A szakáll huzo szobor története gazdag mesterségek és korok összefonódását mutatja be, amelyben az antik terakotta-szobrocskák és a korai dinasztikus kor művészete különösen szemléletesen tárul fel.
Hol készült? Egyiptom
Finom, téglavörös színű nílusi agyagból két formában mintázott szobrocska. A belseje üreges, alul nyitott, a hátoldal kidolgozatlan, elöl vörösszínű festés látható rajta. A haj, a szakáll, a kosár és a lábujjak egyes részleteit az égetés előtt bemetszéssel jelezték. A szobrocska egyenes vonalú talapzaton szétvetett lábakkal álló öreg rabszolgát ábrázol. A férfi csupán pilost (süveget) és ágyékkötőt visel, amely alól kilóg földig érő, vékony phallosza. A vállán tartott lefelé görbülő rúdon megrakott kosarat és egy amphorát cipel. Széles arcát rövid hajfürtök és szakáll keretezi. Fejét kissé jobbra billenti, a test tartását a nehéz súly határozza meg. A durva arcot kissé groteszk túlzásokkal mintázták meg, de az ábrázolás egésze inkább naturalisztikus. A szobrocska feltehetően kora-hellenisztikus előkép alapján készült a második század vége táján és az alexandriai zsánerszobrászat egyik példája.
Kr. e. 2. sz. - az idő és a jelentés
A szakállnak számos funkciója volt az emberiség történetében. Az őskori embereknek a szakáll meleget adott, védelmet és ugyanakkor megfélemlítésre is tudták használni. Az arcszőrzet megvédte a szájukat a kosztól, homoktól, tűző naptól és sok más környezeti elemtől. I.e. 3000-től I.e 1580-ig, az egyiptomi királyság hamis szakállat is használt, mely fémből készült. Ezt a műszakállat egy madzaggal kötötték az arcukhoz, melyet a fejükön rögzítettek. Ez a szokás jellemző volt mind királyoknál és királynőknél is. A mezopotámiai civilizációk nagy gondját viselték a szakálluknak. Olyan készítményeket is használtak, mint a szakállolaj, annak érdekében, hogy szakálluk egészségesnek és ápoltnak tűnjön. Még fazonokat is kialakítottak. Vas csavarókat használva, kis gyűrűket készítve begöndörítették arcszőrzetüket. Az asszírok feketére, a perzsák pedig narancsiszínekre festették szakállukat. Az ókori görögöknél a szakáll a becsület jele volt. Ha valakinek levágták a szakállát az is csak azért történt, mert ezt kapta büntetésképpen. I.e. 345 körül Nagy Sándor elrendelte, hogy katonáinak nem lehet szakálla. Rómában a szakállat vágták/formázták és ápolták. Egy bizonyos Lucius Tarquinius Pricus arra bíztatta a népet, hogy használjanak pengét, annak érdekében, hogy megreformálja a higiéniai szabályokat a városban. Mindezt I.e 616-578 között. Pricus próbálkozásai ellenére a borotválkozás nem lett elfogadott dolog egészen 454-ig. I.e. 454-ben egy csapat Szicíliai beutazott Rómába, hogy felépítsék saját borbély szalonjaikat, melyek Róma főutcáin voltak találhatóak. Ezeket tipikusan olyan emberek használták, akiknek nem volt rabszolgájuk, máskülönben a rabszolga elvégezte volna helyettük a munkát. Az angolszászok a keresztség megérkezéséig hordtak szakállat a 7. században, ekkor ugyanis a klérus törvénybe foglaltatta a kötelező borotválkozást. Az angol hercegek 1066-ig bajszot hordtak, amikor is I. Vilmos törvénykezésének köszönhetően le kellett vágni, hogy illeszkedjenek az akkori divat normáihoz. A keresztes hadjáratok kezdetével a szakáll növesztés is megkezdődött. 4 évszázadon keresztül mindenféle arcszőrzet engedélyezett volt, akárcsak ma, amikor egy férfi ember megannyi szakáll- és bajuszforma közül válogathat. 1535-ben a szakáll újra divat lett és mindenféle méretben, hosszban és formában találkozhatunk vele.
Sumer művészet és korai dinasztikus korszak
Sumer művészetnek nevezik ókori Mezopotámiában a korai dinasztikus korban és az úgynevezett sumer reneszánsz idején készült műalkotások összességét. A korai dinasztikus kor három fázisát különböztetik meg: az első egy meglehetősen hosszú, kétszáz éves időszak volt i. e. 2900 és i. e. 2700 között. A második szakasz i. e. 2700-tól i. e. 2600-ig, a harmadik i. e. 2600-tól i. e. 2340-ig tartott. A városi települések hálózata sűrűségében és mértékében megnövekedett, i. e. 2500-ra a népesség nyolcvan százaléka legalább negyven hektáros városokban lakott. Pecséthengerek kőmetsése a korai dinasztikus kor I. és II. Pecséthenger a korai dinasztikus kor II. fázisából, i. e. Az alapvető kőmegmunkálási módszerek a kövek pattintása, hasítása és a csiszolása, vésése voltak. A korai dinasztikus kor I. fázisában virágzásnak indult a kőmetszés művészete. A pecséteket azonosító feliratokkal kezdték ellátni, amelyekből a tulajdonos társadalmi helyzetére és foglalkozására lehet következtetni. A korábbi Üruk-korban ábrázolt témákat nem bővítették, hanem továbbra is néhány vonallal megrajzolt ökrök és kecskék jelennek meg a pecséthengereken. A képet úgy alakították ki, hogy a pecsétet puha agyagba görgetve végtelenített mintákat hozzon létre. A pecséten rendelkezésre álló helyet a fő motívumokon kívül stilizált halakkal, csillagokkal és keresztekkel töltötték ki. Ezt a stílust Brokát-stílusnak nevezik a kisméretű térkitöltő motívumok miatt, amitől a lenyomatok a későbbi szőttesekre emlékeztetnek. A Brokát-stílus, amely a korai dinasztikus kor I. A II. fázisban az alakok még vonaljellegűek, de a nagyobb felületeket, például az állatok testét már laposan, a térből kiemelkedve ábrázolták. A III. fázisban jelentek meg a plasztikusan kidolgozott figurák. A pecséteken leggyakrabban egymással harcoló állatokat és fantasztikus lényeket jelenítettek meg. A domborműves fogadalmi kőlapokhoz hasonlóan a pecséteken is gyakran jelenítettek meg szent lakomákat, állatokat és nyájra támadó vadállatokat valamint a nyájak megvédését az oroszlánok támadásától. A nyájra támadó ragadozókat általában egy bikaember győzi le. A pecsétfaragók rendkívül változatosan ábrázolták ugyanazt a témát, a pecsételőknek abból a jellegéből adódóan, hogy mindegyiknek különbözőnek kellett lennie. A II. fázistól a figurák gyakran egymás mögött állnak, keresztezik egymást, így ezek az ábrázolások jobban kitöltik a rendelkezésre álló teret és fölöslegessé teszik a térkitöltő motívumokat.
A korai dinasztikus kor III. és a kőszobrászat átalakulása
A III. fázisban megtartották a II. fázis témáit, de az alakokat térbelien és realisztikusabban ábrázolták. Ez különösen feltűnő a lábak kialakításánál. Időnként egyes állatok alakja még laposabb, de a hős védelmező alakját szinte mindig gondosan, térbelien jelenítették meg, ahol a fény és árnyék hatása erőteljesen kiemeli a központi figurát a lenyomat síkjából. A legtöbb III. fázisból származó pecsétet az oroszlánok fejét szemből míg testüket oldalnézetből jelenítették meg. A figurák egy lapos, semleges háttérből emelkednek ki a hősök és bikaemberek arca szélesebbé, plasztikusabbá, a jelenetek zsúfoltabbá váltak. A későbbi pecséteken kosok és leopárdok is megjelennek, így változatosabbá válnak a jelenetek. A harcoló, függőlegesen álló állatok teste a pecsételő felső részén keresztezik egymást az alsó részt a lábak ábrázolása tölti ki. Időnként egy-egy állat fejjel lefelé jelenik meg, a kőmetszők így próbálták csökkenteni a jelenetek monotómiáját. Ahogy a figurák egyre kidolgozottabbá váltak (például az állatok sörényének részletes ábrázolásával) a jelenetek egyre zsúfoltabbá váltak, ami veszélyeztette a pecsét lenyomatának értelmezhetőségét. Ezért a csoportok között helyeket hagytak ki, amellyel így elvesztették a lenyomat folyamatos fríz jellegét.
Korai dinasztikus kor I-II és a templomok
A korai dinasztikus korban (i. e. 2900 és i. e. 2700 között) a kővázák a korábban ritkán használt szteatitból (zsírkőből) készültek. Felületüket alacsony domborművekkel borították, az alakok elhelyezkedése szintén a Brokát-stílusra emlékeztet. A legkorábbi példányok töredékesek. Egy töredéken zenészeket ábrázoltak, ahogy hangszereiket bal kezükben tartva valószínűleg egy uralkodó vagy istenség mára elveszett alakja elé járultak. A zenészek hajukban tollakat viselnek, hangszereiket eredetileg berakások díszítették. A figurák közötti szűk tereket virágmotívumokkal töltötték ki. A korszakból származó másik jelentős kőváza Khafádzsából került elő. A váza felületét szinte teljes egészében elborító alakok négy csoportba rendeződnek és egy folyamatos frízt alkotnak. Az ábrázolt képek jelentését eddig nem sikerült megfejteni, de valószínűleg a természet erőivel állnak kapcsolatban.
Egy hosszú hajú figura két bikán ül, fölötte egy kígyó, a növekvő Hold és egy hatágú csillag a Vénusz bolygó, és Istár istennő jelképe. Az alak kezéből két folyó ered, amelyekből növények sarjadnak. Az alak másodszor is megjelenik a vázán, ezúttal két párduc hátán állva, mindkét kezében egy-egy kigyóval. A harmadik csoportot egy oroszlán és egy sas alkotja, ahogy egy bika tetemét marcangolják, a negyedik csoportban medvéket ábrázoltak. A kővázák nagy része a korai dinasztikus kor II. szakaszához köthetők. A későbbi, III. periódusban (i. e. 2600-tól i. e.

A kőszobrok, amelyekről azt hitték, hogy saját életük van, kivétel nélkül a templomok számára készültek. Az istenszobrokból kevés maradt ránk, azért mert vagy drága anyagból vagy aranyborítással készültek. A szobrokat színes festéssel díszítették a szemek kagylóberakásból készültek. Az egykorú egyiptomi tömbszerű szobrokkal ellentétben a karok szabadon vannak a testtől, időnként a lábak is, melyek gyakran hátsó támaszték nélkül hordozzák a test súlyát. A szobrok így gyakran eltörtek, számos alkotást már az ókorban megjavítottak. A test alakját geometrikus formákra egyszerűsítették le. Ez a sematikus szobrászat elterjedt a Dijála-folyó völgyében és Mezopotámia déli részén. Hasonló szobrok kerültek elő Khafádzsai Szín isten templomából (Bagdad Múzeum) is. Egy másik, sematikus, mégis rendkívül kifejező egymást átkaroló hívő párt megjelenítő szobrocskkát tártak fel Inanna istennő nippuri templomában. A férfialak szeretettel karolja át felesége vállát, míg másik kezével az asszony csuklóját fogja meg.
A korai dinasztikus korban az uraló témák között a lakomákat, hívőket és istenségeket ábrázoló darabok dominálnak, amelyeket általában töredékesen találnak meg. A tell-aszmari Abu-templom szoborcsoportja i. e. 2750 - i. e. A korai dinasztikus kor I. fázisában alakult ki a később elterjedt szokás, hogy a hívők az istenség előtt saját magukat helyettesítő szobrokat állítottak fel. Az esnunnai (ma Tell-Aszmar) „Négyzetes templom” egyik oltára alatt tíz ilyen szobrot találtak, ahova vészhelyzet, vagy a templom újjáépítése miatt átmenetileg elásták. A szobrok közül kettőt eredetileg istenszobroknak gondoltak, de valószínűleg emberi lényeket ábrázolnak. A két szobor három jellegzetességében különbözik a többi, híveket ábrázoló alaktól. Nagyobbak, mint a többi szobor, talapzatukra domborműveket véstek, és szemeiket hatalmasra méretezték. Ha az alak valóban egy istenség szobra akkor a templomban talált feliratos váza alapján Abuval a vegetáció istenével azonosítható. A kevésbé gondosan kidolgozott 56 centiméter magas női alak talapzatára valószínűleg fiának képét vésték. Mindkét alak egy kupát a többi szobor közül néhány faágat tart a kezében. A szobrok valószínűleg egyszerre készültek és eredetileg is egy csoportot alkottak. A többi szobor kialakítása változó művészi színvonalat képvisel. Legfőbb jellegzetességük a nagyméretű, átható tekintetű szem. A testeket igen sematikusan, csaknem geometrikus formákra egyszerűsítették le, a felső kar téglatest formájú, a mell lapos, az összekulcsolt kezek kisujja spirál alakú. A haját kétfelé választották és a szakállhoz hasonlóan vízszintes csigákkal érzékeltették. Az alakok válla merev és széles, kezüket hasuk előtt összekulcsolják, könyökük hegyes. A férfialakok csonkakúp alakú szoknyát viselnek, gyapjúcsomókból álló szegéllyel. A legjelentősebb alkotások közé tarzozik egy Khafádzsából származó trónszék karfája, amelyet emberfejú bika alakjára formáztak. Egy másik ugyanott előkerült tehénszobor áttetsző szerpentinből készült. Fejét vastag szakáll keretezi, hátulról emberi haja van. Valószínűleg Nintut a születés istennőjét ábrázolja, erre bizonyíték, hogy az istennőnek ajánlott templomban találták, ezenkívül mérete megegyezik a templom oltárának méretével. Azt, hogy a figura miért szakállas eddig nem tudták megmagyarázni, elképzelhető, hogy emberfeletti hatalmát hangsúlyozták vele. Mindkét szobor a korai dinasztikus kor II. részéhez köthetők. A korai dinasztikus kor III. fázisában Mári volt az egyik központ ahol kiemelkedő eredményeket értek el. A legszebb szobrok Istár és Ninni-Zaza templomaiból származnak. A legjelentősebb darabok a damaszkuszi Nemzeti Múzeumban őrzött Ur-Nanse szobra, és egy ülő papnő aki egy fejét borító gyapjúcsomókból álló palástot visel. Máriból portrók is előkerültek, Ebih-il városi elöljáró, (Párizs, Louvre), Iku-Samagam király és Nani tisztségviselő szobrai a legrégebbi ismert képmások közé tartoznak. Az alakokat imára kulcsolt kézzel, végtelenbe néző tekintettel ábrázolják. Arckifejezésük, szelíd, békés. Ebisil szobra: a máriban épült Istár-templom egy hivatalnoka által felajánlott szobor i. e. 2400 körül készülhetett. Szobra a korai dinasztikus kor egyik remekműve. Szoknyája különösen természetes hatású, a gyapjúcsomók rendezetten helyezkednek el egymás mellett és követik az alak testtartását. A fehér kőből készült szobor szemeit bitumennel, kagylóval és lazúrkővel rakták ki. A férfialak egy nádfonatos zsámolyon ül, kezét a tisztelet jeléül összekulcsolja. Tollkoronás király fogadalmi domborműve, i. e. Ur-Nanse fogadalmi domborműve, i. e. 25. A kőlapokon általában a király és a királyné szent lakomáját láthatjuk, de vannak az istenségek tiszteletére bemutatott italáldozatokat, hajózást vagy mitológia jeleneteket bemutatott képek is. A lakomajelenetekről korábban azt gondolták, hogy az újesztendő megünnepléséről van szó, mely Mezopotámia egyik legfontosabb vallási ünnepe volt és a mezőgazdasági ciklus befejeződésével állt kapcsolatban. A legrégebbi ismert fogadalmi domborművek a korai dinasztikus kor II. fázisából származnak. Az egyik legkorábbi példány az úgynevezett Tollkoronás király domborművekkel díszített kisméretű mészkő táblája Tellóból (i. e. 3. évezred eleje, Louvre). Férfialakot ábrázol, egy még az előző korszakhoz kapcsolódó papkirály-ábrázolás ikonográfiája szerint hálószerű szoknyával, fején szalaggal. A fején látható madártoll vagy faág isteni természetére utal. Ez a szarvakkal díszített korona egyik első változata, amellyel a mezopotámiai művészek később isteneiket jelenítették meg. Szintén a korai domborművek közé tartozik egy lakomajelenetet ábrázoló fogadalmi kőlap Nippurból (Bagdad, Irak Múzeum) 3. évezred első feléből, és egy lakomát és hajósokat megjelenítő kőlap Dél-Mezopotámiából, (i. e. 3. évezred első fele, Louvre). A domborművek túlnyomó többsége kisméretű, négyszögletes és elsősorban nem dekoratív célra készültek, hanem egy jelentős eseményre emlékeztetnek. A korai darabokon az alakok időnként aránytalanok és kevésbé kidolgozottak, a későbbi domborműveken az ábrázolások életszerűbbek.

Egy Khafádzsából előkerült sztélén (Bagdad, Irak Múzeum) a jelenetek három sávba rendeződnek. A felső sáv jobb szélén egy szakállas ülő férfialak faágat vagy egy marék datolyát tart a bal kezében, míg jobb kezével egy kupát vesz át egy szolgálótól. A sáv bal szélén egy nőalak látható, szintén kupával a kezében, miközben egy mögötte álló szolgáló legyezi. A középső sáv három tészre oszlik, középen egy négyszögletes lyukkal, kétoldalt jelenetekkel az ünnepségre való készülődésről. A szolgák sörrel teli korsót cipelnek, állatokat hajtanak. Ehhez hasonló fogadalmi domborművek sok helyen előkerültek. A rajtuk látható jelenetek kismértékben változhatnak, például az alsó sávban időnként harci szekér helyett hajó jelenik meg, vagy birkózó, esetleg táncoló alakok.

A domborművek közepén lévő lyuk lehetett a buzogány tartója, vagy a táblákat így szegezték a templomok falára, esetleg a lyukon át folyt el az áldozati állatok vére. A jellegzetes korai dinasztikus kori fogadalmi táblák egyik leghíresebb példája az i. e. 25. sz. Tollkoponyos király domborművekkel díszített kisméretű mészkő tábla Tellóból (Louvre). A korai dinasztikus kor I. és II. fázisát összefoglalóan jellemző a monumentális, mégis részleteiben aprólékos domborművészi megoldások sora, melyek a későbbi korok művészetének előfutárai.