A szakáll levágásának jelentése a Bibliában és vallási hagyományokban

A zsidók évszázadokon át növesztették a szakállukat - nemcsak vallásos meggyőződésből, hanem hogy véletlenül se szegjék meg a Tóra parancsát. Ez különösen jellemző volt Kelet-Európában, ahol egészen a 19. századig jelen volt a szakállviselet. A felvilágosodás idején sokan úgy érezték, hogy a szakáll „elmaradott” megjelenést kölcsönöz, ezért elkezdték levágni. A korszak nagy rabbijai, köztük a Cháféc Cháim, tiltakoztak ez ellen. A haszidok azonban - akik kevésbé voltak fogékonyak a modernizációra - továbbra is ragaszkodtak a szakállhordáshoz.

„Ne nyírd le kerekre fejed szélét, és ne pusztítsd el szakállad szélét!” - olvassuk Mózes harmadik könyvében. A Talmud arra következtet ezekből a versekből, hogy a tilalom csak a borotvával való „pusztítást” érinti - mivel a héber szöveg kifejezetten a borotválás és megsemmisítés szavakat használja. Ollóval lehet? Maimonidész nyomán sok vélemény szerint bár az ilyen vágás nem számít büntetendőnek a Tóra alapján, mégis tiltott lehet. Rámbám szerint a szakállborotválás tilalma azzal függ össze, hogy az ősi bálványimádók gyakorolták ezt a szokást. A kabala pedig különösen mély jelentést tulajdonít a szakállnak: a szakáll „tizenhárom tincse” Isten tizenhárom irgalmi attribútumát jelképezi. A szakáll a haszid közösségekben identitáskifejező szerepet is betölt: része a külső megjelenésnek, amely folyamatos emlékeztetőként szolgál a zsidó hagyományokhoz való hűségre.

A szakáll a férfiak arcán növő szőrzet; az arc alsó részét és az állat fedi, lenyúlhat a nyakig, a száj és az orr közötti részét nevezzük bajusznak. Már az őskori ember számára lényeges funkcióval bírt; egyrészt meleget adott, védte a szájnyílást a piszoktól, másrészt az ellenség elrettentésére szolgált. A történelem során a férfiasság, az erő, a bölcsesség, a hatalom jelképe volt, és egyfajta összetartozást fejezett ki. A szakáll már az ókorban jelentőségteljes szimbólummá vált. Az ókori civilizációk között nagy szerepe volt az egyiptomi kultúrában, ahol a fáraó egyik fontos kelléke volt a jellegzetes, hosszúkás szakáll. Még az i.e. 15. században uralkodó Hatsepszut királynő is viselte. Később ez a szakáll-kultusz elmaradt Egyiptomban. Az ókori görögöknél szintén szokás volt szakállat növeszteni, sőt, annak levágása egyfajta büntetésként szolgált. A görög férfiak bodorították is arcuk ékességét.

Later a Római Birodalomban jelent meg a borotválkozás szokása - higiéniai szempontból. A római császárokra már a szőr nélküli, csupasz arc jellemző. Az i.e. 5. században a borbélyok tevékenységére is igény volt, oly sokan követték az új ideált. A zsidó-keresztény hagyomány szerint a Bibliában a férfiak többsége szakállat visel, amely a férfiasság, az erő jelképe volt. A Bibliában gyakran ellenségként feltüntetett filiszteusokat szakáll nélkül ábrázolták a közel-keleti művészet alkotásain. Vagy a hajától, szőrzetétől, azaz erejétől megfosztott Sámson és Delila története is a szakáll szimbolikus erejét példázza.

Az Ószövetségben kitérnek a szakáll gondozásának fontosságára, ill. az Újszövetség központi alakja, Jézus a világ egyik leghíresebb szakállas személyisége. Rajta kívül az apostolok többsége is domináns arcszőrzettel bírt. A remeték szakálla a világtól történő elfordulást jelképezi. Később évszázadokon át folyamatosan változott a nézet, hogy a klérus engedélyezi vagy tiltja a papi és világi szakállviselést. Az ortodox kereszténység hívei és az ortodox zsidó vallásúak körében még mindig ragaszkodnak a hosszú arcszőrzethez. A 18-19. században kapott ismét hangsúlyos történelmi szerepet a szakáll - főként Magyarországon. A 18. században, osztrák hatásra, a magyar férfiakat szakállbírsággal kötelezték borotválkozásra. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után viszont népszerű volt a Kossuth-szakáll - egyfajta szimpátiaviseletként, a passzív ellenállás szimbólumaként. A Kossuth-szakállnak az a különlegessége, hogy az állrész csupaszra van borotválva, és a bajusz különálló, nincs összeköttetésben a szakállal.

Más esetekben is előfordult, hogy a szakáll a lázadás és a szabadság szimbóluma lett, például a kubai forradalom idején Che Guevara és Fidel Castro megjelenése. A The Times magazin szubjektív álláspontja szerint a világ leghíresebb szakállas személyisége Karl Marx hosszú, bozontos arcszőrzetével. A második helyen II. Miklós cár tanácsadója, Raszputyin áll. A harmadik egy Magyarországon kevésbé ismert angol színész, Brian Blessed a télapó-szakállával. Negyedik a már említett Jézus Krisztus, az ötödik pedig Charles Dickens viktoriánus író. Érdekes, hogy a rengeteg szakállas férfi mellett híressé váltak szakállas nők is. Többnyire hormonzavar hatására alakul ki kóros szőrösödés a nők esetében. Nevezetes volt a 17. században a nápolyi Magdalena Ventura, ’La mujer barbuda’, akinek küllemét Jusepe de Ribera festő is megörökítette. A naturalisztikus műalkotás az asszonyt gyermekének szoptatása közben ábrázolja, szintén szakállas férje társaságában. Magyarországon Barcsy Szidónia vált híressé szakálláról a 19-20. században. Napjainkban reneszánszát éli a szakáll-kultúra - természetesen fazonra vágva, ápolva, fésülve. A szakáll- és bajuszápoló termékekre egész iparág épült. Sőt, egy kihalóban lévő szakmát keltettek életre a szakáll-igények, sorra nyílnak a borbélyüzletek. És nem csupán az Y-generációs hipperek, urbánus életérzés része borbélyhoz járni; általános kereslet van a borbélyokra - legyen szó egy egyszerű igazításról vagy valamilyen extra fazonról, mint például full beard, Garibaldi, Van Dyke vagy Bandholz.

Virágvasárnapon emlékezünk arra, hogy Jézus szamárháton vonult be Jeruzsálembe. „Megalkotta Isten a különböző fajtájú földi állatokat...” - olvasható a teremtéstörténetben. A Szentírásban számos állatról szóló jelképeket találunk: szamár, bárány, kígyó, hal, galamb, sőt a sárkány is fontos motívum. A szamár a virágvasárnapon a Jézushoz vezető út jelképe, a bárány pedig az áldozati és pásztori képben játszik szerepet. A kígyó pedig a megtévesztés és a bölcsesség kettős szimbóluma, amely Krisztus tanításában is megjelenik. A hal a tengeren és a földön végzett emberhalászat szimbóluma lehet az evangélium hirdetésében. A galamb pedig a béke és a Szentlélek jelképe az Újszövetségben.

A vallási hagyományok mindenütt különbözőképpen értelmezik a szakáll jelentését. Az iszlám hagyományban egyes nézetek szerint tilos a borotválkozás - míg mások makruh véleményt vallanak -, de a szakállt gyakran tekintik férfiasság szimbólumának. A húsvéti és a keresztény hagyományokban a szakáll gyakran összefonódik a férfiúi erő és a hit jelképeivel. Az amisok példája is ezt tükrözi: a vallási identitás részeként viselik az arcszőrzetet, bár a kortárs viták és támadások fényében az ilyen jelképek súlya más kontextusban értelmeződik. Összességében a szakáll levágásának tilalma a Tóra és a hagyományos értelmezések eredetére vezethető vissza, melyre a tanítók több okot is felsoroltak.

Végül két kép a híres fotóművész Roman Vishniac 9000 fényképet számláló gyűjteményéből ad némi vizuális hátteret a témához.

Az állatok és arcszőrzet kapcsolata a bibliai és vallási hagyományokban sokrétű: a szakáll mint identitásképző külső jel, a büszkeség, a hűség és az aszketikus változatok szimbóluma is lehet egyben. A beszélt példák között szerepel a Kossuth-szakáll és a kubai forradalmi alakok jelképrendszere, valamint a vallási csoportok között megfigyelhető különböző indítékok - identitás, tisztelet, tisztálkodás és a vallási törvények követése. A bibliai szövegek és a teológiai értelmezések összessége mutatja, hogy a szakáll nem csupán divat vagy higiénia kérdése, hanem gazdag jelképrendszer, amely az identitás és vallási hűség mély rétegeit tárja fel.

tags: #szakall #levagasanak #jelentese #bibliaban