatosítás és a higiénia részeként szolgáltak. A paróka tehát nem csak divat volt, hanem társadalmi és egészségügyi jelentőséggel bírt.

A paróka és a modern identitás kapcsolata

Az 1700-as évek végén a francia társadalom a parókát részben politikai és társadalmi szimbólummá tette, és a bosszúállástól kezdve a társadalmi normák megkérdőjelezéséig terjedt a hatás. A paróka már nem csak egy praktikus kiegészítő, hanem a társadalmi helyzet és a stílus kifejezőeszköze is lett. A fejtetű és a higiénia összefüggései, valamint a széplények és a divathullámok változása alakították a paróka történetét a kultúránkban.

Összegzés

A paróka története összefonódik a fertőző betegségek hatásaival, a társadalmi normákkal és a technikai megoldásokkal egyaránt. A rizsporral fehérített paróka a királyi udvarokban kezdődött, és a divat, a higiénia, valamint a nyomás által formált gazdasági és társadalmi jelenséggé vált, amely végigkísérte a korokat.

tags: #osz #professzor #paroka