Peleskey Bence igazi világutazónak számít, gyermekkorának egy részét szüleivel Afrikában töltötte, akik orvosként dolgoztak a fekete kontinensen. Miután az ottani zavaros politikai helyzet következtében a család hazatért Magyarországra, Bence leérettségizett, majd önállóan ismét nyakába vette a világot, élt Új-Zélandon, Angliában, Franciaországban (Párizsban), Írországban, Panamában, Guatemalában, Máltán és az USA-ban is.
Egyszerűen odajött hozzám egy idegen az utcán és megkérdezte, van-e valamilyen közöm a divat világához? Addig a pillanatig nem volt, de szó szót követett, és rávett egy próbafotózásra. Nem mondom, hogy fiatalon nem jutott eszembe, hogy meg kellene próbálkoznom vele, de viszonylag korán szárnyaimat szegték, a negatív véleményekkel. Kellő önbizalom hiányában akkor még sikerült is. De nem bánom, minden úgy tökéletes, ahogy történt.
Modellként van valamilyen sajátos megjelenési vagy öltözködési stílusod, ami a névjegyednek számít? Érdekes kérdés, amennyire visszaemlékszem nálam nem voltak poszterek a szobám falain, soha sem rajongtam senkiért, nem voltak kimondott példaképeim. Én mindig saját magam akartam lenni, se több, se kevesebb. Ugyanez igaz a fotózásokra is. Nem szeretek másolni, meglévő dolgokat utánozni.
Mi a helyzet a szakálladdal? Nálam ez nem divat, igazából mindig szerettem volna szakállat magamnak. De apám arcát figyelve, sokáig azt gondoltam, hogy sűrű, tömött szakállam soha nem lesz. Néhány éve, úgymond a karrierem kezdetén egyik kedves fodrász barátom megkért, hogy növesszem meg a szakállam egy projekthez. A versenyt megnyertük és a szakáll megmaradt. Immár négy éve, hogy nem érte napfény az arcbőrömet. Szerencsém van vele, mert semmi különleges bánásmódot nem igényel, reggelente gyorsan megmosom és két perc alatt beszárítom.
Sok munka van abban, hogy a fotókon látható formát tartsam, sőt amennyiben lehetséges még fejlődjek is. Ez csak rengeteg edzéssel, aerobbal és cardióval érhető el. No és persze szigorú diétával, ami kétségtelenül az egyik legnehezebb része ennek a projektnek. Ezt fejben kell eldönteni, viszont ha kellőképpen elszánt az ember, akkor nincs az a pizzaszelet, vagy ínycsiklandozó házi koszt ami megingathatná kitűzött céljai elérésében.
Hála istennek eddig nemigazán tapasztaltam semmi rosszat, de ez talán annak is köszönhető, hogy már felnőtt fejjel vágtam bele ebbe a dologba. Engem már nagyon fiatalon vonzott a tetováltatás gondolata. Először annyira fiatalon szántam rá magam, hogy még szülői engedély kellett ahhoz, hogy varrassak, amit természetesen annak rendje és módja szerint alá is hamisítottam. A tetoválás mindig érdekelt, de soha nem trendeket akartam követni, a kezdetektől valami olyasmit szerettem volna magamon látni, aminek jelentése van számomra.
Nagy valószínűséggel igen… ráadásul a diéta miatt számomra még fájdalmasabb is a történet, mint másoknak, így nem túl örömteli az esemény amikor tetováltatni indulok. Ennek ellenére valamilyen megmagyarázhatatlan okból mégis mindig újra és újra abban a bizonyos tetoválószékben kötök ki. Én is tapasztalom, hogy manapság olyan versenyhelyzet alakult ki főleg az onlinemarketinggel kapcsolatos önértékesítés világában, hogy a szereplők szinte bármire képesek a siker érdekében. Ezért egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy egyes modellek csupán azért tetováltatnak, hogy sikeresebbek legyenek.
Úgy tapasztalom, hogy napjainkban valódi reneszánszát éli a tetoválás. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem. Megítélésem szerint mindenki, aki a bőrébe vésve hordoz valamilyen rajzot, szeretné kicsit a világnak is megmutatni műalkotását. Én se vagyok kivétel ez alól, sőt… Jólesnek a bókok, elsősorban mivel ezek hatással vannak a munkámra is. Régen az “igazi férfit” három dolog különböztette meg a többiektől: az órája, a kése és a cipője.
A legnagyobb probléma talán az, hogy lassan telítődik a piac. A technika fejlődése katalizátorként hat erre a jelenségre. Az emberek felismerték, hogy a közösségi média nagyon erős és hatékony önérvényesítő fegyverré válhat szakavatott kezekben. Ezáltal egyre többen és többen vagyunk ebben a szakmában.
1. Kávé 2. Séta 3. Zene 4. A baltám… 5. Végül, kíváncsi lennék, hogy került a fotókon a kis kutya a kezedbe? Archibald az egyik jó barátom kutyusa és én vagyok a tiszteletbeli keresztapja… A barátommal közösen találtuk ki, hogy mi lenne, ha megörökítenénk azt a folyamatot ahogy a kutya felcseperedik. Ráadasul az egyik nagy közösségi oldalon igen nagy sikere volt a “side-projektünknek”, úgyhogy ezen felbuzdulva Archie saját profilt kapott, amit „apukájával” közösen menedzselnek.
- valamiért most is a beszélgetés legelején felmerült ez a téma, és továbbra sem könnyű elhinni, hogy aki így néz ki, az sétával edz. Ebből a háromból az első kettő továbbra sem változott, de pont azért beszélgetünk vele megint, mert a szakállától viszont csaknem négy év után most megvált. Bár már egyszer bemutattunk, akkor egy csomó fontos dolog kimaradt.
35 éves vagyok, Miskolcon születtem, de Algériában nőttem fel, ott kezdtem el a sulit is: reggel arabul, délután franciául kellett beszélni, este magyarul. A kilencvenes évek elején jöttünk haza, Miskolcon jártam gimnáziumba. Az érettségi után nem tanultam rögtön tovább, hanem megindultam: laktam Izraelben, Új-Zélandon kétszer, Londonban, Írországban, Párizsban, Máltán, az USA-ban, Panamában, Guatemalában, sőt, egyszer egy olyan utat csináltunk, hogy lementünk Mexico Citytől Brazíliáig busszal, gyalog és stoppal.
Én kifejezetten későn cseppentem bele a modellkedésbe, már harmincon felül voltam, amikor ez az egész jött, teljesen más életem volt előtte. Ha az ember munkájának a része, hogy jól nézzen ki, több időt kell a külsejére fordítani. Én nem foglalkoztam vele annyit, mint néhányan talán gondolnák: nagyon hamar megvolt. Amikor hajat mostam, megmostam a szakállam is, aztán fésűvel-hajszárítóval lehúztam és kész. Ez körülbelül másfél-két perc volt. Persze, terhes volt már a hosszú szakáll: a biztonsági öv, cipzár, táska mind nagy ellenségem volt. Melegít is, de sportolásnál még ez a legkisebb baj.
Most november 27-én lett volna négy éves a szakállam, és muszáj volt már egy frissítés: harmincon túl eddig nem is láttam az arcomat. Úgy éreztem, hogy az én karakteremnek ez már sok, ideje megpróbálni valami mást. Amikor az első szakáll nélküli fényképeket posztoltam, megkeresések áradata jött fotósoktól, aminek nagyon örültem. Ez nekem nem elsősorban a pénzről szól, Magyarországon nem is nagyon lehet modellkedésből megélni, hanem arról, hogy csináljunk együtt valami jó dolgot. Ha valaki elkezdi ezt, nehéz befejezni. Még nekem is, pedig én nagyon nem bírom a fájdalmat. Biztos másnak is nagyon fáj, de ehhez köze van a diétának is: egy kimerült szervezet fogékonyabb a betegségekre és a fájdalomra, és ha egy nagy diéta közepén elmegyek tetováltatni, az még extrémebb fájdalom, mint egyébként. De néha még így is megálljt kell parancsolnom magamnak, mert nem akarom, hogy idő előtt elfogyjon a szabad felület - nem szeretnék fejbúbtól lábujjig mindenhova tetováltatni. Mindenesetre még vannak helyek, amik tintára várnak.
