A református egyház és a média világa: Kihívások és lehetőségek

Korunkban mindenkinek van „saját újságja”, amelybe folyamatosan hírek, információk, vélemények ömlenek. Ritkán lépünk személyes kapcsolatba az újságírókkal, akiktől azt várjuk, hogy hitelesen és jól írjanak. Meggyőződéstől függetlenül kell valósat, igazat írni - hangzott el a Reformátusok Szárszói Konferenciáján. Folyamatosan változnak a médiafogyasztási szokások, a médiában dolgozóknak alkalmazkodniuk kell ezekhez. Erről és a keresztény újságírás kihívásairól beszélgetett Jónás István, a Magyar Rádió munkatársa, Ablonczy Bálint és Szőnyi Szilárd újságírók.

Sokszor ugyanabból a forrásból merít az író és az olvasó, mindannyian keressük a megfelelő és számunkra szimpatikus hírforrásokat. „Az újságíró is ember: van kedvenc internetes oldala, forrása, de van, amit a munkája miatt kell elolvasnia” - kezdte meg a beszélgetést Jónás István, a Magyar Rádió munkatársa. „Minden felmérés azt mutatja, hogy a rádiót és televíziót nézők, hallgatók a meggyőződésüktől, fogyasztási szokásuktól nagyon távoli médiát nem követnek. Nem kell szégyellni, hogy az érdeklődésünk, rokonszenvünk befolyásolnak minket, nagyon nehéz mást követni, mint amit megszoktunk. Ott tartunk, hogy ez a közösségi oldal maga az internet, ezt rendkívül veszélyes tendenciának tartom, de én sem tudom kivonni magam a hatása alól. A közösségi média mellett a hírgyárként működő honlapokra is szívesen kattintanak az emberek. „Nagyon érdekes látni a piacvezető médiumok kialakulását és szerepét. Ha megvizsgáljuk a magyar választási eredményeket, láthatjuk, hogy a hírgyárként működő médiumok döntően befolyásolják a választók gondolkodását.

Amikor egyetemes sajtótörténettel foglalkoztam, nagyon megdöbbentem a ’20-as, ’30-as évek magyar sajtóján, amikor azon vitatkoztak, hogy az újságírókat ki és miért fizeti, »futtatja« - nincs új a nap alatt” - vitte tovább a beszélgetést Ablonczy Bálint, a Válasz Online újságírója. „Mi abban szocializálódtunk, hogy mi vagyunk a kapuőrök, mi mondjuk meg, hogy mi az információ, mi értelmezzük a valóságot - ez megszűnt, és ezt sok újságíró nehezen fogadja el.

„Nagyon szubjektíven gondolkodunk, és nagyon kevesen vannak, akik azt mondják: ez az újságíró remekül ír, de amit leközöl, nem igaz” - reagált Balogh Gábor. „Az olvasók általában összekötik a rossz, hamis tartalmat az újságíró személyével. Azzal, hogy egy újságíró elhelyezkedik valamelyik orgánumnál, vállalnia kell az adott média világnézeti hovatartozását, a döntéseket mindenki maga hozza meg, erről Jónás István beszélt. „Senkinek sem tartanak géppisztolyt a hátához. A döntéseknek következményei vannak, választások elé állunk, amikor a média szereplői leszünk. Túl egyszerű lenne azt állítani, hogy mindenhol katonák és fizetett bérencek vannak. Az olvasó nem az újságíró személyével találkozik, hanem azzal, amit leír, olvasóként nagyon kevés kollégát lehet azonosítani személy szerint.

„A mi szakmánk sok szempontból exhibicionista, sokszor azt gondoljuk, a mi írásunk a legfrissebb, legszebb, legérdekesebb” - reagált Ablonczy Bálint. „Ugyanakkor az újságírás konform is: sok lejárató cikk is születik, ahol a szerző nem tünteti fel a nevét. Balogh Gábor elmondta, a blogok esetében sokkal jobban elterjedt az álnéven való írás, egészen durva rágalmazásokat is megfogalmaznak, ennek csúcspontja, amikor valaki nyílt levelet ír és nem írja alá.

„Kiállok az élet védelme, a család fontossága és támogatása, a társadalmi problémák kezelése és bemutatása, az ökológiai egyensúly megteremtése mellett. „Nem szabad eltitkolni, hogy az értékek vállalása és a bizonytalanság is folyamatos küzdelmet jelent, a napi munka során pedig alapvető szakmai szabályokat kell betartani meggyőződéstől függetlenül. Ha híreket írunk és becsúszik egy-két saját vélemény, gondolat, már nem valósulhat meg az, amit elvekben hangoztatunk.

Ablonczy Bálint elmondta, egészen más a helyzet, ha valaki világi médiumnál dolgozik keresztényként, mint amikor valamelyik egyház foglalkoztatja. „Sajátos helyzet alakul ki, amikor egyházon belüli botrányt kell kommunikálni, ebben az esetben az újságíró nagyon sokat olvas, sokakkal beszél, heteken át dolgozik, és végül olyan anyag jöhet létre, amely megfelel az illetékes egyháznak és az olvasónak is. Keresztyénként sem szabad megijednünk attól, hogy egyházat érintő botrányokról, kényes kérdésekről írjunk. Az egyház is a mai magyar társadalomban él, sok konfliktusa van, iskolai, politikai, gazdasági és személyi problémákkal küzd. Amikor ezekre fény derül, nem szabad a fejünket a homokba dugni, vagy letagadni a problémákat.

„Nyilvánvaló, hogy kompromisszumokat kötünk, zűrös, kellemetlen ügyeket nem szokás a saját orgánumunkban megírni. Ugyanakkor az újságírói eszköztár elég sokszínű és széles ahhoz, hogy ha kellően intelligensen fogalmazunk, akkor a legterheltebb témát is megírhatjuk jól.

„Minden cikkem valamilyen szinten arról tanúskodik, hogy keresztény vagyok, nagyon fontos ideám, hogy a cikkeim legyenek méltányosak, igazak, adott esetben pozitívak, de ne üvöltsön belőle, hogy keresztény vagyok; ezért lesz fontos és releváns, amit írok. Miközben a személy valóban hitelesítheti a mondandót, a leadott produktumnak önmagában is meg kell állnia.

„Minden keresztény élete alapvetően arról szól, hogy naponta elbukunk, és megpróbálunk újra felállni” - reagált Balogh Gábor. „Éppen ezért nem szeretem magamat keresztény újságírónak nevezni, mert tudom, hogy a legelső alkalommal rontani fogok a hitelességemen. „Később rájöttem, hogy nem kell minden sorban ordítani, hogy keresztyén vagyok. Ma, amikor alapvető értékeket érnek támadások, ezeket meg kell védeni, ha valaki azonban az egyházra mért méltánytalan bírálatra kardot ránt, akkor azt csak védekezésre használja, és ne vegyen elő láncfűrészt.

A beszélgetés végén Magyarország és a közmédia kapcsolata került szóba. „A közmédia mindenkié” - fogalmazott Ablonczy Bálint. „Tetszik vagy sem, Magyarország nem keresztény ország, legfeljebb keresztény hagyományú. A köztévét az is nézi, aki nem keresztény és nagyon mást gondol a világról, neki teljes jogú állampolgárként joga van a pártatlan tájékoztatáshoz és akár a számára szimpatikus vélemények megjelenéséhez. Deák Ferenc örök érvényű gondolata, miszerint hazudni nem szabad, az újságírásra különösen is igaz. A leírtak felelőssége, a tények pontos rögzítése minden újságíró előtt alapvető feladat kell hogy legyen, ebben mind a négy beszélgetőpartner egyetértett. Ugyancsak közös konklúzió, hogy széles körben elfogadott és érthető nyelvezettel kell megfogalmazni az örök érvényű keresztény igazságokat - ez az egyik legeredményesebb eszköz a 21.

Petró László lelkipásztor útja és szolgálata

Erősítené a református közösséget és járná a gyülekezeti tagok útját a szombaton beiktatott, új kaposvári lelkipásztor. - Tizenhét éves voltam, amikor arra a döntésre jutottam, hogy a lelkészi pályát választom. A környezetemben élők észrevették, hogy fogékonyabb vagyok a vallási kérdésekre és rendkívül sok minden érdekel. Aztán mondogatták nekem: belőled úgy is lelkész lesz. Bennem azonban volt egy tinédzserkori dac, ami azt mondatta velem, hogy lehetek más is, mint lelkipásztor. Viszont pályaválasztás előtt álltam, ezért el kellett döntenem, milyen irányba megyek tovább.

- Volt más foglalkozás is, ami érdekelte? - Igen, jó néhány más lehetőségem is volt. A gimnáziumban komolyan érdekelt a földrajz, olyannyira benne voltam a tanulásban, hogy már az érettségi éve előtt felvételt nyertem a Debreceni Egyetem geográfus szakára. Nagyon szerettem matematikával és történelemmel is foglalkozni, de ezek mind-mind olyan dolgok voltak, amikről úgy éreztem, hogy egy ideig biztosan örömet jelentenek, de hosszú távon nem feltétlenül.

- Melyik egyetemre járt és utána hogyan alakult az élete? - A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen (DRHE) tanultam, majd kaptam egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba, Washingtonba. Ott a helyi teológia mesterszakos hallgatója és a magyar gyülekezet lelkipásztora voltam.

- Milyen volt az élet Washingtonban? Mekkora ott a magyar közösség? - Meglepően nagy, viszont a távolságok is nagyok. Volt olyan gyülekezeti tagunk, aki három-négy órát autózott egy-egy vasárnap azért, hogy eljöjjön az istentiszteletre, mert számára még mindig nagy értéke volt a magyar szónak. Többen voltak, akik felhívtak azért, mert azon a héten még senkivel nem volt alkalmuk magyarul beszélni. Óriási igény volt a részükről, hogy magyarul hallhassák Isten igéjét.

- A kint élők azok, akik 1956-ban emigráltak, illetve a leszármazottaik? - Tulajdonképpen a kint élő magyarok három csoportját különböztetjük meg. Az első része valóban ’56-ban emigrált magyarokból és leszármazottaikból áll, akik már második, harmadik és negyedik generációs magyarok. Érdekes, hogy sokszor a harmadik, negyedik generációs magyarokkal már nem lehetett magyar nyelven beszélni, viszont megvolt bennük az a nemzeti öntudat és érzés, hogy ők magyarok. Éppen ezért szeretnének a magyarságért valamit tenni, kötődnek a magyarsághoz és keresik a magyarokkal a kapcsolatot. A második csoport, amit én láttam, a ’70-es, ’80-as években vándorolt ki, főként gazdasági okokból. Aztán van egy új réteg, amelyik folyamatosan cserélődik. Ez főképpen egyetemistákból és olyan dolgozókból áll, akik a világbankban vagy Baltimore-ban dolgoztak, ahol egy hatalmas egészségügyi ellátó központ és kórház van. Ott rengeteg magyar vállalt munkát, ez azt is jelenti, hogy a gyülekezetnek volt egy része, amely mindig cserélődött.

- A külföldi szolgálat az amerikai éveket követően sem szakadt meg, hiszen a mai napig prédikál a Luxemburgban élő magyaroknak. - Így van, ez a szolgálat 2013-ban kezdődött, a Magyarországi Református Egyház Zsinata bízott meg a feladattal. Nagyon érdekes a luxemburgi magyarok története: megalakulásuk tizenkét évvel ezelőttre nyúlik vissza, egy evangélikus lelkipásztor alapította a közösséget, de őt időközben áthelyezték máshova, nem tudta vállalni a szolgálatot, ezért azt a gyülekezeti tagok maguk látták el - azonban idővel úgy érezték, hogy ez így nem elegendő, ezért a Zsinathoz fordultak segítségért. Másfél évig mindig más-más lelkész prédikált Luxemburgban, de a közösség szerette volna, ha egy ember szolgálna köztük, hogy épülhessen a gyülekezet. A Zsinat olyan lelkészt keresett, aki ismeri a külföldön élő magyarság helyzetét és tudja milyen külföldön magyarként élni - így jutottak el hozzám. Elmentem egyszer Luxemburgba és hazafelé jövet azt éreztem: „miért ne kezdődhetne el ez a szolgálat?” A gyülekezet is így érzett, így lassan hat és fél esztendeje havonta egyszer kiutazom Luxemburgba. Azóta a gyülekezet nemcsak fizikailag, hanem hivatalosan is megalakult, olyannyira, hogy a Magyar Református Egyház tagjává vált.

- Mekkora a luxemburgi gyülekezet? - A kint élő magyarság száma ezres nagyságrendre tehető. A gyülekezeti tagok nagy része az Európai Unió intézményeinél dolgozik, hiszen az Európai Bizottságnak minden tagországból szükséges egy elég komoly, fordítókból, jogászokból, közgazdászokból álló apparátust fenntartania. Az a bevett gyakorlat, hogy ezekre az uniós állásokra általában családdal együtt költöznek ki a munkavállalók, úgyhogy tulajdonképpen egész családok vannak a látókörünkben, általában 35-40 ember szokott jelen lenni az istentiszteleten.

- Hol tartják meg a kinti alkalmakat? - Saját templomunk nincsen, egyet bérlünk a fővárosban. Mivel katolikus országról van szó, ezért nagyon kevés protestáns templom van.

- Van egy nagyon érdekes lüktetése: amikor az ember sokszor elmegy és más feladatokra figyel, akkor jól esik az itthoni terheket letenni és belecsöppeni valamilyen más jellegű szolgálatba. Ugyanakkor ez visszafelé is igaz: nagyon jó visszaérkezni az itthoni feladatokhoz. Azért szeretem a luxemburgi utazásokat, mert rengeteg lehetőséget kínálnak. Sok időt vesznek igénybe, de közben sok mindenen van időm gondolkodni, azt papírra vetni, igehirdetéseket, tanulmányokat átgondolni, megírni. Igyekszem az utazási időt hasznosan felhasználni. Lelkipásztori szempontból a luxemburgi szolgálat nemcsak a különlegessége miatt tartogat óriási lehetőséget, hanem azért is, mert mindig más-más családnál vagyok, hiszen nincsen parókia. Amikor egy lelkipásztor össze van zárva három-négy napra egy gyülekezeti taggal, családdal, az valami lehetőséget tartogat a gyülekezetépítés tekintetében. Olyan impulzusokat tapasztalok kint, melyeknek köszönhetően ez nem teher, nem fáradság, hanem pontosan fordítva van: megújultan, feltöltekezve érkezek vissza Magyarországra. A családomat viszont nagyon nehéz itthagyni ilyenkor - évente azonban van egy alkalom, amikor feleségem és lányom is velem tart.

- Pár hete már Kaposváron szolgál, szombaton pedig beiktatták a gyülekezet lelkészévé. - Ez egy nagyon nagy harc volt a családom életében. Négy évet töltöttünk Vámospércsen és a szomszédos Nyírmártonfalván, ezek nagyon szép esztendők voltak, jól éreztük magunkat. A kaposvári gyülekezet gondnokai kerestek meg, illetve az országos híreket hallva is tudtuk, milyen helyzetben van a gyülekezet. Ekkor még nem fogalmazódott meg bennünk semmi, elhívtak minket egy látogatásra és egy szolgálatra, viszont hangsúlyoztuk, hogy ez egy elköteleződésmentes látogatás lesz, mert jól érezzük magunkat Vámospércsen, nem volt elvágyódásunk.

Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke Pál apostol Korinthusbeliekhez írott levelének válogatott versei alapján hirdette az igét Petró László beiktatásán. „Légy a gyülekezet lelki pásztora, aki a gyülekezet előtt jár. Légy olyan hűséges szolga, aki megbecsüli elődje, Bellai Zoltán örökségét. Erre építkezz!” - fogalmazott a dunántúli püspök. Az igehirdetés után Nagy Csaba, a Somogyi Református Egyházmegye esperese iktatta be Petró Lászlót, majd szolgatársai kérték rá Isten áldását.

- Hozzám és a feleségemhez is bizalommal lehet fordulni és kereshetnek bennünket. Olyan lelkipásztor szeretnék lenni, akit meg lehet szólítani és aki nyitott arra a helyzetre, amiben az emberek éppen vannak. Azt vallom, hogy egy lelkipásztornak nem kell mást tennie, mint járni az utat, amit a gyülekezet tagjai megélnek.

tags: #somogyi #csaba #parokia