A történet a hazai rockzene fejlődésének egyik leglángolóbb időszakát idézi fel, amelyben a fiatalok zenei lázadása és a társadalmi változások összefonódtak.
Az akkori zenekarok tagjait csak az különböztette meg tőlünk, hogy ők a színpadon álltak, mi meg a nézőtéren ültünk, álltunk vagy táncoltunk.
Ugyanolyan problémákkal küszködtünk, hasonló volt az életvitelünk, egyformán öltözködödtünk, gondolkodtunk.
Saját magunk teremtettük meg a saját magunk zenei kultúráját a színpadon.
„Mi” voltunk a színpadon és természetes, hogy a saját bajainkról, örömeinkről énekeltünk.
A mi korosztályunkkal együtt született meg ez a zene, s nagyon fontos momentum, hogy ugyanolyan korú fiatalok játszották ezt a zenét, mint akiknek játszották.
Nálunk egy fiatal író, vagy filmrendező életkora kb. harminc-harminckett év.
Nem általános jelenség, hogy huszonévesen könyvhöz, vagy filmhez juthasson valaki.
Tehát a hatvanas évek végén a mi korosztályunk tagjai egész egyszerűen nem voltak olyan helyzetben, hogy más művészeti ágban is megfogalmazhassák életérzésüket, »idősebb« művész pedig, úgy látszik, nem akadt, akinek fontos lett volna ez.
Lehet, hogy nem is volt ez olyan fontos?
Ezt Koltay Gábor nyilatkozta 1981-ben, amikor az Illés-zenekar - nyolc évvel feloszlásuk után - összeállt egy fellépés erejéig.
Már maga a koncert létrejötte is plasztikusan jellemzi a korabeli hazai viszonyokat: a filmrendező egy évvel korábban publikálta a Szörényi, Bródy - Az első tizenöt év című dokumentumgyűjteményt, majd a könyv sikere hatására úgy döntött, dokumentumfilmet készít az Illésről, csakhogy alig talált korabeli mozgóképes felvételt az együttesről.
Ekkor felvetette, hogy a zenekar játssza el a film kedvéért néhány dalát, az együttes tagjai azonban nem látták értelmét annak, hogy közönség nélkül zenéljenek, és mivel drágának tartották az olyan filmforgatást, amelynek alkalmával több száz statisztát kell megfizetni azért, hogy tapsoljanak, megrendezték A koncertet.
Stílszerűen az első nagyszabású magyarországi, több fellépőt felvonultató rockkoncert helyszínén, a Nemzeti Sportcsarnokban.
Visszatérve Koltaynak az interjúban feltett kérdésére, ha végigtekintünk az ifjúsági kultúra hazai történetén az elkészült filmek, valamint rögzített koncertek, TV-felvételek szempontjából, meglehetősen szomorú képet kapunk.
Meglehetősen szomorú képet kapunk, s azt a választ adhatjuk, hogy ez a kultúra valóban nem volt igazán fontos se a hazai filmes szakma, se a Magyar Televízió számára.
A rock and roll, dacára az ország izoláltságának, már 1957-ben eljutott hazánkba - szó sincs arról tehát, hogy a beathullámmal érkezett volna meg.
Az 1950-es években ez a zene még nem kapott lehetőséget arra, hogy a nyilvánosság csatornáin megjelenjen.
Lényegében katakombakultúra maradt.
Kényszerből, nem önként és dalolva, holott, ahogy az egyik, az évtized elején készült film címéből is tudjuk, az élet így szép.
Megtűrt létének színhelyei a házibulik voltak - az ekkoriban induló zenekarok is gyakran játszottak ezeken -, vagy például az Omega által is megénekelt boogie-woogie-klubok.
A zenekarok nem készíthettek lemezeket, nem szerepelhettek a televízióban.
Az érem második oldala: a fiatalság kapott azért némi ízelítőt ebből a zenéből, hiszen Larry Williams 1958-ban fellépett a Városmajori Szabadtéri Színpadon egy esztrádműsorban, a Magyar Televízió által közvetített nyugatnémet korcsolyabajnokságon pedig rock and rollra rótták a köröket a versenyzők - az akkori tizenkét éves Radics Béla is így találkozott ezzel a zenével, Bill Haley Rock around the clockja mutatta meg számára az utat.
Erről a korszakról leginkább az irodalom segítségével tudunk képet alkotni, elsősorban Temesi Ferenc Por, vagy Vágvölgyi B. András Kolorado Kid című műveit érdemes elolvasni, ami pedig a filmet illeti, talán Máriássy Félix Egy pikoló világos című dolgozata az, ami ad valami képet a korszak fiatalságának Nyugat-imádó rétegéről.
Az ideológiai, valamint ízlésalapú ellenállás ennek ellenére létezett és kifejtette hatását.
1960-as évek elején a hazai kultúrpolitika egyre inkább ellenségesen viszonyult a nyugati irányzatokhoz, így a dzsessz is tiltott gyümölcs maradt.
A beat és a rock and roll megjelenése során a fiatalok és az idősebbek közötti ellentétek éleződtek.
A hazai intézményrendszer a meglévő keretekbe akarta illeszteni az ifjúsági zenét, megfosztva azt karakterisztikus jegyeitől.
Ez része volt annak is, hogy a beatzenekarok és a táncdalénekesek összecsapásaival gyakran botrányok történtek, de a televízió és a lemezgyár továbbra is bizonytalan volt.
1960-as évek végén a beat, a rock and roll és a tánczene összekeveredett a közönség szemében, ami megnehezítette a műfaj önálló megjelenését.
Az Omega és más korabeli zenekarok példája mutatja, hogy Nyugaton is kísérleteztek a közönség bevonásával és a stílusokkal, azonban a magyar valóságban ezeket az irányokat erősebben kellett a közönséghez formálni.
A táncdalfesztiválok 1966-ban induló sorozata a fiatalokat visszaterelte a magyar nyelvű slágerekhez, miközben összemosták a beatet a tánczenével.
Hiába figyelmeztettek hozzáértők, a hazai felügyelet továbbra is a jól ismert kereteket részesítette előnyben, és a beatzenekarokat gyakran csak kisegítő szerepben látták a televíziókban.
Az 1968-as Súlyfürdő című film kiváló példája annak, hogy a korabeli vezetés nehezen találta meg a beates vagy rockos kifejezőeszközöket a közönséghez közelítő módon.
A külvárosi koncertek és a közönség marginális megnyilvánulásai azonban elkerülhetetlenek voltak, még akkor is, ha az Extázis 7-től 10-ig dokumentumfilm nem mutatott be minden részletet.
A korszak kimondatlan, de markáns problémája a „minthaság” volt, amely a beatzene és a rock megítélését is befolyásolta.
1960-as évek végén a rock kezdte felülkerekedni a közegben, és a 1970-es évek elején már elérte a saját zenekarainak és zenészeinek életképességét.
A magyar könnyűzenei élet három fő irányát ekkoriban a konzervatív sanzon, a diszkózenekarok és a rockzene adta.
Az első női beat zenekarok is megjelentek, majd a presser-féle LGT bevonzotta a progresszív rock irányát.
Az 1970-es években a Hungaria által álmodott nosztalgia és az Elvis-ihletésű zenék új színt hoztak a hazai piacon.
A rock and roll visszacsatolódása a hazai közönséghez egy vágyott, de megterhelő folyamat volt, amelyben a zenészek és producerek egyaránt a közönség igényeihez próbáltak alkalmazkodni.
Az első nagy sztárgeneráció a Bem rakparti koncerthelyszíneken lehetőséget talált arra, hogy a fiatalok számára közvetlenül szóljon, miközben a televíziók és lemezgyárak keretei még mindig szigorúak maradtak.
A korszak zenei közegének központja továbbra is Budapest volt, ahol a fiatal zenészek egymás hatását erősen kiaknázva formálták a hazai rockzene szerkezetét.
Presser Gábor példája mutatja, hogyan vált a zenekarok mozgatórugójává a független szerzői tehetség, majd az LGT megalapítása új stílusokat honosított meg.
Az Illés, az Omega, a Locomotiv GT és a Metro példája mutatja, hogy a hazai zenekarok élére álló kreatív személyiségek hogyan gazdagították a magyar könnyűzenét.
Az 1970-es évek végén a beatzene és rockzene kiteljesedett, a városokban és vidéken egyaránt koncerteztek, és a közönség egyre szélesebb rétegeit vonzották be.
Az 1980-as évek elején a még mindig élő magyar rock-történelem szereplői több oldalon megmutatkoztak, például a P. Mobil, a Beatrice, a Hobo Blues Band és sok más formáció képében, amelyek a hazai zenei kultúra meghatározó pillanatait írták.","
Az utóbbi évtizedekben a hazai rock-/metal színtér pedig a koncertekre, nem pedig a lemezeladásokra összpontosít, és a streaming bevételek növelésével igyekszik megőrizni a zenészek megélhetését.
Privát Rocktörténet - Edda Művek
Ma is él az a kultúra, amely a fiatalabb generációkat is megmozgatja, és amelynek történetét a 60-80-as évek zenekarai adták megjelenési kereteket adó formákkal és élő, energikus koncertekkel.
A magyar rock történet fő mozgatóelemei a huligán hangulatú klubkoncertek, a közkedvelt tévéműsorok, a híres fesztiválok és a kibontakozó nemzetközi turnék voltak, amelyek meghatározták a kultúrát és a zenei ízlést.
Az alábbiakban a korszak legfontosabb zenekarai és alakjai kerülnek előtérbe, hogy megértsük, hogyan formálódott a magyar rock története a 60-as, 70-es és 80-as években.
Az 1960-as évek végén a magyar rock közegében a beat és a táncdal összemosódott a közönség szemében, és számos területen próbálták integrálni az új stílusokat.
Az Illés és az Omega példája egy olyan korszakot mutat, amikor a fiatalok megtalálták saját hangjukat, miközben a zenei ipar korlátok közé szorította őket.
A rock és a beat beékelődése a magyar kultúrpolitikába és a médiába meghatározta a későbbi éveket, és így alakult ki a hazai zenei identitás.
Az 1960-as és 1970-es évek során a zenekaroknak meg kellett találniuk a saját utjukat a nyugati hatások és a helyi kulturális elvárások között.