Azhogy a felhasználó által megadott szöveg keretében összefonódik a Dexter Laboratóriuma című amerikai rajzfilmsorozat egyetlen epizódjának témája a szőrszálserkentő szuperszerkentyű és egy képzeletbeli Szakál Gyepál karakterének történetével, majd zenei fesztiválok és előadók visszaemlékezéseivel, megidézve a műfajok közötti összefonódásokat és a kultúrát.
Dexter elhatározása és a mitikus szakáll
A Dexter elhatározta, hogy férfias akar lenni, így használatba vette a szőrszálserkentő szuperszerkentyűjét, ami pár perc alatt szép vörös “vikinges” szakállat növesztett Dexter pofikájára. A kis tudósgyerek szakálla megtévesztette a rendőrséget, azt hitték Dexterről, hogy ő a híres Szakál Gyepál, aki elintéz minden lisztcsempésző rosszfiút! Dexter, alias Gyepálka és az igazi Szakál Gyepál közös szakálerővel le tudta győzni a chefet és különleges arcszőrzettel rendelkező bandáját!
Színpadi fúziók és zenei kontextus
2011-es első magyarországi koncertje után újra a Szigeten játszott az ohiói gyökerű, de New Yorkban működő The National, Matt Berninger pedig ismét megmutatta, hogy mennyire rettenetesen jó frontember. Emellett nagyon jó koncertet adott James Blake, Mura Masa és a Son Lux is, Macklemore pedig olyan szépen beszélt a családról, hogy még a Fidesz is megirigyelné. Megvan az a rész a Dexter laboratóriumából, amelyikben a répafejű kisfiú mindenáron szakállat szeretne növeszteni, de a szőrszálserkentő szuperszerkentyűje nem egészen azt az eredményt nyújtja, amiről álmodott?
The National és a “szakállas szív”
Matt Berninger zenekarát, a Nationalt pedig főleg megszakállasodott szívvel érdemes hallgatni, amikor az ember már reccsent néhányat az életben, túl van mondjuk egy váláson, leküzdött egy alkoholizmust, tudja, milyen embereket eltartani, éhező szájaknak enni adni és hasonlók. A megszakállasodott lelkű The National a 2011-es szigetes koncertje után ezúttal fúvósokkal, két dobfelszereléssel és egy vendégénekesnővel tért vissza Magyarországra, hogy bemutassa a májusban megjelent, I Am Easy to Find című lemezét, ami egyszerre tette próbára a rajongókat (egy részüket legalábbis mindenképp), és nyűgözte le a kritikusokat.
Berninger és a show dinamikája
Matt Berningeret persze ha akarta, sem tudta volna elnyomni senki, annyira eszelősen jó frontember, hogy képtelenség nem figyelni rá, amikor a színpadon van. Bár az egész zenekar nyúzottnak (de nem enerváltnak!) tűnt, a folyamatosan interakciót kereső Berninger mellett pedig könnyű eltörpülni, a Dessner és a Devendorf fivérek nem hagyták, hogy a frontember egyedül vigye el a show-t a fellépés 17 száma alatt, így a National fáradtságában is tisztességes koncertet adott, és megmutatta, amiben a legjobb: a kétezres évek óta újra és újra - lemezről lemezre, illetve koncertről koncertre - megbízható minőségben bizonyítják, hogy giccsbe hajlás nélkül is mennyire pusztítóan szép számokat tudnak írni, illetve hogy szakálla, nemtől és kortól függetlenül, tulajdonképpen bárkinek lehet. A szívében.
Mura Masa, James Blake és a brit elektronikus szcéna
Mura Masa ugyan még csak 23 éves, de már most egyértelmű, hogy ő az egyik legizgalmasabb producer a brit elektronikus szcénában. Végezetül azt azért érdemes kiemelni, hogy ebben a koncertben egyébként egy sokkal nagyobb buli veszett el a korai időpont miatt, és hiába volt így is jó, azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a szervezők csúnyán eltékozolták az idei Sziget egyik legérdekesebb fellépőjét.
Macklemore és a közönségkapcsolat
Két év után ismét a Szigeten lépett fel Macklemore, Martin Garrix pénteki bulijára való beugrása után saját koncerttel is. A 36 éves zenészen kicsit érződik a komolyodás: habár volt a koncerten férfimellbimbó, "Budapeeeeszt" felkiáltás és jelmezből jelmezbe öltözés, azért mégiscsak egy olyan koncertet láthattunk, amit a Sziget eddigi fellépői nem igazán értek el. Nem is feltétlen a számokon múlt ez, hanem inkább az átkötéseken és az előadáson. Az 5 perc késéssel induló koncert Macklemore legutóbbi albumának, a Gemininek két számával kezdődött (erről kritikánk itt).
Frankó társadalmi üzenetek és a show ereje
És a koncert egy középszerű popzenekar előadásaként el is indult: Nally néha ellopta a show-t (az első számnál és később a Downtownnál), került melltartó a színpadra, és persze mindenki üvöltött. És ehhez nem kellett neki a Thrift Shop című számhoz nagymamabundát öltenie, nem kellett guminőkkel táncolnia, és nem kellett különösebb fény- vagy éppen hangtechnikával játszania. Mert beszélni kezdett az amerikai elnökről, az egyenlőségről, a melegségről, és a fideszes családbarát kampány is megirigyelné azt, ahogy néha a családról. A két évvel ezelőtti koncertjéhez képest annyi volt a különbség, hogy nem igazán számított, komolyan gondolja-e, vagy a show kedvéért mondta ezeket - mert például a Pest a kedvenc városom és ti vagytok a kedvenc közönségem szintű, már Kossuth által is ismert retorikai fogásokat valószínűleg nem komolyan gondolta. De az egyenlőség, a család, a szabadság jegyében tett kijelentéseit akárhogy is értette, ütöttek. Méghozzá úgy, hogy szép egyensúlyba keverte a Can’t Hold Us vagy a rappesebb Willy Wonka számokkal: és így Macklemore egyszerre csinált végül egy popkoncertet, meg egy olyat is, amiről a Sziget szabadságának szólnia kéne - kicsit kevesebb fókusz arra, milyen jó tucc-tucc néha a zene, kicsit kevesebb fókusz arra, mekkora menő az előadó. És kicsit több arra, hogy akik ebből a nagyon sok országból itt vagyunk, azok egymásért és egymással bulizzunk.
Az intimebb élmények és a koncertcsúcs
A Son Lux zenéjét elég nehéz bekategorizálni, de az biztos, hogy az egész elég intim és bensőséges, ami egy sötét szobában tökéletesen működik, egy A38 sátor méretű helyen viszont elég könnyen elsikkadhat. Az egész koncert csúcsa amúgy nem is ez volt, hanem amikor végén bevágták a kodakine logóját a kivétítőre a zenekari instrukcióknak megfelelően az egész közönség egy emberként énekelt az elnyújtott All Directions katarzisa alatt. Vagy hát legalábbis én ekkor lettem biztos abban, hogy ezt legalább egyszer mindenkinek át kell élnie.
Szombati nap és James Blake
A szombati nap egyértelműen a rettentően tehetséges brit producerek napja volt, Mura Masa délutáni koncertje után ugyanis az idén új albummal jelentkező James Blake is fellépett, igaz, ő az A38 színpadon. James Blake nemcsak producerként, hanem énekesként is kiváló, ez pedig élőben is érződött, de ennél is sokkal izgalmasabb volt az, hogy két zenésztársával együtt tényleg a semmiből építették fel az egész produkciót. Ezúttal ráadásul tényleg valami különleges történt a színpadon, egy durván tízperces electro house-szerű betét után pedig maga Blake is kiemelte, hogy a másik két zenész megérdemli a tapsot, mert ezt laptopok és bármiféle szinkronizálás nélkül rakták össze.
Dolgozunk az esetleges hibák elhárításán a Videa szolgáltatásában. A böngésző egyidejű problémáira figyelmeztetünk, azonban a tartalom megőrzése fontos a felhasználók számára. A rendszer karbantartása és a szolgáltatások módosításai folyamatosak, és a felhasználók megbízható élményét célozzák.
A Dexter-laboratórium visszatérő motívumai
Dexter, az alacsony, vörös hajú és szemüveges kisfiú titkos laboratóriumot épít a szobája könyvesszekrénye mögé. Bár a labor később már a ház minden részéből megközelíthető, a szülők mégsem tudnak róla. A laboratórium különféle fizikai, kémiai és biológiai kísérletek színhelye, ahol Dexter szinte minden fontos tudományos problémát képes megoldani.
Infografika és vizuális elemek

Video ajánló
Adatok és kapcsolódó adalékok
| Elem | Részletek |
|---|---|
| Dexter-rovid leírás | kisfiú laboratóriumával |
| Szakáll Gyepál motívum | valós és fikció összekapcsolása |
| The National koncertkörítés | magyarországi turné, I Am Easy to Find |
| James Blake és két zenész | különleges, instrumentalitásra fókuszáló előadás |