Sok évvel ezelőtt a Mikulás gyönyörű, zöld gyapjúkabátban és nadrágban indult útnak karácsonyeste, amit a manószabók készítettek neki. A zöld a manók kedvenc színe, mert zöld leveles, erdei otthonukra emlékezteti őket. A gyapjúkabátot vastagra szőtték, nehéz volt, és meleg, de miután sok évig védte a Mikulást a zord téli időjárás ellen, elrongyolódott.
A manószabók tudták, hogy a Mikulásnak új bundára van szüksége, és elhatározták, hogy a valaha létezett legcsodálatosabb ruhát készítik el neki. Megkérték a tündéreket, hogy segítsenek nekik megtalálni a legjobb kelmét. A tündérek beutazták az egész világot, és összegyűjtötték a legfinomabb pókselymet. Aztán tündérrokkával fonalat sodortak a selyemszálból, és fa szövőszéken anyagot szőttek belőle.
Végül, amikor megmutatták a kelmét a Mikulásnak, annak szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. - Ez a legbámulatosabb kelme, amelyet valaha is láttam - áradozott. - Olyan könnyű, mint a levegő, és úgy csillámlik, mint a pára. Csak egy hibát tudok rajta felfedezni. Ha ebből az anyagból készült köpenyt fogok hordani, én is csillogni fogok, mint egy áttetsző kísértet. Pedig nem akarom megijeszteni a gyerekeket, amikor meglátnak! A tündérek kuncogtak. Ők már erre is gondoltak. Az utolsó ténykedésük az volt, hogy olyan kényelmessé varázsolták a kelmét, amilyenné csak lehetett. Bűbáj segítségével elfogta a nyári naplemente lágy, száraz melegét, és kimosta a kelmét a rózsás, bíborvörös ragyogásban. Mire a manószabók befejezték a Mikulás köpenyét, az igéző anyag gazdag, piros színben pompázott.
A Mikulás útján
A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos arcú bácsi haladt lefelé. Az út két szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte: - Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot! Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett kis barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levetette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. S amíg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát. - Álmodj, csak álmodj! - susogták a fák, zizegték a csillagok. S ő álmodott.
Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő cipőiből, hogy az asztalt is telerakhatta vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak: - Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik… De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor a zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint az álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek hiába kérdezték a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről.
A Mikulás napja Lappföldön
Abban az évben hatalmas hó borította Lappföldet, ahol, mint mindannyian tudjuk, a jó öreg Télapó lakik. A Sarkkörön túl él ő egy hatalmas erdő eldugott sarkában, együtt krampuszokkal, erdei manókkal, tündérekkel, állatokkal. Apónk egy takaros kis házban lakik. Szomszédja, a Húsvéti Nyuszi, akivel nagyon jól kijönnek, gyakran segítenek egymásnak.
Egy szép napon, pontosabban december 5-én, azt hiszem pénteken, nagy sürgés-forgás volt az ajándékgyárban. Hiszen holnap lesz a nagy nap! - Hé, Bogyó! Csokorba kösd azt a szalagot! - Csili! Annak a babának szőke hajat csinálj, és kék ruhája legyen! - Na, ezt befejeztük - sóhajtott Bongó. - Nagyon ügyesek vagytok, fiúk és lányok. Télapó bizonyosan meg lesz elégedve. - De még fel kell címkéznünk a csomagokat, hogy Télapó tudja, melyik kié. Szólok is neki, hogy mondja el az adatokat a naplójából. Ugyanis a naplójában van felírva, hogy a gyermekek hol laknak, és milyen jók voltak ebben az évben.
- Csing-cseng! - szólt a csengő. - Szia, Bongó! - Szervusz! - Igen, persze. De hatalmas gondban van. - Égszakadás, földindulás! Hát, ez hogyan történhetett?! - Ó, Bongó! Bajban vagyok. Eltűnt a naplóm! Már tűvé tettem a szobát. - Jaj, jaj, Télapó! Mi lesz velünk! A konyhában ott állt Matild, a szórakozott szakácsnő, akinek kerek medvepocakján frissen vasalt kötény feszült. Éppen mandulát tisztított. - Hukk - csuklott a meglepetéstől Matild medve. - Nem láttad egészen véletlenül Télapó naplóját? - Hát, mintha valahol láttam volna a füzetet ... várjatok csak... nem, mégsem ... - Vizsgáljuk át az egész házat - mondta Télapóka. Bongó így elindult a nappali felé. Benézett a szőnyegek alá, átkutatta a szekrényeket, átforgatta a polcokat. Sehol semmi. - Égszakadás, földindulás! - kiáltott Bongó. - Tán földrengés van?! -Brúnó! - Matild beágyazott - sopánkodott a fekete kandúr. - Te jó ég! Szegény kandúr! Jó, hogy nem történt bajod! Gyere, segíts nekem! Elveszett Télapó naplója, sehol nem találjuk. A ház népe azonban hiába szorgoskodott estig. Fáradtan és szomorúan ültek le estére. - Mi lesz a sok gyermekkel, akiket végig kell látogatnom? A sok ajándék elkészítve, becsomagolva, már csak a címzések hiányoztak. Mit csináljunk, mit csináljunk ... A krampuszok, a manók, az erdei tündérek, a mókus, a fekete kandúr és a medve, valamint Télapóka szomorúan ültek az ebédlőben a nagy asztal körül. Matild kötényével törölgette a könnyeit. A konyha felől beúszott az esti méteres kalács finom illata. Matild felállt, hogy megnézze, kisült-e a méteres mandulás tekercs, mindannyiuk kedvence. A remekmű elkészült. A medve büszkén húzta ki a hatalmas sütőlemezt a kemencéből. A finom illat becsalta a bánatos társaságot a konyhába. - Vágd fel, Matild! Olyan éhesek vagyunk. Matild elővette legnagyobb süteményvágó kését, és belevágott a mandulás tekercsbe. - Mi lehet ez?! - Mi lehet ez? ... Hiszen ez ... valami füzetféle... - motyogta zavarában elpirulva Matild. - Hurráá! Megvan, megvan!! - Én nem tudom, hogy kerülhetett bele a dagasztó teknőmbe ... A krampuszok, a manók, a tündérek, a mókus és a fekete kandúr olyan kacagásba kezdtek, hogy még Holdanyó is bekukkantott az ablakon, megnézni a nagy vidámságot.
A Mikulás szarvasai és a hó
A Mikulás már aludt. Reggel korán kellett indulnia, hogy minden kedves kis barátjához eljusson. A szánkó telis-tele ajándékokkal. Talán még álmában is erre gondolt. Igazán szépet álmodott. Mindenütt mosolygó, kacagó gyerekeket látott, akik énekeltek, táncoltak és verset mondtak. Jókedvűen pillantott mindegyikükre, s örömmel látta, mennyit nőttek tavaly óta. Éppen énekelni akart - együtt a vidám gyereksereggel -, amikor recsegés, ropogás szakította félbe az álmot. Alig tudta kinyitni a szemét. Legszívesebben aludt volna tovább, de az a rettenetes hang ismétlődött. Gyorsan felkapcsolta a villanyt. Ránézett az órára. Mosakodott, fésülködött, felöltözött, a reggeli tornáról sem feledkezett el.
- Először kinyitom a kaput, addig se fázzanak a szarvasok! Egy fordítás, két mozdulat, ám a kapu zárva maradt. Hiába nyikordult-csikordult a kulcs, s fordult el a zárban, hiába nyomta a kilincset... A másik kapuhoz szaladt. Nem nyílt. - Több kapu nincs! Felnézett a magasba. Sűrű pelyhekben hullt a hó. - Biztosan a sok-sok hó torlaszolta el a kapukat! A gyerekekhez pedig el kell mennem! Kár, hogy nem tudok repülni! Tűnődött, gondolkodott. Beszaladt a házba, fel a toronyba. Meghúzta a várharang kötelét. A csendes hóesésben messzire szállt a bimmm-bammm... Madarak, őzek, szarvasok és az ébredező mókusok figyeltek a szavára. Mindenki a Mikulás-hegy oldalára szaladt.
- Segítenünk kell a Mikulásnak! - Segíteni, segíteni! Hogyan segítsünk? Bemenni sem tudunk! - A madarak repüljenek, a mókusok másszanak be a várba! Amint mondta, úgy is tettek. - Szervusztok, kedves kis barátaim! Köszönöm, hogy a segítségemre siettetek. Nem tudom, mit tegyünk... Sok-sok gyerek vár mindenütt. Az ablakokban szépen kitisztított kis cipők. A szánkóm tele ajándékkal. - Mi puttonyt teszünk a hátunkra, abba rakjuk a meglepetést... - Kedvesek, aranyosak vagytok, ám a nagyobb ajándékokat el sem bírnátok. Olvasni sem tudtok. Pistinek vinnétek azt, amit Kati vár... Örömből szomorúság, meglepetésből csalódás lenne! Köszönöm, de nem ez a megoldás. Nekem kell kijutnom! Hogyan? - Mondd gyorsan! - A medve! - A medve alszik. Minden óvodás tudja! - Fel kell ébreszteni! A madarak repültek, a mókusok fürgén másztak. Hamarosan a mackó barlangjához értek. Megálltak. Hallgatóztak, füleltek. Rémisztő, ijesztő és rettentő hangokat hallottak. Odabent, jó meleg dunnája alatt, hanyatt fekve aludt a maci, és horkolt, és horkolt, és horkolt. Visszhangzott a barlang, zengett-bongott az erdő, a hegy. Ekkor eszükbe jutott a kicsi, játékos kedvű, mindenkit utánzó nyuszi. - Kedves Nyuszkó! Azzal fütyült, kakukkolt, brekegett, a mackó is beleremegett. - Itt a tavasz? Nyújtózott egy nagyot. - A Mikulás? - Nagyon sok hó esett az éjszaka. Eltorlaszolta a Mikulásvár kapuját. - Dehogy maradnak! Dehogy maradnak! Brum-brum, sőt: brumm-brumm, azt a havat szeretném én látni, amelyikkel nem bírok el! Gyerünk, szedjétek a lábatokat! Hipp-hopp, hipp és hopp, oda is értek. Odabent a Mikulás izgatottan várt, várakozott... Egyszer csak megnyikordult, megcsikordult a kapu. Kitárult. - Köszönöm a segítséget! Köszönöm, hogy nem maradtak ajándék nélkül a gyerekek! Köszönöm! - Neked mindig szívesen segítünk. A Mikulás felpattant a szánkóra, az ajándékok tetejére, s csengő-csilingelve-énekelve, víg örömmel indult útjára. A medve visszafeküdt jó meleg ágyába. Pillanatok alatt elaludt. Másnap reggel felébredt. Felkelt, a barlang szájához ment. Kinézett. Elállt a hóesés. A végtelen fehérségben lábnyomokat pillantott meg. Távolodó énekszót hallott. Majdnem megbotlott valamiben... Ránézett. Nem akart hinni a szemének.
Kázmér, a rénszarvas és a szakáll
Élt egyszer a téli csodák erdejében egy rénszarvascsalád. Kázmérék négyen voltak testvérek: Bori, Vili, Ottó, és a legkisebb Kázmér. Különös kis jószág volt ő, mert utálta a havat. Egy napon felkerekedtek a téli csodák erdejében, hogy eleség után nézzenek. „Szépen sorjában gyertek utánam, ne maradjatok le! - kiáltott az anyjuk. „Gyere már Kázmér!" A kis rénszarvasbika ahelyett, hogy rendesen követte volna a többieket, folyton visszafordult, miközben dacosan megrázta bundáját. „Esik a hó a hátamra és annyira fázik a lábam, hogy járni is alig tudok." - mondta Kázmér. Most is, mint mindig csak nehezen tudott testvérei nyomában haladni.
A kis rénszarvas így álmodozott magában: akármennyit is szórnak rám az angyalok ebből a hideg porból, egyszer majd én leszek a legnagyobb egy napon pedig ennek az erdőnek a királyaként fognak tisztelni. Sóvárogva nézett a felnőtt rénszarvasok után. közben össze-vissza szaladgált az erdőben. Ott lábatlankodott az állatok között, akik sokszor megbotlottak benne. „Ne légy már olyan vad Kázmér!" - korholta édesanyja és nagyot sóhajtott. „Bár csak szófogadó lenne a fiam!' Kétségbe esésében arra gondolt, hogy felkeresi a Manókirályt, adjon neki tanácsot, mit kezdjen ezzel a gyerekkel. Így is lett. Az egész család elindult az erdei manók királyához, aki egy öreg bükkfa odujában már sok-sok éve aludta az igazak álmát. Amikor felébredt és fel akart kelni, észrevette, hogy szakálla a földbe gyökeredzett. A legkisebb mozdulat is fájdalmat okozott neki, ezért hangosan jajgatott. Az állatok ettől igen megijedtek és elrejtőztek a bozótban. „Aki megszabadít engem innen, annak teljesítem három kívánságát!' - kiáltotta. Az állatok azonban nem mertek közeledni a manókirályhoz.
Kázmér csak később ért oda és mit sem sejtett az egészből. Amikor egy nagy adag hó a hátára zúdult az egyik fáról, ő pedig - szokása szerint forgolódni kezdett és erősen megrázta magát, valahogy kiszabadította az öreg király szakállát. „Nézd csak, milyen nagyszerű teremtés ez a kis rénszarvas!" - kiáltotta örömében az öreg király. Igazán ügyes és segítőkész vagy. ezért most hármat kívánhatsz. Csak rajta! Kázmér gondolkozott egy kicsit, majd rúgott egyet a patájával és ezt mondta: "Azt kívánom, tűnjön el a hó!" Azonnal teljesült is, amit kimondott. "Kázmér, milyen ostobaságot műveltél!" - kiáltotta édesanyja. „Hogyan fog most eljutni a Mikulás szánjával az erdőbe?” A manókirály tovább szeretett volna aludni, ezért sürgette Kázmért, mondja a második kérést. „Ne legyen többé szánkója a Mikulásnak," - kívánta Kázmér. Akkor egyszeriben ott termett a Mikulás, hatalmas és erős rénszarvasai kíséretében és kétségbeesetten panaszkodni kezdett: „Micsoda szörnyű szerencsétlenség, mint derült égből a villámcsapás, egy szempillantás alatt eltűnt a szánom, most mit tegyek? Rajta volt az összes ajándék, amit szét akartam osztani a gyerekek között a világban. Ekkor előlépett Rudolf, a Mikulás legfőbb szánhúzó rénszarvasa, amikor pedig meglátta a Manókirályt és Kázmért, rögtön megértette, miről is van szó. „Kázmér, te tisztára megbolondultál, mi lesz most, ha nem tudjuk húzni a Mikulás szánját."
„A harmadik kívánságom, hogy minden rénszarvas..." - kezdte Kázmér. „Most már aztán tényleg hagyd abba!" - kiáltott közbe a Manókirály. „Ne hogy eltüntesd nekem az összes rénszarvast a kívánságoddal, hiszen te is az vagy. Kázmér, gondolj ránk és a gyerekekre, hogyan fogják majd megkapni az ajándékaikat?" Ekkor odalépett Rudolf, a legnagyobb, legerősebb rénszarvas a legkisebbhez és így szólt: „Hatalmas Kázmér, sorsunk a te kezedben van. Gondold csak meg. neked, nekem és minden élőlénynek össze kell tartani. Kérlek, vond vissza a kívánságodat!" Kázmér hiúságának igen csak hízelgett, hogy ez a pompás állat ilyen alázatosan beszél vele. „Jól van” - mondta, „Akkor harmadjára azt kívánom, minden legyen úgy, ahogyan volt." Szempillant...
Az aranytulipán és a Mikulás szakálla
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának: - Édesapám, én elmegyek, s addig vissza sem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom: az lesz az én feleségem. - Jól van, fiam - mondotta a király -, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utaidban! Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, egyszerre csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban (az ökör lábának nyoma, amelyben víz gyűlt össze- a szerk.) kínlódik, vergelődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak: - Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok! A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondotta a halacska: - Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, s segítek rajtad. A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy.
Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergelődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan: - Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg! Fölmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki: - Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek. Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll egy forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni. Megszólítja a királyfit: - Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni! A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert. - No, te legény - mondotta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad. A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől.
Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn ért egy nagy városba. Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város. Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle: - Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult? - Hej, öcsém - mondja a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a leány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, bárki fia legyen, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg nem találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik! Mondja a királyfi: - Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok.
Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor reánézett. Kérdi a királyfi a törpe embert: - Kié ez a leány, bácsikám? - Ez a királykisasszony - mondotta a törpe ember. Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé. Mondotta a királynak: - Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom. - Hej, fiam - mondotta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincsen több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon. Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak: - Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié. - Nem bánom én - mondotta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgy is pipadohányt (annyi dohány, amennyi egy pipázásba belefér - a szerk.) sem ér az életem. Avval kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi: - Mi bajod, királyfi? Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. - Ó, azért egyet se búsulj - mondotta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap. Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját (akkora volt, mint egy nagy ház), s abba beleugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.
Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s parancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeriben odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordult belőle a királyfi. Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeriben, s kérdezi: - Mi baj, édes gazdám? Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím egyszerre repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre: - Mi baj, mi baj? - Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója. - Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgott a többi holló. Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte. Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beleállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.
Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De, gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi: - Mi bajod van, édes fiam? - Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem. - Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni? - A királykisasszony elől, bátyámuram. - No, hát majd én megmutatom - mondotta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán feltűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába. Éppen jött vele szembe a királykisasszony (akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit), meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan: - Jaj de szép tulipán! Adja nekem! - Nem adom én - mondotta az öregember. - Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége. - Dehogy adom - mondotta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért (semmi pénzért - a szerk.) sem adom. Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt, mit nem volt, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdette, hogy eléállhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony. Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi fölment a palotába. Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. Lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak az igazi hejehuja, dínomdánom. Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.
A Mikulás hit és a gyermeki fejlődés
A Mikulásba vetett hit különleges élményt nyújt a gyerekek számára, hiszen miden egyes évben egy varázslatos mesevilág részesévé válhatnak, ahol minden lehetséges, és ahol a jó cselekedetek megkapják méltó jutalmukat. A Mikulás-hit által gyerekek megtanulják, hogy néha a legapróbb dolgok - egy kedves szó, egy apró ajándék - is képesek örömet okozni és megerősíteni az összetartozás érzését.
A Mikulásba vetett hit mindezek mellett fejleszti a gyermekek képzelőerejét és fantáziáját is. Ez nemcsak szórakoztató, de nagyban hozzájárul hozzá járul a szellemi és emocionális fejlődéséhez is.
December 6-a nemcsak a Mikulás érkezéséről szól, hanem arról is, hogy közösen, dalokkal és versekkel idézzük meg az ünnep hangulatát. Az éneklés és a szavalás olyan hagyomány, amely segít ráhangolódni a közelgő karácsonyi időszakra. A Mikulás története önmagában is tanulságos mese arról, hogy a jóság és a nagylelkűség milyen fontos érték, ezeket a gondolatokat azonban a dalok és versek még könnyebben érthetővé teszik a legkisebbek számára. Az alábbiakban kategóriákba szedve összegyűjtöttünk néhány Mikulás témájú verset, amelyek minden korosztály számára tartogatnak meglepetéseket. Legyen szó rövid, könnyen megjegyezhető sorokról, igazi klasszikusokról vicces és játékos versikékről vagy épp modern Mikulás-versekről, itt biztosan találhatunk olyat, amelyik tökéletesen illik a gyerekek ízléséhez és az ünnep hangulatához.
Mikulás, Mikulás kedves Mikulás - Mikulás dalok csokorba szedve.🎅🎅🎅
A Mikulás kultusz elsősorban a gyermeki fejlődés egyik záloga. Mégis szerencsésnek tartom azokat a felnőtteket, akik valamilyen módon tovább tudják ezt a dolgot vinni egészen az örökifjak koráig. Persze a kicsiknek még nem kell minden évben megújítani a szokásokat, egy pár évig elvannak a klasszikus sablonokkal. A Felnőtteknél más a helyzet, nekik kell a változatosság. Jobban érzékenyek a külvilág alakulásaira, hiszen együtt kell velük élniük. Hol egy „kis” Covid, hol egy „kis” benzináremelés. Na jó, a „mákbejgli” azért mindent (is) visz! Apropó szakálla. Ugye a mesékben elég gyakori téma maga az „öreg” is a különféle kiegészítőivel együtt. A sok feldolgozásban láthatjuk, hogy honnan is jön a hóesés, hogyan keletkezik. Értem én, hogy a „nagykorúság” kor mindenkinek mást jelent, és a jelenséget a „felnőtt filmek” is átveszik. Ott tényleg nem mindegy, hogy a télapó mijét rázza meg. Sőt, hogy saját maga, vagy éppen más. A közlekedés egyre meghatározóbb. Még a Mikulás számára is. Főleg azért, mert az alapfeltétel - maga a hó - igen ritkán biztosított a számára. Így hol motorral, hol gyalogosan is kell közlekednie. No, de álljunk csak meg egy pillanatra. Mondhatná, hó, vagy hahó, esetleg halihó. Pont az előbb írtam, hogy „megrázza a szakállát.” Háááát szíveskedjen már megcibálni a micsodáját, ha már úgy kézközelben van. Tiszta „vicc”, hogy odaáll a gyerekek elé, és elkezd magyarázkodni, hogy miért nem szánkóval jött. Mint a rossz gyerek, (aki ugyebár a Télapó nagy könyvében nem létezik) amikor elmondja, hogy „Télapó bácsi kérem szépen, az nem egészen úgy volt…” Hiába no. Mi vagyunk azok (akár télapó képében) akik elferdítjük a csemetéink fejlődésének irányát. Bemutatjuk, hogy kell „elmismásolni” a valóságot. Még szerencse, hogy nem sikerül minden gyereket elrontani, így viszonylag kevés politikus válik belőlük. Kevés? Na, nekünk az is sok. Főleg, hogy őket is nekünk kell eltartani. Félreértés ne essék! Nem szeretném, ha eltűnne a mesevilág, hiszen a Télapónak olyan „feladata” is van, hogy a képzelet szárnyán minden gyermeket boldoggá tegyen. De nekünk, felnőtteknek az év többi napján is „meg kell felelnünk” az elvárásoknak. Sőt a hétköznapi dolgokon is úrrá kell lenni.
