Rizsporos paróka eredet és történeti háttere

Franciaországban XIV. Lajos halála után (1715) a súlyos, drámai barokk stílust lassan felváltotta a könnyed, játékos, szabálytalan vonalvezetést és aszimetriát is kedvelő irányzat a rokokó, melyhez a gazdasági fellendülés is hozzájárult. Az arisztokrácia luxus iránti vonzódása, a társasági élet, a fényűző nagy bálok kora ez. Mondhatjuk, úgy is, hogy a rokokó a túldíszítettség, a túlzások időszaka. Agyon díszítették az épületeket, a belső tereket, a festményeket, a zenedarabokat, az ételeket, az irodalmi alkotásokat és a divatra is ez volt a jellemző. Az új hullám aztán gyorsan meghódította Európát. Hogy hogyan öltözködtek az előkelő dámák és urak, mi volt az igazán divatos ebben az időszakban, ezt nézzük most meg egy kicsit alaposabban.

A hölgyek egy bő, kényelmes len vagy selyem alsóruhát viseltek. Az alsóruhára egy alsószoknyát vettek fel, majd szorosan befűzték derekukat, hogy minél karcsúbbak legyenek. A fűzőbe ezt követően a két mell közé egy merevítő pálcát dugtak. Fűző, 1730-as modell. Majd következett a széles, harang alakú abroncsszoknya, amely a megfelelő formában és méretben kitartotta a szoknyát (panier).Ezt elöl és hátul szalaggal rögzítették a derékra. A vázat az alsószoknyába belevarrt öt, deréktól lefelé egyre nagyobb kerületű abroncs képezte. Panier abroncs szoknya. Az abroncsra egy vagy két réteg alsószoknyát kötöttek, majd erre került a felső szoknya. Fűzőbetét 1700-1750. Végezetül a szoknya fölé egy elején nyitott, háromnegyedes ujjú díszes szoknyájú felsőruhát öltöttek, melyet elöl a mellbetéthez tűzésekkel rögzítettek. A ruhákat előszeretettel varrták virágmintás selyemből, vagy brokátból, melyekre művirág- szalag- csipke díszeket varrtak. Watteau-hátú, ún. robe a la Francaise ruha, 1740-60. Watteau-hátú ruhák. A század közepére az elöl lapos, oldalt terebélyes szoknya olyan abnormális méreteket öltött, hogy sokszor a viselője az ajtón csak oldalazva tudott átjutni. Udvari viselet, 1750. Krém színű selyembrokát udvari viselet kb.1752-1760-ból. A lábukra a hímzett harisnya szárakat térd fölött kis szalagokkal rögzítették, majd ívelt sarkú bőrből, selyemből vagy egyéb textilből készült cipőt húztak. Harisnyapár a késő XVIII.századból. Selyem cipő 1760-1779. Papucs, 1770.

Eleinte kis fehérre púderezett frizura volt a divat, melyet virágokkal, szalagokkal díszítettek. Később, úgy 1775 körül a paróka divat olyan túlzott méreteket öltött, hogy sokszor a viselője alig bírta tartani a fejét. A fodrászok órákat töltöttek egy-egy frizura elkészítésével, így előfordult, hogy bálok előtt az előkelő hölgyek nem aludtak, nehogy tönkremenjen a műremek a fejükön. A fodrászok fantáziája nem ismert határokat. Tájképek, szélmalmok, vitorlás hajók, virágos kertek kerültek a frizurába, sőt, még kis muzsikáló szerkezetek, éneklő kanárimadarak is alkalomadtán. Kiegészítőként szívesen viseltek arany drágaköves vagy igazgyöngy fülbevalókat, karpereceket. A férfiak fehér finom len vagy selyem ingét csuklónál és nyakban csipkefodor díszítette, de már korántsem olyan mennyiségben, mint ahogyan azt XIV.Lajos szerette. Zakójuk kihajtója és zsebe a korábbi évekhez képest ugyan kisebb lett, de megmaradt a gazdag hímzés. Férfi viselet kb.1760. Cipő 1740-79. A férfiak hátra fésült és tarkón selyem szalaggal megkötött, alaposan rizsporozott parókát hordtak, melyre háromszögletű kalapot tettek.

Az igazi áttörést XIV. Lajos korai kopasodásának köszönhetjük, aki 48 parókakészítő mestert rendelt udvarába, hogy ne essen csorba királyi méltóságán. Öt évre rá, kuzinja, II. Károly - XIV. Lajos unokaöccse - követte a király példáját, amikor őszülni kezdett. A parókák ára a kereslet hatására növekedni kezdett, és meg sem állt a csillagos égig. A divathullám túlélte a francia és az angol királyokat is. A paróka igen praktikus viselet volt, mivel akkoriban nemcsak a nemi betegségek, hanem a fejtetvek terjedését sem sikerült kordában tartani, és hát tudják, kinek volt ideje meg kedve egyesével szedegetni a kis vérszívókat! A paróka népszerűsége a XVIII. század végén hanyatlani kezdett. A francia forradalomban fellázadt polgárság a nemesség burzsoá divathóbortjának tartotta a parókát (meg hát a guillotine pengéje is könnyen elakadt benne), a britek meg azután hagytak fel a viselésével, hogy William Pitt miniszterelnök 1795-ben különadót vetett ki a parókapúderre.

A Napkirály idején a külső - legalábbis a kiváltságosoknál - a jó modor jele volt. Napbarnított bőre akkoriban a napon dolgozó parasztoknak volt, így hát az számított előkelőnek, aki patyolatfehér bőrrel virított. Ezért aztán a nők krétát vagy mérgező ólomkarbonátból készült ólomfehéret kentek az orcájukra, a szájukra pedig skarlát festékkivonatot tettek. Hogy még jobban kiemeljék bőrük makulanságát, a 17. század végén megjelent a szépségflastrom, egy kis ragasztóval átitatott parányi fekete taft- vagy bársonypetty, amelyet a nők dísznek tettek az arcukra. AZ előkelő társaság teljesen odavolt ezekért a kis pettyekért, és valóságos jelrendszere alakult ki. A hölgy jelleméről árulkodott, hogy hová tette a kis flastromokat. A korán kopaszodó XIII. Lajos idején kezdett divattá válni a paróka, de igazán csak a Napkirály idején teljesesedett ki ez a hóbort. Ekkoriban Versailles-nak több mint kétszáz parókakészítő dolgozott, és hajkereskedők járták Flandriát, Normandiát, hogy szőke vagy ősz hajat keressenek, ugyanis ezek számítottak a leginkább menőnek. Ha nem volt elegendő emberi alapanyag, a hiányzó fürtöket gyapjúval vagy lovak sörényével pótolták. Az 1690-es években a paróka egy hatalmas sörény volt, két kiálló púppal. Majdnem egy kilót nyomott, és rettentően meleg volt. Emiatt, no meg az élősködők miatt sokan inkább kopaszra nyíratták a fejüket, hogy az álhaj jobban illeszkedjen. A folyamatosan rizsporral fehérített parókákat általában nem mosták ki, a szag ellen inkább parfümmel illatosították. Tisztítás hiányában tetvek, paraziták, olykor még lepkék és egerek lakóhelyévé is váltak. A parókák idővel egyre drágábbá váltak, így Párizsban nem volt ritka a parókalopás sem. A dolog annyira népszerűvé vált, hogy a 17. Férfiak, nők egyaránt hosszú hajat viseltek, és nem a nők hordtak bonyolultabb frizurát! Óriási divat volt a lokni, ehhez azonban fodrász kellett. Ő aztán hajcsavarókkal, cseresznyefából vagy birsmagból készült enyves oldattal csodás fürtöket varázsolt. Gyakran vendég-hajjal dúsították a saját loknikat. Nagyon divatos volt egy időben a „rakoncátlan” frizura, ami azt jelentette, hogy a hajat szándékosan hagyták rendezetlenül, de meghagytak két csigavonalú, kétoldalt vállig érő hosszú fürtöt. A fürdést nem ajánlottak ekkoriban, szigorúan egészségi szempontok miatt. Úgy gondolták, hogy a meleg vízben kitágulnak a pórusok, ezeken át a víz bejut a szervezetbe, és legyengíti azt. Persze a tisztaság nagyon fontos - de a mosakodást szárazon végzik! A száraz mosdás azt jelentette, hogy száraz kendővel ledörgölték magukat, majd minden nap tiszta alsót húztak. Pontosabban felsőt, egészen konkrétan tiszta inget. A fürdés hiánya miatt - nem nehéz elképzelni, hogy micsoda szagok terjenghettek. Az utca bűze, ahová reggelente kilöttyintették az éjjeliedények tartalmát, a paloták szaga, miközben a lakók ott végezték dolgukat, ahol éppen rájuk tört a szükség, a vadászatok, labdajátékok során vagy a bálban kiizzadt táncosok kipárolgása mind bántotta a kényes franciák orrát. E sok áporodott szag elfedését parfüm közbeiktatásával gondolták megoldani. Többnyire növényi illóolaj volt a parfüm alapanyaga: nárcisz, rózsa, gyöngyvirág. A piperkőcök a ruhájukat locsolták meg permetező kézipumpával, és a hónuk alá „illatzacskót tartó zsebeket” varrattak. A kellemetlen lehelet ellen szegfűszeg-, fahéj-, menta- és levendulatartalmú pasztillák rágcsálásával védekeztek. A büdös, izzadt parókákat is igyekeztek szagtalanítani, erre virágból készült pomádét használtak. Az elegánsabb hölgyek a szobáikat is igyekezetek illatosabbá varázsolni. Valahogy érezték, hogy a rossz fog és a bűzös lehelet összefügg, ezért a korabeli „fogorvosok” ajánlására őrölt tojáshéjból vagy csigaházból készült porral dörgölték be a fogaikat szuvasodás ellen.

rokokó frizurák és kopaszodás kapcsolata

Az előkelő társaság részére többek között a rizspor is fontos szerepet játszott. A rizspor nem rizsből készült, hanem elsősorban gabonafélékből nyerték ki: a kevésbé tehetősek kukorica- vagy búzalisztalapú készítményeket, míg a nemesség finomra őrölt és alaposan átszitált keményítőt használt. A keményítő a ma használatos szárazsamponokban is megtalálható, alapvető feladata megakadályozni, hogy a haj zsíros legyen. Ezt a hatást anno nem önmagában érte el. Ehhez előbb a hajat pomádéval kezelték, ami birkafaggyú és különböző illatanyagok, például rózsaolaj keverékéből állt. Ettől egyfajta sprőd, de mégis könnyen fésülhető állagot kapott. A port egy speciális pamacs vagy fújtató segítségével hordták fel, miközben az alany arcát egy csőrös maszk, ruházatát pedig köpeny fedte.

A kor hajkölteményeit megalkotó fodrászmestereinek igencsak költséges szolgáltatásait módosabb házaknál is csak jó esetben hetente egyszer vehették igénybe a hölgyek. Ami azzal a következménnyel járt, hogy viselőik kénytelenek voltak akár napokon keresztül ülve aludni, ha nem akarták két bál között tönkretenni a mesterművet. A pouf viselése egyéb kellemetlenségekkel is járt: például olyan kéretlen látogatókkal, mint a bolhák és más élősködők vagy éppenséggel egerek, akik ezekben alkotásokban megbújtak.

A 17. század végére a parókakészítésből és a póthaj exportjából származó összeg Franciaország államának egyik legnagyobb bevételi forrásává vált. A rizspor adóztatása Nagy-Britanniában végül egy ellentmondásos példával zárult: 17. századi francia forradalom előtti köntösben a parókadivat és a rizspor adóztatása is hozzájárult a társadalmi vitákhoz. A forradalom után pedig a póthaj viselése egyre kevésbé volt előnyös, így a divat fokozatosan veszített népszerűségéből.

EREDET / Inception 😵 (röviden, viccesen) - Roll Them All 203

A rizsporra, amely szárazsamponként funkcionált, elengedhetetlen kellék volt a parókaviselők számára, adót vetettek ki Nagy-Britanniában. A 17. század végére Párizsban a parókalopás is rendkívül gyakori volt, és a törékeny műhajak miatt gyakran kellett pótolni az ellopott vagy elkopott részeket. A 17-18. században előfordulhatott, hogy a frizurák teljesen vegyített növényi és állati anyagokat tartalmaztak, és gyakran állatokat is viseltek díszként. A fodrászok által készített kifejezetten költséges hajköltemények és a parókák használata összetartotta a kor ünnepélyes, ám egyben gyakorlati és meglehetősen bonyolult társadalmi szokását.

tags: #rizsporos #paroka #eredet